Ismerjük meg

Hittel, hűséggel és némi humorral (I.)

Dr. Márkus Mihály nyugalmazott püspököt múlt szombaton köszöntötte 80. születésnapja alkalmából a Dunántúli Református Egyházkerület. E jeles évforduló alkalmával beszélgethettem vele otthonában, egy ősi malomban. Ennek évszázadokra visszanyúló története és életet eredményező felújítása jól illik egyháztörténészi gondolkodásához és egyházvezetői tetteihez. Mint egykori tanítványa, különösen hálás vagyok a beszélgetésért, amihez felesége, Dr. Márkus Mihályné Eördegh Ildikó, a Dunántúli Református Nőszövetség egykori elnöke is csatlakozott, és aminek hangulata és stílusa inkább illett baráti múltidézéshez, mintsem száraz dátumokba burkolózó összegzéshez. Pedig lenne mit felsorolnia Dunántúl háromszor megválasztott püspökének, a Zsinat egykori lelkészi alelnökének, a Magyar Bibliatársulat ügyvezető elnökének, az Ökumenikus Tanács elnökének, a Dunántúli Református Lelkészegyesület újrainduláskori elnökének, a Pápai Református Kollégium Gimnáziuma és a Pápai Református Teológiai Akadémia újra indítójának és tanszékvezetőjének, a Tatai Református Gimnázium létrehozójának, a REND kezdeményezőjének, Szentgyörgyvölgy díszpolgárának, a Pro Tata és Zsigmond Király-díj birtokosának, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetés birtokosának, az aranygyűrűs teológiai doktornak, a professor emeritusnak, a Kálvin Kutatók Nemzetközi Kongresszusa elnökségi tagjának, a Magyary Zoltán Népfőiskolai Társaság alapítójának és elnökének, számtalan egyháztörténeti cikk és könyv szerzőjének. Mivel Püspök Úr szerény ember, és nem tért ki mindezekre, így felsoroltam én, mint egykori teológushallgatója, aki büszke rá, és hálával emlegeti a nagybetűs PÜSI-t.

Püspök úr egy dunántúli református lelkészcsaládba született, és a tatai gyülekezetben nőtt fel. Milyen emlékeket őriz ezzel kapcsolatban?

Egészen pontosan édesapám, dr. Márkus Jenő a Dráva-mentén, Erdőcsokonyán született (szerkesztői megjegyzés: Erdőcsokonya és Somogyvisonta 1941 óta Csokonyavisonta néven összevont község), és ezen az ágon minden fölmenőm földműves volt, apai nagyapám szabómester. Édesapámat a Csurgói Református Gimnáziumban taníttatta, és onnét a Pápai Református Teológiai Akadémiára ment tovább.
Az ő életútjából tudom, hogy akkortájt sokkal nagyobb mozgástere volt a pápai teológusnak. Édesapám elvégzett két évet a pápai teológián a négy évből, letette az alapvizsgáját, majd a harmadévet Bázelben töltötte ösztöndíjasként, aztán hazajőve a hiányzó vizsgáit pótolta, és negyedéven fél évet a bécsi Collegium Hungaricumban tanult, és a negyedév végén pedig tisztességgel levizsgázott. Ezt követően a pápai teológián tett magántanári vizsgát dogmatikából, „Schleiermacher váltságtana” volt értekezésének címe. Végül a Debreceni Egyetemen szerzett teológiai doktorátust, egyháztörténet tárgykörében megvédett dolgozatának címe „A liberális szellem a református egyházban” (megjegyzés: 2005-ben Kálvin Kiadó újra kiadta). Aztán még szerzett egy vallástanári oklevelet is.

1931-ben Tatára került hitoktató lelkésznek, 1936-ban megválasztották gyülekezeti lelkésznek, és ezt a szolgálatot vitte korán bekövetkezett haláláig. Szüleim házassága édesapám tatai megválasztása után, a kor szokása szerint összehozott házasság volt. Édesanyám, Pongó Lenke a felvidéki Gömör vármegyei Runya községből, a Krasznahorka vár közeléből származott, de a nagyszüleim már felköltöztek Budapestre. Édesanyám özvegyen maradt nevelőanyjával Győrben élt. Ebbe a házasságba jöttem én második gyermeknek, és lettem lelkipásztor. Nővérem gyermekorvos lett, az ikertestvéreim közül az öcsém agrármérnöknek tanult, majd átigazolt a teológiára, és megalapította a Tiszta Forrás Alapítványt, nyugalmazott lelkészként ma is hajléktalan missziót végez. A húgom földrajz-magyar szakos tanár volt, hatvan éves korában hunyt el.

Gyermekkorom legmeghatározóbb eseménye az volt, amikor édesapám 1955-ben, negyvennyolc évesen, két hét betegség után elhunyt. A nővérem tizenhét éves volt, én tizenkettő, a kisebb ikertestvéreim pedig hatévesek. Feltehetőleg valamilyen romlott ételt evett, mert ételmérgezés tüneteivel kezdődött, amitől fellángolt a tizennyolcéves korából lappangva visszamaradt hastífusz baktérium enyhébb paratífuszos formában, ami miatt májgyulladása kezdődött, majd leállt mindkét veséje. Dialízis még nem volt, kétnaponta vérátömlesztést kapott, de az sem segített.A budapesti kórház főorvosa reggel nyolc órakor mondta édesanyámnak, hogy van egy svájci gyógyszer, ami segíthet. Édesanyám megkereste dr. Bodoky Richárd nagytiszteletű urat (megjegyzés: született Biberauer Richárd diakonisszaintézeti igazgató, író), aki kilenc órakor telefonált svájci családjának. Tíz órakor a svájci rokonok visszajeleztek, hogy a zürichi repülőtérre mentő viszi a gyógyszert, és a repülő megvárja a mentőautót. Egy órakor Pesten volt a gyógyszer, mentőautó várta a repülőtéren, de már nem segített. (könnyel telik meg szeme) Nem volt egyszerű a helyzet. Már nem voltam egészen gyermek, és nem voltam egészen felnőtt. A tatai parókia udvarán mindig ott volt a következő évre bekészített tűzifa, hogy száradjon. Egyik legkedvesebb gondolkodó helyem a farakás tetején volt. Édesanyám, aki tudta, milyen helyzetbe került bele, és látta, hogy sírtam a farakás tetején, azt mondta: „Édes fiam, ne sírjál, nagyon sok dolgod lesz, arra tartsd az erődet”. Valóban sok dolgom volt, mert volt háromszáz négyszögöl konyhakert ásni, művelni, és nyolcszáz négyszögöl illetményföld kapálni. Mivel az első kapálás még a tanév idejére esik, ezért négy órakor felkelni, hétig kapálni, aztán haza mosdani, átöltözni, és lehet menni az iskolába. Aztán állatok, házi sertés és kecske, – a gazdák a lelkészcsaládnak sem tudtak tejet adni, a beszolgáltatás teljesítéséhez néha nekik maguknak is tejet kellett vásárolniuk! – ezeket etetni kellett, aztán takarítani kellett utánuk, és a kecskéket még fejni is kellett.

Édesanyám kapott valamennyi özvegyi nyugdíjat, kántorizált a tatai egyházközségnél. Én az egyházi pályafutásomat fújtató gyerekként kezdtem, mert a tatai orgonát fújtattam, amikor édesanyám orgonált. Eleinte még két téglát kellett tenni a fújtatókarra, mert nem volt elég a súlyom ahhoz, hogy lenyomjam. Minden istentiszteleten és esküvőn ott kellett lennem. Ahhoz, hogy meg tudjunk élni, a ház körüli munka mellett nekem is dolgozni kellett gimnazista koromtól. Például este tíztől reggelig lapáttal kiüríteni egy szenes vagont. Ettől még leérettségiztem, legfeljebb a szemöldököm lett néha sötétebb. (mosolyog)

De ott, a farakás tetején, kemény tizenkét éves fejjel eldöntöttem: „édes jó Istenem, én olyan hamar szeretnék megnősülni, amennyire lehet, hogy ne maradjanak utánam árva gyerekek”. Úgyhogy hetediktől kezdve osztálytárs lányokat, ismerős lányokat szúrós szemmel vizsgáltam, hogy kiből lenne jó feleség. Erről nem beszéltem senkinek, nekik se, még édesanyámnak se. Ebbe a képbe került bele a gimnázium harmadik évfolyamában, a mai tizenegyedik osztályban a volt menyasszonyom, jelenlegi feleségem, akivel ötvenhetedik éve kísérgetjük egymást.

Ildikó néni, honnét és milyen családból származik?

A honnét egy nagyon érdekes kérdés. Ha rajzolnánk egy Közép-Európa térképet, és egy fát ültetnék rá, akkor iszonyatosan messze nyúlnának a gyökerei. Az egyik egészen föl, Kassa mellé, a másik Csehország közepébe, Morvaországba, aztán Somogyba, sőt azon túl a mai Szlovénia területére. Vallásilag vegyes család volt. Édesapám evangélikus családból jött, édesanyám római katolikusból. Tata egy érdekes hely a család életében. Anyai ágon tatai a család, azon kívül, hogy Morvaországból származnak az ősök, és Tata egy mindig visszatérő otthona volt családunknak.

Édesapám Szabolcs-Szatmárban született, Nagykállón. Édesanyám Tatán. S hogyan találkozik ez a két ember? Nagymamámék megismerkedése Párkányban történt, ahol nagymamám postáskisasszony volt. Nagypapa adótiszt volt, és mint egy katonai alakulatnál, úgy helyezték őket. Párkányra helyezték, és adótisztként bejárt a postára, ahol megismerte nagymamámat. Aztán Tatára helyezték, és itt kezdték a közös életüket. Majd Tatáról Szentgotthárdra helyezték adótisztnek. Édesanyám harmadik gyermeknek született még Tatán, és négyéves volt, mikor az édesapja meghalt Szentgotthárdon. Nagymama ott maradt egyedül egy tizenkilencéves és egy tizenhároméves, valamint egy négyéves gyermekkel. Édesanyám bátyja Ludovikát végzett, majd Nyíregyházára került repülős tisztként, a nővére érettségizett és megtanult gyors- és gépírni, egy szentgotthárdi ügyvédi irodában dolgozott.

Nagypapa halála után el kellett hagyni a szolgálati helyet, ezért visszajöttek Tatára. Nagymama szülei már nem éltek, de itt éltek a testvérei, ezért itt béreltek egy lakást az özvegyi nyugdíjból. Édesanyám és Édesapám Nyíregyházán ismerkedtek meg, mert ugyan édesapám Nagykállóban született, de gyermekként bekerült Nyíregyházára, mert apja vármegyei tisztviselő volt. Középnemesi birtokos családból származott, 1241-től megvan az Eördegh család fája. Érdekes, hogy az én leánykori nevem Eördegh Ildikó, és egy pap, ráadásul püspök az Eördegh-gel lakik egy fedél alatt. (nevetünk) Én a háborúban, 1942-ben születtem középső gyerekként Újvidéken. Nem azért, mert onnan származik a családom, hanem mert amikor visszacsatolták Magyarországhoz Délvidéket, édesapámnak, aki egyetemet végzett történelem-földrajz szakos középiskolai tanár volt Tótkomlóson az evangélikus gimnáziumban, írt a volt tanára Debrecenből, hogy lenne-e kedve eljönni magyar nyelvű tanársegédnek a Keleti Akadémiára, ami a mai Külkereskedelmi Egyetem elődje volt. Édesapám rábólintott, odaköltöztek a szüleim, ezért én ott születtem meg.

Félév múlva azonban pucolni kellett a magyaroknak a szerb vérengzés miatt. Bár akkor már édesapám a fronton volt, de csak GH-s volt, és a Don-kanyart nem érték még el, úgyhogy nem onnét kellett visszavonulniuk, hanem a Kárpátokon túlról. Amikor szélnek eresztették a századukat, gyalog indult hazafelé a hegyeken át, és haza is ért Debrecenbe. Akik nem merték vele vállalni az utat a hegyeken át, azokat elvitték fogságba. Hova jöttünk édesanyámmal Újvidékről? Tatára. Itt volt a nagynéném, mert ő itt ment férjhez, ebben az utcában lakott a 3-as szám alatt. Amikor újra megindult az élet Magyarországon, akkor édesapámat ugyanaz a tanára hívta Debrecenbe tanársegédnek az egyetemre. Így 1946-ban Debrecenbe költöztünk, és ott éltünk 1959-ig. Mi, a három testvér minden nyáron Tatán voltunk a gyermektelen nagynénémnél, és mérnök férje halála után sokáig ment a tanakodás, hogy elhívjuk Debrecenbe a beteges nagynénit, de ősemmi esetre sem akart eljönni Tatáról Debrecenbe.

Akkor úgy döntött a családunk a mi legnagyobb örömünkre, hogy visszajövünk Tatára Debrecenből. Én, mint harmadikos gimnazista bekerültem az Eötvös József Gimnázium harmadik osztályába, ahova járt egy Márkus Mihály nevű fiatalember, akinek gyönyörű nagy barna szemei voltak, és már akkor is hű magyar gyerek volt. Azt kértem édesapámtól, hogy abba az osztályba írasson, ahol már két gyereket ismerek, akik a közvetlen kertszomszédjaink voltak, és pici korunktól együtt játszottunk. Én addig a Dóczyba jártam Debrecenbe, egy latinos osztályba, és kicsit furcsa volt nekem a koedukált iskola, mert én lánygimnáziumba jártam. Fél évig csak jó osztálytársak voltunk Mihállyal, és csak utána kezdtünk egymással komolyabban foglalkozni. Egy májusi iskolakiránduláson Sopronban úgy egymás mellé kerültünk, talán nem is olyan véletlenül.

Ott kezdtünk egymással többet beszélgetni, és az iskolában megindult a levelezés, mert akkor még nem volt szokás együtt mutatkozni az iskolában. Mihály ikertestvérei voltak a postások, ha valamelyikünk nem ment iskolába. Utóbb aztán kezdtünk gondolkodni, hogy ha Isten is engedi, mi együtt maradunk, kitartunk egymás mellett, és ha felnőttünk, akkor összeházasodunk. És ha összeházasodunk, akkor sok gyerekünk lesz. Tizenhét évesek voltunk! Mind a ketten jelentkeztünk továbbtanulásra, pedig a mi osztályunkból senkit nem javasoltak továbbtanulásra, mert egy vad kommunista igazgatónk volt.

Én, mint értelmiségi családból származó, eleve esélytelen voltam, egyébnek számítottam, Márkus Mihály pedig pláne. Két gyereket vettek fel, az egyik volt Márkus Mihály, a teológiára, a másik pedig az egyik szomszédunk, aki állatorvosira jelentkezett, és az édesapja összes volt évfolyamtársa ott ült a felvételi bizottságban, és nem érdekelte őket, hogy mit írt az iskolaigazgató. Mihálynak volt egy szuper mondata: Ha kitartasz mellettem, és megvársz, akkor nagyon szívesen feleségül veszlek, de egy tizennyolc éves lány akkor megy férjhez, amikor kérik. Hát, pechje volt, mert megvártam! (mosolyog) Nem jártunk össze, mert kéthetente jöhetett haza, hogy édesanyjának megcsinálja a nagymosást. Én is elmentem hozzájuk segíteni, és ott voltunk együtt. Amikor harmadéves volt, már igencsak szeretett volna megnősülni, de akkor valószínűleg kitették volna a teológiáról. Akkor anyámék megengedték, hogy kéthetente egyszer felmenjek Budapestre, a másik héten pedig ő jött haza. Nem volt telefon, ezért leveleztünk. A levelezés egy csodálatosan jó dolog, mert a jelöltjének sokkal őszintébben mer az ember megnyilatkozni, mint szemtől-szembe. Tulajdonképpen mi hat év alatt ismertük meg egymást levelezés útján. Nyáron mindig összeraktuk a választ a válaszra. Még nem mutattuk meg senkinek, de tanakodtunk rajta, hogy a gyerekeinknek, vagy a férjhez menő lány unokánknak megmutassuk-e, de lehet, hogy előbb elmegyünk, és aztán olvassák el.

Püspök úr, mikor fogalmazta meg először, hogy lelkész lesz?

A családi legendárium úgy tudja, hogy a szakma iránti vonzalmam már elég korán megszületett. Jöttek a felnőttek, és kérdezték, hogy Misike, te is teológiára készülsz? „Én nem megyek tejológijája, én pap jeszek.” A gyermeki beszédből kiderül, hogy valóban korán kijelentést tettem a tervemről. Nem volt róla szó, de a korra jellemző módon mindkét szülőm, aztán amikor már csak édesanyám maradt, akkor ő mindig gondosan elmondta, hogy miért kell vigyázni a szánkra. Mikeás könyvéből idézem: „és még az öledben ülő előtt is zárd be szádnak ajtaját” (7,5). Hetedikes koromban dolgozatot íratott a tanár úr „Milyen pályára készülök” címmel. Én ott tíz perc gondolkodási idő alatt eldöntöttem, hogy szüleim intelmének megfelelve, elméletileg fogom megírni a dolgozatot. Engem az égvilágon minden érdekel, nem tartozom a legrosszabb tanulók közé, és én csak azért nem szővök álmokat, mert nem lehet tudni, hogy mi sikerül és mi nem, hova vesznek föl és ott hogyan állom meg a helyemet, ha valamit elrontok, akkor hogyan kell újra kezdeni – ez volt a dolgozatom. Amikor a következő órára hozta tanár úr a kijavított dolgozatokat, az enyémet azzal adta a markomba, hogy „ugye, teológiára készülsz?”, „alighanem, tanár úr” – mondtam.

A tanár úrhoz egy különös, szomorú emlék kapcsol, nem személyileg, hanem családilag. Azon kevés tanárok közé tartozott, akiket jólélekkel nevezek így, hogy A Tanárom. Ő még az államosítások előtt a tatai piarista gimnáziumban érettségizett, testileg, lelkileg és szellemileg nagyszerű fiatal volt. Budapesten több számban első lett a középiskolások ifjúsági atlétikai versenyén. A hazaúton jóhangulatban kitalálta, hogy a gyorsvonatról a tóvároskerti állomás előtt kiugrik, és a tatai állomásig versenyt fut a szerelvénnyel. Eggyel nem számolt, hogy a kézzel nyíló sorompót már felfelé hajtják mire ő az utolsó előtti kocsiból kiugrik. Így nem a földre esett, hanem a sorompóra, arról pedig a vonat alá, ami a bal kezét és a bal lábát levitte. Az akkori előírások szerint nyilvántartották a felekezeti hovatartozást, és a kórházba szállítás után a tatai református lelkészi hivatalt értesítették a balesetről, a műtétről, a beteg állapotáról, és kérték a nagytiszteletű urat, hogy értesítse a családot. Tehát édesapámra hárult a feladat, hogy elmenjen, és tanár uram szüleivel beszéljen emeltszintű lelkigondozás” keretében: elcsendesedéssel, imádsággal, az első zokogások kíséretével. Erről soha nem beszéltünk Tanár Úrral, és mégis mind a ketten tudtuk, hogy a másik is tudja. Ő maga pozitívan értékelte az esetet, mert azt mondta, hogy ha ő ezt a figyelmeztetést nem kapja az Örökkévalótól, akkor huszonötéves korára eltűnt volna a süllyesztőben. Így elvégezte az egyetemet, magyartanár lett, tizenöt évig volt a Tatai Állami Gimnázium igazgatója, és még csinált egy szavalókört is. Amit egy-egy vers értelmezéséből, hangsúlyokból, szünetek tartásából, az esetlegesen megjelenő minimális kézmozdulatokból lelkészként is használni tudtam és tudok, azt nála tanultam, mint a homiletika retorikai ágát.

Barna B. Péter kutató fizikus Dr. Márkus Jenő nagytiszteletű urat a tisztelet és szeretet hangján Jenő bácsiként emlegeti a vele készült interjúmban. Püspök úr hasonló lelkiségű pásztor, mint az édesapja volt?

Bizonyára igen, és talán mégsem. Tizenkét éves fejjel még nehezen voltam abban a helyzetben, hogy megítéljem, hogy az édesapám milyen karakter. Azt biztosan tudtam róla, hogy a lelkészi szolgálatban az egyik példaképe Galambos Zoltán észak-komáromi lelkipásztor volt, aki fél generációval idősebb volt nála, és ösztöndíjasként megjárta Hollandiát és Svájcot, és amikor megszervezték Losoncon a teológiát, akkor gyakorlati teológiát oktatott ott. Akármilyen szokatlan, őróla egy pápai emlékem van. Karácsony és húsvét előtt három-négy nappal biztos, hogy Édes Sándor bácsi bejött a pápai lelkészi hivatalba, és elmondta, hogy Galambos nagytiszteletű úrtól levelet kapott, amiben kérte, hogy adja át szeretetteljes köszöntését a helyi lelkipásztornak. Akkor, egy interregnumos időszakban éppen én voltam a helyi helyettes lelkipásztor. Érdekelt, hogy a szocializmusban hogyan működik ez, amikor még nincs fénymásológép, ellenőrzik a leveleket, nyomdai engedélyt nem adnak. Nagytiszteletű úr megírta egy példányban a levelet, aztán a komáromi asszonykör neki ült, és ha jól emlékszem, négyezer példányban másolták le tízesével-húszasával. Különböző postahivatalokban adták fel, Komáromból átsétálva magyar oldalra, és célba ért a négyezerlevél a kitelepített reformátusokhoz. Több mint négyezer református embert telepítettek ki ’47-’48-ban Komáromból. Ennyi címet tudott kideríteni Galambos nagytiszteletű úr. Karácsonykor és húsvétkor egykori gyülekezeti tagjaival levelet váltott. A bombázások idején kockázatos volt templomban összegyűlni, viszont ő látogatta a családokat akkor is. Ebben nem tudtam volna követni se Galambos nagytiszteletű úr, se édesapám példáját. Sokkal inkább volt ő gyülekezeti lelkész, mint én, az ő utódjaként húsz év kihagyással. Ő tényleg a legfontosabb szolgálatának tartotta a családlátogatást, a Thurneysen-féle személyes lelkigondozást, a közös beszélgetést, bibliaolvasást és imádkozást. Ebből mit tudtam megcsinálni én? Első szolgálati helyemen, Szentgyörgyvölgyön minden évben minden családot meglátogattam. Második szolgálati helyemen, Pápán egy vegyes helyzetben a konfirmandusok családjait látogattam meg. Tatára kerülve azonnal lettem a Dunaalmási Református Szeretetotthon intézeti lelkipásztora is, aztán elfújt a szél püspöknek. Derék párom nagyon csöndesen és józanul mondta a beiktatásomat követő gratulációk kapcsán: „én bízom benne, hogy a Tatai Református Egyházközség lesz elég erős ahhoz, hogy kibírja, hogy van egy püspöke és nincs papja”.

Ebből az időből egy szomorú és fájó emlék: templomos család, a férj erős dohányos, érszűkület miatt elvesztette a lábát, a felesége hűségesen gondozta, aztán agyvérzést kapott. Nagyon szerették volna, hogy vigyek úrvacsorát; négy egyeztetéssel egy hónap múlva jutottam el hozzájuk. Nagyszerű gondolat, hogy a püspök legyen gyülekezeti lelkész, hogy „el ne szálljon”, de azért a dunántúli lelkészek gyülekezet-gondozása között igencsak rossz besorolást adnék magamnak.

Édesapám először, másodszor és harmadszor is gyülekezeti lelkész volt, és ami kis szabadideje maradt, azt fordította a tudományos pályájára. Próbált tanítani a pápai teológián, aztán annak megszűnése után próbált tanítási engedélyért folyamodni a pesti teológiára, mire válasz született volna a beadványára, addigra befejezte a földi életét. Nem volt türelmetlen, édesanyámnak mondta, hogy ki kell várni, amíg fordul a szekér. Politikailag nem tekintették a klerikális reakció lázadó képviselőjének, de ugyanakkor nem tekinthették a békeharc hirdetőjének sem. Édesapám halála után elmondásra szánt bő prédikációvázlatait édesanyám hűségesen legépelte és megpróbálta kiadásra terjeszteni, de az akkori Sajtóosztály egyik illetékese értelmetlen zagyvaságnak és kiadhatatlannak nevezte. Nem volt az, csupán nem olvasásra szánt, hanem elmondásra szánt vázlatok voltak. 1980-ban, halálának huszonötödik évfordulójára néhány prédikációvázlatát minimális ráfordítással olvashatóvá tettem.

Gyermekkorában történt meg a kommunista hatalomátvétel. Miben érzékelte azt?

Ennek az időszaknak egy fontos emléke, hogy második elemista, azaz hétéves koromban házkutatás készült a tatai parókiára. Az elhárításban is volt egy-két olyan fiatalember, akiket édesapám konfirmált, és amikor este a lelkészi hivatal ablakán kiszűrődött a fény a spalettán, bekopogott, és szólt, hogy „Nagytiszteletű úr, én úgy tudom, hogy egy-két héten belül házkutatásra jönnek önökhöz”. Szüleim megegyeztek abban, hogy mindegyikük eldug néhány régi dolgot, iratot, de még egymásnak sem mondják meg, hogy hova, nehogy a vallatásnál hazudni kelljen, hanem mondhassák tiszta lelkiismerettel, hogy nem tudják, hol van. Ennek eredményeként egy katonaláda prédikációkkal együtt lappang. Édesapám a teljes Bibliát végig magyarázta az 1Mózestől a Római levél 5. részéig. Megismerném a kézírását, a füzetek jellegét, ha előkerülne.

A házkutatáshoz közeledve édesanyám leültetett és elmagyarázta, hogy „Édes fiam, ismeretlen bácsik fognak jönni hozzánk, végig mennek a házon, minden szekrénybe belenéznek, minden fiókot kihúznak. Édesapádnak és nekem mindig elől kell menni velük, te viszont nyugodtan szaladgálhatsz ott, ahol vannak, csak a szemedet tartsd nyitva. Ha azt látod, hogy valamit betettek valahova, várd meg, amíg kimennek a szobából, utána azt vágd zsebre, és gyere oda hozzánk, a szemeddel jelezz nekem, és én kimegyek veled a szobából”.

Híre volt annak abban az időben, hogy több lelkészt úgy tartóztattak le, hogy vagy dollárt dugtak oda vagy pisztolyt, és visszahívták, hogy megtalálták. Tiltott valutatartásért vagy lázadás előkészítéséért, fegyverrejtegetésért helyben letartóztatták a lelkészt. Később a legációban az öreg lelkészek nagyon sok ilyen esetet elmondtak. Érdemes lenne ennek utána nézni, nem a besúgók oldaláról, hanem a meghurcoltakéról. Tudok neveket, tudok címeket, idő és energia kérdése, épp ezért lehet, hogy elviszem magammal.

Édesanyám okításától kezdve én készültem és figyeltem. Pár nappal előtte jött a jelzés, hogy a parókia házkutatása későbbre marad. Tréfás iróniával mondom: én a végére már egészen szomorú voltam, hogy nem volt házkutatás. Egyébként édesapám halála után, 1955-től 1961-ig Döbrőssy Lajos nagytiszteletű úrékkal együtt laktunk a tatai parókián, közös konyhát és fürdőszobát használtunk, majd a Tóvárosi református imaház melletti kisebb szolgálati lakásba költöztünk. Állataink és kukoricánk még ott is volt, illetve számomra ismert és ismeretlen egyháztagok adománya segítette édesanyámnak megélhetésünket biztosítani. Így érkeztem meg az érettségiig, és kezdődött egy új fejezet a pesti teológiával.

Ildikó néni mit csinált a várakozás ideje alatt?

Az öt év teológia alatt én dolgoztam. Először orvosnak szerettem volna továbbtanulni, de miután sok gyereket terveztünk Mihállyal, úgy gondoltam, az orvosi pálya nem fog menni. Akkor a kertészeti egyetem mellett döntöttem, de nem vettek föl a dísznövény szakra, helyhiány volt a sztenderd indok. Annyira nem vágytam a továbbtanulásra, és mint a mellékelt ábra is mutatja, diploma nélkül is lehet élni.

Az öt év alatt először egy könyvesboltban dolgoztam. Még az érettségi szünetben, egy könyvsátorban a könyvhét alatt árultam a könyveket. Életem legjobb fizetését akkor kaptam, mert minden eladott könyv után tíz százalékot kaptam. Nyolcszáz forintot fizettek, és hívtak, hogy menjek a könyvesboltba tanulónak. Így lett egy könyvesbolti eladó papírom. Onnan aztán, mivel nem kaptak létszámfejlesztést, elmentem egy vállalathoz a könyvelésbe dolgozni, ahol annyit elértem, hogy általános könyvelő lettem. Mindkét dolognak hasznát vettem miután férjhez mentem. A könyvelésben jártasságom hozzájárult ahhoz, hogy Mihálynak tudjak segíteni a gyülekezeti adminisztrációban.

A könyvterjesztés pedig akkor lett hasznomra, amikor a Sajtóosztály vezetője, a későbbi Kálvin Kiadó igazgatója, Tarr Kálmán megszervezte az egyházmegyei lerakatokat annak érdekében, hogy jobban fogyjanak az egyházi kiadványok. Szívesen elvállaltam, hogy Tatán működtetem az egyházmegyei lerakatot, hiszen a könyvesbolti eladó papírom megvolt hozzá. Volt olyan hónap, hogy százezer forintos forgalmat csináltam. Itt árultuk a hittankönyveket, a Bibliákat, énekeskönyveket és minden kiadványt. Úgymond mindkét foglalkozásomat hasznosítani tudtam, mint lelkészfeleség. Sőt volt egy harmadik haszon is! Lánykoromban, Debrecenben tanultam zongorázni, és ez ott volt nagyon hasznos, hogy Szentgyörgyvölgyön én voltam a kántor, és egy nagyon öreg, beteg harmóniumon kísértem az énekeket, mert tudtam kottát olvasni. Nagyon mulatságos helyzetek is adódtak. Például a harmónium lejtős padján mellettem ült a kétéves meg az egy éves gyerekem, a harmadik pedig otthon volt a parókián a kiságyban, de hallható lett volna a nyitott ablakon keresztül, ha nagyon sír. Én nagyban játszom a harmóniumon, és a két könyökömmel tartok ellent a két gyereknek, hogy ne nyúljanak bele, a lábammal meg úgy fújtatom a levegőt, hogy a két térdemmel tartom őket, hogy ne csússzanak le a padról. Aztán amikor vége lett az éneklésnek, befogtam a szájukat, hogy ők is hagyják abba. (nevetünk) Háromgyerekes anyukaként elvégeztem Debrecenben a kántorképzőt, és bár nem lett belőlem híres orgonista, de az énekeket bármikor el tudom kísérni.

Püspök úr teológus évei alatt már nem működött a pápai teológia, ezért a dunántúliak Budapestre jártak. Mit tapasztalt ott a dunántúli összetartozásból?

1951-ben történt meg a teológiák összevonása, Sárospatakot Debrecenhez, Pápát Budapesthez csatolták. Érdekes módon ennek az első irodalmi jelzése valamikor a ’80-as évek végén Moldova György „Az Őrség panasza” című könyvében jelent meg nyomtatásban.

Gyerekkorom óta ismertem Szász Károly dadi lelkipásztort, aki még őriszentpéteri lelkész korában mesélte el a történetet Moldova Györgynek, aki ezt azonmód bele is írta a könyvébe. Szívesen olvastam volna már azt a levelet, amiről ő beszélt. Biztosan volt ilyen levél, valamelyik irattárban biztosan meglelhető, ha nagyon utána megyünk, mert három lelkész mesélte ezt el nekem. Tudniillik abban a levélben Dr. Benedek Sándor igazgató úrtól értesítést kaptak a teológusok arról, hogy a pápai teológia megszűnik, ezért a pápai teológus hallgatók a budapesti teológián jelentkezzenek, ahova mindenféle eljárás nélkül felveszik őket az indexük alapján.

És itt van valami huncutság a dologban! Két nap múlva volt Pápán a tanévnyitó, amiről a teológus hallgatók semmit nem tudnak. Összeülnek a professzorok a tanévnyitóra, megállapítják, hogy egyetlen diák sem jelentkezett a pápai teológiára, másnap egyházkerületi tanácsülés, ahol kimondják, hogy ideiglenesen szüneteltetik a pápai teológia működését. Eddig még rendben ment a dolog, csakhogy a Szabad Európa Rádió nem volt elég tapintatos, mert ezt másnap este bemondta. Izgalmas kérdés, hogy a Szabad Európa Rádió akkor milyen csatornán kapta az egyébként pontos információt. Erre aztán már felfigyelt az elhárítás, és megindult a nyomozás. Felkapták a gyülekezeti lelkészek is a fejüket, és írtak a teológusaiknak számon kérve, hogy mit csináltatok, miért nem vagytok Pápán?

A pataki diákok Debrecenben, a pápai diákok Budapesten összebeszéltek, és visszamentek teológiájukra. A részleteket visszaemlékezésekből ismerjük.A diákok sem Pápára, sem Sárospatakra nem térhettek vissza. A mieink ellen, a budapesti teológiára visszatérve, kezdődött a ”megtorlás”: kit kitiltottak örökre a teológiáról, kitől elvettek egy félévet, egy évet. De a dunántúli teológusok ettől kezdve összezártak és összetartottak egymással. Tíz év múlva kerültem a budapesti teológiára, ahol a dunántúli teológusok legszigorúbban tartották azt, hogy dunántúli legációba csak dunántúli teológus mehet. Kedves epizód az életemből: teológiai beköltözésemkor a lépcsőn felfelé menet Császár Attila másodéves teológushallgató, későbbi balatonarácsi lelkipásztor és esperes, megszólított: „tudsz focizni?”. Nézek rá: „Miért, az is tantárgy?”. „Nem, minden dunántúlinak muszáj focizni, különben nem tudunk fölállítani tizenegy fős csapatot az éves Dunántúl-Dunamellék örök rangadóra.” – válaszolta. „Nézd, ha nagyon megkergetnek, tudok, gimnazista koromban minden labdajátékban védőjátékos voltam, a fociban nem egyszer kapus.” – mondtam. „Az nagyon jó, mert az egész teológián nincs jó kapus.” Ettől kezdve öt évig én őriztem Dunántúl kapuját, és én őriztem a katolikusokkal és evangélikusokkal vívott évi két nagy rangadón a fások pályáján a református kaput. Azt mindig elmondtam, és nevettek rajta, hogy „Kapitány úr, két dolgot kérek: először is utasítsd a védőjátékosokat szigorúan arra, hogy vigyázzanak az embereikre! Ha valaki a tizenhatoson belül tiszta helyzetben lő, én csak a képemet védem, hogy el ne találjon a labda. Amit a tizenhatoson kívül rárúgnak, azt mind megfogom. (Ezt tartottam öt évig). Másodszor utasítsd a csatárokat, hogy eggyel több gólt rúgjanak, mint amennyit mi beszedtünk! Akkor mi győztünk.” (nevetünk)

A már említett Szász Károly kolléga mesélte el, hogy neki már Pápán sem volt erőssége az ószövetségi héber nyelv tudománya, amit Tóth Kálmán professzor tanított ott, de Budapesten Pap László professzornál sem táltosodott meg különösebben. De minden vizsgán átengedte, könnyes szemmel adta vissza az indexét: „Jaj, fiam, ha a pestiek így szeretnék a pesti teológiájukat!” Ez volt a Dunántúl és Dunamellék együttléte. Tulajdonképpen ebből a közös korszakból kezdődött el, és a mai napig nem tudtuk fölszámolni a dunántúli lelkészi kar lassú fogyását. Nagyon egyszerű a számtan: 40 évig szolgál egy lelkész, 240 egyházközségben van szükség rá, tehát évi 6 teológushallgatóra van szükség, azaz az ötéves teológián 30 hallgatóval szinten marad a Dunántúl. Nem egy csillagászati szám, de már az én időmben sem volt meg ez a létszám, hiszen nehezen jött össze a fiúkból egy focicsapat, azaz tizenegy gyerek. Itt indul el ez a fajta lassú elsorvadás,ami addig tartott, hogy a ’80-as években már 160-nál járt a dunántúli lelkészek létszáma. A lassú fogyatkozásban pedig megindult az anyaegyházközségek körzetesítése. Ekkor történt, hogy húsz hónapig jártam Tatáról Dorogra helyettesíteni, mert a közvetlen szomszédok nem merték elvállalni, mert attól féltek, hogy az is a nyakukon marad. Én azért mertem elvállalni, mert tudtam, hogy életem legnagyobb őrültségét csinálom, amit biztos, hogy nem lehet sokáig gyakorolni.

Ildikó néni, mint klasszikus Nagytiszteletű Asszony élt és szolgált három parókián. Mesélne ennek áldásairól és kihívásairól?

A kibocsátó ünnepség után két nappal volt az esküvőnk. A kibocsátó ünnepségen ott voltam én is, és ott Bakos püspök úr megkérdezte Mihálytól, hogy hova szeretnél kerülni. Ő pedig azt mondta, Püspök úr, ahol szükség van rám, ha egyszer lehetőség lesz, szívesen visszamegyek Tatára. Ez tíz év múlva következett be. Mihály már nyolc hónapja Körmenden volt segédlelkész, ahol ő összebarátkozott Nádasdon egy evangélikus lelkésszel, akinek fél évvel korábban volt az esküvője, mint nekünk. Ez a barátság a mai napig megmaradt közöttünk, jóllehet a férj három éve meghalt.

Amikor megkérdezte tőlem, hogy eljössz-e velem Szentgyörgyvölgyre, mondtam, hogy azt sem tudom, hol van, de természetes, hogy elmegyek. Az esperese javaslatára egy év helyettesi szolgálatra leköltöztünk Szentgyörgyvölgyre. Az elképzelésünk az volt, hogy öt gyerekünk legyen, mert az már elég sok, ám mi ajándékul kaptunk egy hatodikat. A hat gyerek kilenc év alatt született meg. Az első három három év alatt, Gábor (1967), Eszter (1968), Éva (1969), aztán Mihály (1972) és Dániel (1973), majd végül János (1976). Az első három olyan helyen született, ahol nem volt folyóvíz a lakásban. A faluban gyalog is alig lehetett közlekedni. Gyakorlatilag nem jártunk sehova.

Amikor kikerültünk Szentgyörgyvölgyre, akkor az első istentiszteleten sokan voltak, de már a másodikon alig. Mondta Mihály, elég gyorsan sikerült a gyülekezetet eltüntetnem a templomból. A házi istentiszteletek viszont nagyon népesek voltak a szegekben a téli időszakban. „Szeg-es” települések vannak azon a vidéken, és szegeknek mondják a településrészeket. Egy-egy presbiter házában a befűtött szobába összegyűltek tízen-tizenketten, és néha éjfélig is ott beszélgettünk, Bibliát olvastunk, éneket tanultunk. Az összes régi magyar dicséretet megtanítottuk nekik. Csak az első évben mentem mindenhova Mihállyal, mert Gábor születése után már nem tudtam vele menni, mivel csak gyalog lehetett közlekedni. A bicikli kereke és sárvédője között megállt az agyag, és a kerékpárt vállon kellett hazacipelni. Autója akkor még a lelkészeknek általában nem volt. Ha lett volna, sem lehetett volna közlekedni vele. Az orvos is úgy járt, hogy a főúttól már gyalog ment, mert az utak autóval járhatatlanok voltak a szegek között. Mivel városban nőttem fel, – Debrecen nagynak számított, és még Tatán is sok lehetőség volt a szórakozásra, – eleinte szokatlan volt a színház, mozi hiánya. Mivel a gimnáziumban apám volt a kultúrfelelős, és ő mindig kapott tiszteletjegyet, én minden filmet meg tudtam nézni, mert elvitt magával. Én pedig elmeséltem Mihálynak a filmet, mert ő egyedül nem járt moziba, de így már nyugodtan tudott a filmről akár vitatkozni is.

Püspök úr említette a dunántúli lelkipásztorok fogyását. A Pápai Református Teológiai Akadémia újra szervezésével a lassú fogyás ellen kívánt az egyházkerület élén cselekedni?

Is-is. Az egyházi közvélemény, döntően a lelkészi kar, azon belül is a még Pápán végzettek már a rendszerváltás évében elkezdték ütni a vasat, hogy a pápai teológiát vissza kell állítani. Ez részletesen benne lesz a huszonötéves jubileum kapcsán kiadott akadémiai kötetben. Kissé költői címmel válaszoltam arra a kérdésre, hogy mit adtam én és mit adott nekem a Pápai Református Teológiai Akadémia, mert Arany János Epilógusából idéztem a címnek: „Néha többet, Kérve, kellve, kevesebbet”. Úgy lett újra pápai teológia, hogy ’90-ben a nagy politikai rendszerváltásra fellángolt a belső egyházi hangulat is. Én egyházon belül soha nem szívesen emlegettem rendszerváltást, azt mondtam helyette, hogy korszakváltás, még inkább őrségváltás.

Amikor korábban már felreppent a hír, hogy lesz egy második református gimnázium Debrecen mellett, a pápaiak egyből ütötték a vasat, hogy az csak Pápán lehet, mert Debrecen messze van tőlünk. Budapest azt mondta, hogy szó sem lehet róla, a fővárosban kell lennie a második gimnáziumnak. Mire Tiszáninnen azt mondta, annak Sárospatakon kell lennie, hiszen ott a legrégebbiek a hagyományok, és még minden megvan.

Nagyon megosztott volt a közhangulat annak tekintetében, hogy melyik legyen a második református gimnázium: a sárospataki, a pápai vagy a budapesti Baár-Madas? Kürti László tiszáninneni püspök saját hatáskörében megcsinálta a pataki gimnáziumot, ami egyidőben indult a Baár-Madassal. Már csak Pápa maradt. Pápa környékén megindult a szerveződés, és Kövy Zsolt kéttornyúlaki lelkipásztor, pápai levéltár igazgató, aki Losoncról került Pápa mellé, nagyon harcolt a pápai református gimnázium újraindításáért. Érdekes módon Somogyi József dunántúli főgondnok, szobrászművész teljesen váratlanul és élesen fordult szembe Kovách Attila akkori püspökkel, aki majd csak a működési feltételek jogszabályi ismeretében akarta az erről szóló határozatot előterjeszteni. Mindeközben a közhangulat rajtesett az akkor szolgálatban lévő egyházi vezetőkön, püspökökön, espereseken, egyházkerületi főgondnokokon és egyházmegyei gondnokokon, így egyházi választást kellett tartani. A Zsinat által elfogadott új egyházi választási törvény kialakította a „ciklikus” rendszert, az imént felsorolt tisztségviselők szolgálati idejét hat évben határozta meg, két újraválasztási lehetőséggel. Korábban az egyházmegyei tisztségviselőket tizenkét évre választották, újraválasztási korlátozás nélkül, az egyházkerületi tisztségviselőket időkorlát nélkül Nyugdíjazásuk, elhalálozásuk esetleges lemondásuk vethetett véget a tisztségben töltött szolgálati idejüknek.

Őszintén mondom, nekem sem közelebbi, sem távolabbi terveim között nem szerepelt, hogy püspök akarok lenni. Én egyháztörténetet szerettem volna tanítani, ezért doktoráltam. Az volt az érdekes, hogy Bátky Miklóst, akkor rédei lelkészt a környékbeli gyülekezetek félig-meddig kinézték a tatai, akkor még komáromi egyházmegye esperesének. A jelölő közgyűlésen Fodor András esperes, tatai lelkész rákérdezett, hogy velem mi a szándék. Akkor Bátky Miklós mondta el a közgyűlésen a sajátos helyzetemet. Sokáig tatai beosztott lelkész voltam, és később választottak meg, ezért nem volt tíz év önálló gyülekezeti lelkészi szolgálatom, így esperesnek nem voltam választható. Viszont a püspöki tisztséghez csak önálló lelkészi szolgálat volt előírva, és mint dunaalmási intézeti lelkész önálló lelkész voltam, így püspöknek választható voltam. A közgyűlés jelölt, és én elfogadtam a jelöltséget.Három jelölt közül második körben választottak meg az Egyházkerület presbitériumai a püspöki tisztségre.

Tisztán láttam, hogy a pápai gimnázium kérdésében, és majd később a teológia kérdésében is tenni kell valamit. 1990-ben megválasztottak, 1991. január elsejével átvettem a hivatalt, februárban beiktattak, és áprilisban az egyházkerületi közgyűlésen szavazni kellett Pápáról, a pápai gimnázium jövőjéről.

Csak zárójelben mondom, hogy Dr. Kálmán Attila főgondnok úrral olyan egyháztörténeti esetet produkáltunk, amire azelőtt soha, és azóta sem volt példa. A magyar egyházjog szerint a püspököt az esperesek kreálják, ezért kézrátétellel ők áldják meg a térdelő püspököt. Gyermekkorunk óta ismertük egymást Kálmán Attilával, aki bibliaolvasó ember volt, magyar református egyházának elkötelezett híve. Megkérdezett engem, hogy nem térdelhetnénk mi ketten egymás mellé? Úgyhogy amikor a tatai templomban volt a püspökszentelés, beiktatás, akkor mi ketten egymás mellett térdeltünk, a főgondnok és a püspök.

Tudtam, hogy a pápai gimnázium újraindítása nagy teher és nagy kockázat lesz az Egyházkerület felé: az első évi költségvetésből hiányzott közel hatmillió forint. A név szerinti szavazás előtt elmondtam, hogy aki most igennel szavaz a pápai református gimnázium újraindítására, az személyében és gyülekezetében száz-százezer forintra vállal garanciát, mert ennyi hiányzik a költségvetésből. Egyetlen egy nem szavazat volt a névszerinti szavazáskor! Közben Kálmán Attila művelődési államtitkár lett, és államtitkári keretéből átutalta a hiányzó összeget, amiért megkapta élete egyetlen fegyelmijét hatáskör túllépésért.

Ő a teológia újjászületésében is jelentős háttér szerepet vállalt. Időnként telefonon megbeszéltük a belső egyházi viszonyokat, személyi kérdéseket, esetleges problémákat. Ha este fél tízkor megcsörrent a telefon, akkor Kálmán Attila volt a vonalban. Az új felsőoktatási törvény előkészítésekor felhívott, hogy államtitkári előzetes egyeztetésre le kell adnia másnap reggel kilencig az anyagot. Ha a törvény függelékébe most bekerül a Pápai Református Teológiai Akadémia, akkor semmilyen eljárás nem kell később hozzá, mert benne van a törvényben. Én másnap reggel ráhasaltam a telefonra, csörgettem végig esperes uraimat: Szakál Elemér őrségi, P. Tóth István mezőföldi, Bellai Zoltán somogyi, Mátyás Lajos pápai, Császár Attila veszprémi és Bátky Miklós tatai esperest. Azt még Németh Gyula lelkipásztortársam mondta nekem a püspökszentelésen elmondott köszöntőjében – idézve talán a Komjáti kánonokat, hogy szuperintendens (=püspök) uram semmit a seniorok (=esperesek) híre, s tudta nélkül ne cselekedjék, azaz a püspök az esperesek nélkül ne döntsön. Konkrét kérdésre gyors választ kértem tőlük, mert Kálmán Attilának még meg kellett telefonálnom a választ. Itt dicsérem az 1951-es egyházkerületi döntést, mert nem megszüntették a pápai teológiát, hanem kimondták az ideiglenes szünetelését. Nekünk annyit kellett határozni, hogy az ideiglenes szüneteltetésről szóló határozatot visszavonjuk. Az esperesek igent mondtak a törvényi mellékletbe való bekerülésre, és azt mondták, hogy egyházkerületi szavazáskor mellém fognak állni. Ugyan később voltak hangok, hogy minek a pápai teológia, mi is a pesti teológián végeztünk, de az esperesek a közgyűléskor a területükhöz tartozó alkotó tagokat tisztességgel előkészítették. A rendszerváltó esperesi hatosfogat tényleg jól működött.

Ha már szóba került püspökké választása, hadd kérdezzem meg, hogy a Dunántúli Református Lelkészegyesületet a rendszerváltás korából jogosan emlegetik úgy, hogy „püspökcsinálók”?

Nekem egy dunántúli jámbor, békés, gyülekezeti lelkészhez képest volt egy-két előnyöm. Az akkori körben egy valaki előzött meg teológiai doktorátus tekintetében, Nagy Tibor, veszprémi lelkész, aki még a választások előtt elment Kecskemétre esperesnek, és onnét lett belőle dunamelléki főjegyző. Sokáig ketten voltunk Dunántúlon teológiai doktorátussal rendelkező lelkipásztorok, aztán Vladár Gábor soproni lelkész csatlakozott még hozzánk.

Illetve még egy teljesen váratlan előnyöm volt a dunaalmási szeretetháznak köszönhetően. Nem az, hogy a fogyatékkal élő gyerekeknek olyan istentiszteletet tartottam flanelográffal Ruth történetéről, hogy a pannonhalmi bencés szerzeteseknek tátva maradt a szája, hanem hogy Szilágyi Pali lelkésztársam, aki a diakóniának megszállottja volt, kitalálta, hogy Dunántúl befőzhetné a savanyúságot a dunaalmási otthonnak. Én a megvalósításba kapcsolódtam be. Ötliteres uborkás üvegeket tetővel együtt telepítettünk ki a gyülekezetekbe, és azt kértük, hogy amikor a savanyúságot befőzik az asszonyok, akkor egy vagy két üveggel főzzenek be a dunaalmási gyerekeknek is, és mi majd megyünk érte utánfutóval.

Már az első évben annyira bejött az ötlet, hogy a raktár, pince tele lett, és néhány lakószobában még az ágy alatt is uborkás üvegek sorakoztak. Második évben már úgy csináltuk, hogy területenként más-más időpontban gyűjtöttük össze a savanyúságot Gabi néni kimutatása alapján (megjegyzés: Sártory Gabriella diakonissza testvér, intézetvezető). Mivel a diakónusképzés közben beindult, és az otthonnak lett mikrobusza, így a savanyúság összegyűjtésekor a dunántúli gyülekezetekben vetített képekkel bemutattuk az intézményt, én szolgáltam igével, a diakónushallgatók pedig énekekkel és versekkel.

Akkor még szó sem volt rendszerváltásról, püspökválasztásról, de megismertek. Dunaalmás életében volt még egy áldás. Németh Gyula magyaralmási és balatonkenesei lelkész korában évről-évre elvonult az ifjúsággal felesége zánkai birtokára, ahova engem is elcitált. Ott kitaláltuk, hogy a dunaalmási otthonba nyaranként egy-két hetet segíthetnének a dunántúli ifjak. Fél nap munkáért ad az otthon ellátást, a nap második fele szabad imádságra, előadásra, kirándulásra. Volt olyan nyár, hogy hatszáz ifjú fordult meg! Ott ismerkedtem meg Várszegi Asztrikkal, aki hozta a noviciusokat, aztán jöttek még hollandok is. A lányokat takarításra, ágyhúzásra, konyhaszolgálatra, gyermekfoglalkozásra osztottuk be, a fiúkat pedig derék kőműves mesterünk, Suhai József, – aki Suhai Kristóf lelkész nagypapája volt -, látta el feladattal. Mivel más jogosítvánnyal rendelkező férfimunkatársa nem volt az intézetnek akkor még, én jártam a tüzépre cementért, kavicsért, de ha kellett, „mindenes lelkipásztor”-ként elhárítottam a dugulást. Arra is volt példa, hogy egy szenteste a tatai istentisztelet és családi áhítat után megoldottam az alsó ház villanyhálózati problémáját.

A Lelkészegyesület áttételesen járult hozzá az egyházi tisztújítás előkészítéséhez. Az egyházkerületi lelkészegyesületi találkozók segítették az alakuló egyházmegyei vélemények megismerését, és segítették mind az egyházmegyei, mind az egyházkerületi tisztújítás személyekre vonatkozó elgondolásának összehangolását.

(Folytatás következik holnap, október 31-én.)

A szerző

Írások

A szó historikus és attitűd-képző értelmében is dunántúli református vagyok. Egy városi lány falusi lelkészként, aki még mindig szeret nevetni, csak egyre kevesebbszer tud. Az irónia és cinizmus elkerülése érdekében kevesebb a saját gondolat nyilvános sorjázása, helyette előtérbe kerül az interjúalanyok megszólaltatása. Interjúim történelmi lenyomatok az online időbélyeg korában, s remélem, kiderül belőlük, hogy jó dunántúli reformátusnak lenni.