A múlt héten arról írtam, hogy a hittantáborok amolyan picike magocskák a gyerekek életében. Belevetődnek az élmények-emlékek sűrű kertjébe, és az évek majd hordanak rá port, földet, szikkadt göröngyöket, sok egyéb magot is. De talán mikor éppen kell, kihajtanak és életté lesznek, gyökerekké, amikbe kapaszkodni lehet.
Tudom, hogy a mi volt hittanosaink közül is sokaknak sokat jelentettek ezek a nyári hetek, vannak, akik már felnőttként is még emlegetik. De most azért írok erről újra, mert az én életemben is a „hittantáborok”, gyerek- és ifitáborok lettek olyan gyökerekké, amikből a mostani életem kihajtott, a lelkész-létem és a táboroztatási elszántságom is ☺ És szeretnék tisztelegni ez úton is azok előtt, akik ennek lehetőségét megadták, és hálát adni Istennek értük.
Mert hát én hetvenben születtem, vagyis még bőven a szocializmusban nőttem föl. Amikor egy lelkész – ha csak nem akart durva retorziót: besúgva, megfenyítve, esetleg elmozdítva lenni – nem nagyon mert komoly ifjúsági munkát végezni. (Csak kis adalék ahhoz, hogy mi is, milyen is igazából a diktatúra…)
Mégis voltak olyan lelkipásztorok az egész országban, akik ezzel mit sem törődve (“Inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mint az embereknek” ApCsel 5,29) szerveztek nyári táborokat a fiataloknak, akár a hatóságokat is kijátszva. Ahogy ezt tették apósomék is, dunántúli kollégákkal összefogva a zánkai várhegyen, akár nomád körülmények között is egy pincére épült kis házban és körülötte táborozva.
Kecskeméten is mindig voltak gyermek-istentiszteletek – ahova a szüleink „leadtak” minket, mikor bementek a templomba. (Igen, olyan szüleim voltak, akik a hetvenes években is jártak templomba! Nem is csináltak nagy „karriert” …) Mindig volt gyülekezeti hitoktatás, és a serdülő, már konfirmált csapatnak volt péntek esti IFI is – a nyolcvanas években!
Nyaranta pedig egy-egy hétre lelkészeink bekéredzkedtek velünk a Szűcs András, szentkirályi majd solti lelkész által fenntartott agárdi kis nyaralóba, ami valójában egy már legendás, titkos missziós házként működött. Belül úgy is volt kialakítva, az alsó szinten a fiúk aludtak egyetlen szobában, emeletes ágyakon, a padlástér pedig a lányoké volt, eleinte matracokon, aztán adományba kapott ágyakon.
Volt lent egy csöpp kis konyha, ahol kedves nénik készítették nekünk a reggelit, ebédet, vacsorát, és volt egyetlen egy zuhanyzó, ahol az egész banda letisztulhatott esténként – öt percet kaptál mindennel együtt, hogy a huszonvalahány gyerekre mind sor kerülhessen.
Sok tekintetben öntudatlan tizenegynehány évesként fel sem fogtam, hogy illegális tevékenységben veszek részt, de azt sem tudtam, hogy az aranyos nénik, akik mindig megkérdezték, ki hány kiflit kér reggelire, honnan vannak. Csak élveztem, hogy együtt lehetünk, járhatunk naponta a strandra a Velencei-tóra (itt tanultam meg úszni is Szundibogitól), és órákig nyomhatjuk a „forgóst” a ház mögötti pingpongasztalnál.
De aztán a legjobbak a reggeli és esti áhítatok lettek, amikor kamasz élet-kérdéseimre válaszokat kaptam, Szabó Zsuzsa, akkori „ifjúsági” beosztott lelkész hatalmas türelemmel beszélgetett velünk, és vég nélkül énekeltük a stencilezett lapokról az ifjúsági énekeket. Önazonosságot, identitást, életlátást adtak ezek a táborok. És az utolsó agárdi hét hivatásra való elhívást is.
Aztán Laci bácsi (Varga László, akkori kecskeméti elnöklelkész) felismerte, hogy kevés a kecskeméti ifjúságnak ez az egy-két hét, amit Bandi bácsitól kaphatunk, mert az agárdi „illegális reakciós klerikális” helyszínre nagyon sok jelentkező volt. Ezért hasonló „illegális” módon megszerzett egy közeli, nyárlőrinci tanyát, amiből a nyolcvanas évek közepén – sok ellenállás és küzdelem közepette a kommunizmusban – felépített egy hasonló missziós házat.
Emlékszem, akkor már középiskolásként, milyen volt szinte az egész nyarat kint tölteni az Emmaus Házban. A várostól kábé annyira volt, mint Emmaus Jeruzsálemtől, és aki oda kiment, már másképpen jött vissza – mint az emmausi tanítványok is. Ott voltam az építésnél-bővítgetésnél, voltak saját ifi-heteink is, de egyre többször voltam ott, mint kisebb gyerekek között szolgáló fiatal.
Otthon voltam az akácerdők közepette húzódó kiskunsági homokösvényeken, az alföldi tanyák laza szövevényében, de az egyházunk végezte ifjúsági munkában is. Nagyon sokan nőttek ki onnan, mint lelki bölcsőből, sok továbbképzés, gyülekezeti nap, konferencia és kékkeresztes találkozó otthona is volt.
Nem tudom, mi van most az Agárd, Tél utca 72-vel vagy a nyárlőrinci Emmaus Házzal. Csak azt tudom, hogy mi van most velem. Tervezem a nyári hittanos táborunkat…
/Fotó: Bölcsföldi András/
