Dr. Márkus Mihály nyugalmazott püspökkel, aranygyűrűs teológiai tanárral, a Magyar Köztársaság Érdemrend Középkereszt kitüntetettjével, számos teológiai könyv és cikk szerzőjével 80. születésnapja alkalmából készült interjú folytatása következik.
Emlékszem, legátus koromban büszkén mutatták meg Kupon a régi parókia gyülekezeti termében az egyháztörténeti jelentőségű cserépkályhát. Csodálkoztam, mitől bírhat egyháztörténeti jelentőséggel egy cserépkályha. Nyomban felvilágosítottak, hogy ezt bizony Márkus püspök úr rakta. Hogyan tett szert erre a tudásra?
Édesanyám nyáridőre mindig szerzett nekem valamilyen fizikai munkalehetőséget. Kőműves állvány építést segítettem, a téesz szervezés előtti években gazdáknál napszámos voltam, kézzel arattam, répát egyeltem. Egy nyáron kályhásmesternél kötöttem ki. Mellette tanultam bele a szénre rakott, függőleges járatú kályha építésébe. Azt is elmondta nekem, hogy mivel évek múlva is szeretne kályhát rakni, ezért egy valamit nem szokott megcsinálni, a tűztér samott tégláit nem samott-üveg keverékkel rakja össze, hanem agyaggal, az öt év múlva kiég. Akkor utána át kell rakni a kályhát. Én nem kíméltem a bőrömet, és nem voltam érdekelt a kályha minél előbbi újra rakásában sem.
Szentgyörgyvölgyre kerülve 1966 őszén a parókián lévő kályha forró volt, de gyorsan kihűlt, és hajnalra a pohárban megfagyott a víz. Akkor átraktam a kályhát, mert nem tudtam volna megmagyarázni a már megszületett első gyermekünknek, hogy miért fagyott le a füle. Így kezdődött, és gyorsan híre ment, mert a környékben nem volt kályhás iparos. Juhász László kercaszomori lelkész látta a kályhánkat, szerzett hozzá anyagot, és megcsináltuk nála is. Tulajdonképpen ebből a nyomorúságból adódott, hogy ahol szükség volt rá, kályhát raktam. Amikor Tatára kerültem, három kályhát raktam. Tizennyolc év után kellett először átrakni, de még akkor is élt a samott tégla hátsó két centije. Dunaalmáson a szeretetház fekvős gyermekei nagy termének két kályháját is átraktam. A pápai Püspöki Hivatalba nem én raktam a kályhákat, mert azok nagyon értékes Zsolnay kályhacsempékből készültek. Nekem annyi volt a kérésem, hogy mindegyik emeleten legyen cserépkályha. Egy-egy csempét őrzök belőlük, mert ennyivel mindig többet adnak.
Megismerkedésük és családalapításuk történelmileg a kommunizmus idejére esett, mégis hat gyermeket neveltek fel. Ildikó néni, kérem, meséljen ennek kihívásairól és áldásairól?
Őszintén szólva nem foglalkoztunk azzal, hogy milyen történelmi időket élünk. Fiatalok voltunk, szerettük egymást, és alig vártuk, hogy összekerüljünk. Ötvenhét éves házasok voltunk szeptemberben, és az ötvenhét év nagyon szép volt. Anyagilag nem volt rózsás a helyzetünk, nem egy olyan hónap volt Szentgyörgyvölgyön, hogy a fizetésünket nem tudtuk megkapni, mert az ott élő emberek nem havonta fizettek egyházfenntartást, hanem évente kétszer, betakarításkor meg zárszámadáskor, mert akkor volt pénzük. Volt egy államsegélynek nevezett valami, amit az esperes terjesztett fel, az Állami Egyházügyi Hivatal utalt át, és postán jött havonta.
Az Úr Isten gondviselése pedig működött! Ehhez elmesélek egy igazi csoda-történetet. Kettő forint hatvan fillér volt egy kiló kenyér. Tejet kaptunk a téesz begyűjtőben, mert arra fel kellett iratkozni, és évente egyszer kellett kifizetni. Baromfit tartottunk, kertészkedtünk, azt ettük, amit megtermeltünk. Húsz fillér kellett volna még ahhoz, hogy megvegyem az egy kiló kenyeret a boltban, amit megrendeltem. Összekerestük az egész házat, mire meglett a húsz fillér. Megvettük a kenyeret, no, meglátjuk, mi lesz, miután elfogy. Semmi kétségbeesés nem volt bennünk. Másnap jött a postás, hozott ezerkettőszáz forintot. Ez több volt akkor, mint az én apám akkori tanári fizetésre. A szentgyörgyvölgyi fizetés nem lett volna kevés, a korábban vas-zalai és ma őrségi egyházmegye legmagasabb fizetése volt, csakhogy nem kaptuk meg hónapról-hónapra. A postán küldött pénz Budapestről jött, egy holland név állt a feladónál. Hogy kitől tudott rólunk, azóta sem tudjuk. Én a meghatódottságtól elbőgtem magam. Amikor már semmink sem volt, akkor megérkezett a segítség! Azzal voltunk megelégedve, amit Isten segítésével kaptunk. Azt merem mondani, hogy a családunkra jellemző, hogy megelégedettek vagyunk. Van egy ilyen mondás, hogy az elég mindig több mint a sok. Mert a soknál mindig lehet többet kívánni, de az elégnél már nem kell több.
Hat gyermekes családapaként, folyamatos gyülekezeti szolgálat mellett hogyan jutott ideje a doktori fokozat megszerzésére?
Az én szolgálatialapfilozófiám az volt, hogy amit meg lehet csinálni ma egy magyar, református egyházban, azt csinálni kell, pont. Dunaalmással együtt volt annyi szusszanásom, hogy nagyjából három év alatt megírtam a doktori disszertációmat Komáromi Csipkés Györgyről. Én őt azért választottam, mert történelemből rettentően nem szerettem volna ilyen kérdésekkel bíbelődni óriási irodalmat áttekintve, hogy „Kálvin 1552. február 26-án délelőtt fél tízkor vagy délután négykor mondta?”, nem az én világom. Komáromi Csipkés Györggyel viszont végre átrágtam a bibliafordítást, amiről előtte is sokat tudtam, azóta pedig még többet. Aztán ő foglalkozott csillagászattal, a nagy üstökössel. Foglalkozott egészségüggyel, mit csinál a keresztyén ember pestisjárvány idején.
Aztán foglalkozott egyháztörténettel, „A pápistaság újsága” című művében. Az ellenreformáció korában azt vizsgálta, hogy kinek új a vallása. Kizárólag katolikus szerzők munkájából összeállította, hogy a római katolikus egyház az idők folyamán hogyan született meg, hogyan alakult az akkor látható formájára, és ebben mennyi volt a belső újítás, amit nem voltak hajlandóak újként elismerni.
Kettőszázhatvannégy könyv volt a birtokában. Érdekes lenne újabb disszertáció keretében kutatni, hogy ebből mennyi van meg Debrecenben ma, azokban milyen bejegyzések találhatók… Az 1980-as disszertációra ráfejeltem még egy ösztöndíjat Münsterben, ahol 1981-ben a tavaszi szemeszterben Kálvinnal kapcsolatos kutatásokat végeztem. Úgy, hogy egy asszonyt és hat gyereket hagytam itthon. Feleségemmel az egyességünk úgy szólt, hogy ha ez van, akkor ő vállalja a rá eső részt.
Tudományos pályára készült, mégis magára vállalta az egyházvezetés feladatát. Éles váltás volt ez, vagy természetesen jött az életébe?
A népi bölcsesség az, hogy leányt, lovat akkor kell adni, amikor viszik. Az, hogy én mit szerettem volna… arról hetedikes általános iskolás koromban írtam egy magyar dolgozatot. Negyedéves teológusként megnyertem egy országosan kiírt pályázat első helyét, amit nem teológusoknak, hanem lelkészeknek és egyetemi tanároknak írtak ki Méliusz Juhász Péter élete és munkássága címmel. 306 oldalas, írógéppel írt dolgozat. A bíráló bizottság döntéséről levélben értesítettek, a pályadíjat postán elküldték a címemre. Senki sem kérdezte, hogy hová kerülök, mit szándékozom tenni. Tóth Endre pápai, később debreceni egyháztörténet professzor huszonhárom évesen tanszékvezető főiskolai tanár volt Pápán. Igaz, többen figyelmeztettek arra, hogy hova kellene húzódni és dörgölőzni. Én azt engedelmesen meghallgattam, aztán nem húzódtam és nem dörgölőztem. Ne vágja senki a képembe, hogy ki csinált “embert” belőlem!
A püspökválasztási eljárás tájékán megkerestem Döbrőssy Lajos nagytiszteletű urat, akinek a helyére kerültem vissza Pápáról Tatára, és elmondtam neki, hogy én egyháztörténetet szerettem volna írni, most meg püspökségre jelöltek… Mire ő azt válaszolta, „Nézd, az is szép dolog, egyháztörténelmet írni, próbálj meg egy kis egyháztörténelmet csinálni!”. Ez volt a döntő szó, és vállaltam a püspök-jelöltséget. Tudtam, hogy a tudományos élet az egyházvezetői úttal vékony érré szűkül. Még teológus koromban a Parókiális könyvtár sorozatban olvastam Révész Imre „A Magyar Református Egyház története” című munkájának előszavában, hogy ezt a munkát három kötetre tervezi, mint debreceni egyetemi tanár. Aztán a kötet végén van egy betoldott lap, ahol leírta, hogy amit az előszóban írt, nem lesz teljesíthető, mivel a könyv nyomtatása közben a tiszántúli egyházkerületben püspökké választották. (Az egyháztörténet további kötetei nem készültek el.) Kora ifjú koromban ezt olvasva kissé kételkedtem benne, aztán megértettem, mit jelent éjt nappallá téve dolgozni. Folyamatosan meg tudtam azt csinálni, hogy hetes viszonylatban napi tizenkét-tizennégy-tizenhat órát dolgoztam, most már nem. Többet kell pihenni. És akkor még haza kellett vezetni Tatára.
Hazavezetni Tatára Veszprémből, hiszen akkor még ott volt a Püspöki Hivatal.
Valóban, mert Pápára a püspöki szolgálatom után költözött a hivatal. Ismertem a közhangulatot és a közbeszédet is az új Püspöki Hivatallal kapcsolatban, és megbeszéltem Steinbach püspök úrral, aki akkor főjegyző volt. (Lukács András várpalotai lelkész hirtelen halálát követően lett főjegyző.) Elmondtam neki, hogy Pápa beköltözhető lesz, de én oda egy darab iratot sem fogok átvinni, mert nem tudom, hogy élek-e még plusz száz évig, hogy tisztázni tudjam, hogy a Püspöki Hivatal áthelyezésekor mennyi irat tűnt el. Egy darab se, az ott van a Püspöki Hivatal irattárában, Veszprémben, aztán majd az utódom elköltözteti, és azt csinál vele, amit jónak lát. És Steinbach püspök úr az első nyáron átválogatta, minden iratot látott és átfutott a kezén, ő döntötte el, hogy mit visz át Pápára a Püspöki Hivatalba, és mit tesz be az egyházkerületi levéltárba.
Az Egyetemes Konvent tanácskozása az utolsó éveimben volt Pápán, és ott többen fogták a fejüket, hogy az utódomnak építek székhelyet. „Igen, mert nekem tizenhét év után elhitték, hogy erre szükség van, és erre összekotortam hazai és németországi forrásokból a hozzávalót.” – válaszoltam. Szolgálatom évei alatt ez volt a harmadik igazán nagy építkezés. Az első volt a dunaalmási szeretetház új helyen történt újjáépítése. A második volt a “Nátus” épület, a mai Teológiai Akadémia szinte “haló poraiból” feltámasztása. Az egyházkerületi székház volt a harmadik. Bízom benne, hogy mindegyik újabb évszázadokon át szolgálja majd Dunántúl reformátusságát.
A Szentgyörgyvölgyi levelek elején azt írta Püspök Úr, első gyülekezetének tagjairól, hogy „akiktől egy életre meghatározó egyházlátást tanultam”. Mi volt az az egyházlátás, amit a Belső-vidék reformátusságától tanult? Illetve az az egyházkép, amivel rendelkezett az őrségi, pápai, tatai szolgálatot követően, mennyiben jelentett többletet, vagy éppen óvatosságra intő dolgot a dunántúli egyházkerület vezetése során?
Tulajdonképpen a legelső megfogalmazást Ady Endrének köszönhetem: „Még magasról nézvést / Megvolna az ország, / Werbőczi-utódok / Foldozzák, toldozzák. / A Föld nem tud futni, / Csak a Földnek népe / S ezer Kinizsi sem / Térülhet elébe.” Ezt a verset tanultuk, tanították gimnáziumban, és én jó lelkiismerettel rábólintottam, hogy biztos. De az, hogy az 1900-as évek elején 1600 lelkes szentgyörgyvölgyi gyülekezet most 295 léleknél tart, és a mostani népszámlálásnál lehet, hogy a létszám még lejjebb fog menni, tartalommal töltötte meg a verset. Én tudom, hogy ezt Ady Endre hogyan és mire értette, de a költői nagyság pont abban van, hogy amikor meglát egy tényt, azt úgy tudja megfogalmazni, hogy egyetemes vonatkozásokban is micsoda üzenettel rendelkezik! És ezzel nem foglalkozott igazán senki. Döbrőssy nagytiszteletű úr teológus koromban sok jó beszélgetésben felhívta fontos dolgokra a figyelmem. Ez ügyben: „Figyelj körös-körül, meg fogod érteni, minden szakmához tartoznak szakmai fogások, amiket meg kell tanulni, de ott van az anyagismeret is! Minden kovács tudja, hogy a kapavasból nem lehet borotvát csinálni, ahhoz más ötvözet kell.” A pesti teológián európai szinten, sőt megkockáztatom, hogy világszínvonalon tanítanak szakmai ismereteket, és nem kapsz anyagismeretet, anyaglátást. Furcsán hangzik gyülekezetek vonatkozásában, de így van. Dunántúlon van olyan gyülekezeti mentalitás ma is, hogy „örüljön a tiszteletes úr, hogy a mi falunkban sétálgathat”, vagy a másik, hogy „tiszteletes úr, ne foglalkozzon velünk, mondja meg, hogy mit csináljunk, aztán csináljuk”. A háttérben régi nemesi családok, illetve cselédgyülekezet húzódik, és ha ezt nem tudja, nem ismeri fel a lelkipásztor, akkor vagy visszaél az egyikkel, vagy sírva fakad a másikon. Szabó István püspök úr mesélte a saját édesapja esetét: amikor Sárbogárdra került lelkésznek, arra lett figyelmes, hogy a presbiterek gyűlést egyeztettek, ahova őt nem hívták meg, és mikor rákérdezett a gondnoknál, hogy úgy tudja, a lelkésznek ott kell lennie, azt a választ kapta, „ha szükségünk lesz magára, majd odahívjuk.” A sárbogárdiak a magyar népesség besenyő népcsoport ágához tartoznak, akik még a ’70-es években is bekecsben jártak a templomba, őrizték a maguk szigorú szabályait. Ezekről a gyülekezeti karakterekről a pesti teológián semmit nem tanultunk. A pápai teológián tanszékvezetőként ezt próbáltam elmondani és megmutatni a hallgatóimnak, többek között ezért születtek meg a teológushallgatók által „Püsi túra” névre keresztelt nyári egyházkerületi tanulmányi kirándulások. (Összemosolygunk, hiszen én is részese voltam ezeknek.)
Für Lajos néprajzos felesége, Bíró Friderika fiatal korában az Őrséget járta, és mindenhol megkereste a lelkészeket, így találkoztam vele Szentgyörgyvölgyön. Neki köszönöm azt a meghatározást, hogy az őrségi nép a honfoglalás kora óta a szabad nemesi réteghez képest a szabad királyi vadászok kategóriába tartozott. Adót nem fizetett, élte a maga független életét. Majd a XVII. században a Batthyány grófok az ellenreformációt megnyergelve próbálták volna őket társadalmilag visszanyomni; társadalmilag kiszorultak a vezetőrétegből, a vármegyénél nem kaptak semmit, gazdaságilag messze lemaradtak, a gazdagabb zsellérek szintjéig süllyedtek vissza, és politikailag semmi nemesi jogot nem hagytak már nekik, de a tudatukban nemesek maradtak. Én most és itt ezt hallottam, olvastam és tapasztaltam. Egyszer a kovásznai lelkész, akivel egyidőben voltunk münsteri ösztöndíjas diákok, amikor esperes lett, meghívott presbiteri konferenciára, ahol Csiha Kálmán püspök úrral váltottuk egymást előadóként. A szünetben megszólítottak a presbiterek: tudok-e arról, hogy mi kapcsolatuk van nekik az Őrséggel? Elmondták, hogy amikor Endre király idejében egy becsapó tatár sereg nagy csúfot tett a székelyek között, akkor Endre király hétezer őrségi ifjút telepített a Székelyföldre, mert a lányoknak nem volt kihez férjhez menni. Erről ők úgy beszéltek, mintha néhány évtizede lett volna, és egymás szájából véve a szót, sorolták, hogy melyik vidékről, melyik falu volt érintett. Ugyanez a lelkész kolléga mesélte, hogy amikor felszaladt Bécsbe, a vér meghűlt benne, mert azt hitte, hogy apja falujából a harmadik szomszédot látja szembe jönni, akire ráköszönt magyarul, s az visszaköszönt magyarul. Megkérdezte, hogy Székelyföld melyik vidékéről való, mire a válasz az volt, „amióta a világon vagyok, Őriszentpéteren lakom”.
Mindezekről a dolgokról az anyagismeret keretében lehetett, kellett volna tanulni, de nem tanultunk, mert ezek bizonytalan tudományok, meg ez nem az ige üzenete. Számomra az ige üzenete a legfontosabb és szent, de látnom kell azt, hogy amikor kimegy a magvető, milyen fajta földekkel találkozik. És nem kell sírva fakadnom, hogy ez sem terem, az sem terem, mert majd a harmadik terem százannyit. Ezt a látást Szentgyörgyvölgyön tanultam meg, és hadd mondjam, nem bántam meg. Békés egykedvűséggel vettem tudomásul, hogy olykor a saját egyházkerületem nem érti, mi a bajom, nem érti, hogy mit kéne csinálni, mivel kellene foglalkozni. Ugrom, de ide tartozik az is, amit most mondok! A XX. századtól kezdve a modern életformánk minden mozzanatával a parókiális rendszer ellen beszél, de mi hősiesen ragaszkodunk a parókiális rendszerhez. Ám tegyük!
Rengeteget olvastam, Kodolányi János könyveit szerettem, és mindenkinek ajánlom a „Két baranyai utazás”-t, amiben a leírások bemutatják, hogyan pusztulnak ki falvak. Nála olvastam, hogy a vasszigorúsággal végrehajtott egyke nem felezi a népet, hanem annál erősebb arányszámban pusztít. Ez azt jelenti, hogy az első nemzedékben 100 emberből marad 40, a másodikban 15, a harmadikban 6. Tehát száz év alatt száz emberből marad hat. Belső-somogyi gyülekezet 1911-ben 1000 lélek, aztán 400, aztán 150, aztán 60. Nem akarok Bogival személyeskedni, de Somogyban szolgálva bőséggel talál ilyen példát. A baranyai egykével a népi írók tele jajgatták a ’20-as, ’30-as évek irodalmát, de Somogyban ugyanúgy egykéztek. Aztán egykéztek még a Balaton-felvidéken és Bars megyében. Mindenhol ott vannak a következmények.
Érdekes módon kapcsolódik Kodolányihoz a tatai ifjúság. Az 1930-as években a tatai ifjúság bemutatta a gyülekezetnek Kodolányi Földindulás című drámáját, ami az egykézésről szól. Egy hetvenéves nagymama könnybe lábadt szemmel mondta el, hogy ő volt az a kismama, akinek nem születhetett meg a második gyermeke, és idézte fel azt a jelenetet, amikor kérdezte „de hát maga is megtette Julis néném?”, mire a válasz: „édes leányom, melyikünk nem tette meg?”. Tudom, hogy ez 1956-tól tabu volt Magyarországon! Legációban mesélték, hogy egyik esperes testvérünk a témához csak annyit fűzött hozzá egy lelkészértekezleten, hogy ez borzasztó, és mire hazaért, otthon várta a püspök távirata, ami felmentette evangélikus esperesi tisztsége aló, mert volt, aki beköpte, és volt, aki azonnal tudott intézkedni. Azt is tudom, hogy a katolikus püspöki kar 1956 nyarán kiadott egy szikrázó körlevelet a szocialista Magyarországon ebben a témában. Mi reformátusok meg erről nem beszélünk. Amikor a rendszerváltás után Balatonszárszón a református értelmiségi konferencián előadásomban erről beszéltem, akkor ebédnél két orvos és egy tanár két fogás között kifejtette, hogy „Azt hittük, hogy az új püspökök már valamit tudnak az egyházról! Ha ilyen hülyeségeket beszélsz, ne csodáld, hogy kiürülnek a templomok!” Válaszomban azt mondtam: „Ugrattok engem? Itt ülünk Somogy megyében, ahol kapásból tizenöt olyan gyülekezet nevét fel tudom sorolni, ami 1000-ről 60 főre fogyott, úgyhogy a templom nem ki fog ürülni, hanem már üres.” Nos, ezeket a feszült helyzeteket észrevenni, meglátni, erre nekem Isten külön ajándéka volt a szentgyörgyvölgyi öt esztendő. Pontosan láttam, hogy kik azok a lelkésztársaim, akiknek erről van fogalmuk, és kik azok, akiknek erről nincs fogalmuk.
Lehet-e, és ha igen, akkor hogyan lehet lelkipásztori lelkülettel egyházvezetői feladatot végezni?
Nagyon röviden tudok válaszolni: valahogy így, avagy nekem így sikerült. Ha nagyon boncolgatnám magamat, számomra minden belső egyházi hagyomány és áldott örökség rendkívül fontos, és nem mindenekfölött meghatározó. Engem nem feltétlenül kötöznek az elgondolások. Legutóbb Pápán, a Kálvin konferencián beszéltem a gyermekkeresztség-felnőttkeresztség kérdéséről. Szintén Döbrőssy Lajos nagytiszteletű úrnak köszönhetem, hogy a Karl Barth – Oscar Cullmann vitára felhívta a figyelmemet. Püspökként éltem meg egy balatonfüredi lelkészszentelés felkészítési csendesnapján: szikrázott a levegő, mert a fiatalok egy része nem akarta elfogadni, hogy református lelkipásztorként gyermekeket kereszteljenek. Én elmondtam nekik, hogy Barth szerint a keresztség a hívő ember válasza, eszerint csecsemő és gyermekkeresztségről szó sem lehet, ám Cullmann professzor szerint nem így van, hanem a keresztség Jézus Krisztus áldozatának személyes meghirdetése, egy csecsemő vagy gyermek számára is. Barth nyolcvanon túl mosolyogva mondta el, hogy álláspontját nem változtatta meg, mivel azonban egyháza sem változtatott a szabályain, így teljesen jó lelkiismerettel minden unokáját pólyás korában megkeresztelte. Ugyanezt tette Kurt Aland újszövetséges professzor úr is, aki a görög nyelvű Biblia egyik kiadója. Az egyik szentelésre váró, lobbanékony természetű ifjú szolgatársunk szót nem kérve felugrott, és azt mondta: „Én pedig jellemtelen hülye nem leszek!”. Dermedt csend lett. Tűnődtem magamban, majd felálltam, „Ezt a kitüntető jelzőt őszintén köszönöm Barth Károly és Kurt Aland professzor nevében.”, aztán visszaültem. Másnap megvolt a lelkészszentelés.
Ha másnak nem, Köntös László igazgató uramnak köszönhetjük, hogy felhívta a figyelmünket arra, hogy hova jutott el az európai keresztyénség. Nem állítanak karácsonyfát a nyilvános tereken, mert mások érzékenységét sérti, a légikísérő nyakában akkor sem lehet kereszt, ha nem látszik ki a ruhája alól. Kálmán Attila friss nyugdíjas koromban beszervezett pályakezdő pedagógusnak a tatai refibe hittant tanítani. Pusztán a szinkron miatt elkértem a középiskolai irodalom és történelem tankönyveket. Moliere drámájának ismertetésénél illusztrációként használt kép kapcsán nem fedeztem fel semmilyen tartalmi kapcsolatot. A képen egy különösen ronda pofájú kutya van, aminek a nyakában egy kereszt van corpussal. Egyértelmű a gyalázatos üzenet: keresztet a kutya akaszt a nyakába. Így értékeli a világ ma a hívő embert.
És eközben, ha valaki adományoz nekünk 100 forintot, megköszönjük, ha valaki adományoz nekünk 1 millió forintot, azt is megköszönjük, de amikor valaki odaáll, és azt mondja, hogy én az életemet szeretném az egyháznak adni, arra mit mondunk? (csend) Hűvös józansággal mondom: az én életem nem kell az én református egyházamnak. Azok a jó esztendők, az igát húzó évek, a teremteni tudó, meg szerezni tudó lendületem, az kell. És ha leesek a lábamról, akkor kellek? Az egyháznak odaszánt életem elmúltával a síromnak gondját viseli a helyi egyház? Ezek azok az apró mozzanatok, amikkel lelkipásztori év ide vagy oda, folyamatosan foglalkoznunk kellene. Én az egyházmegyei tisztségeket átugrottam, és közlegényből egyből püspök lettem, de tudom, hogy az egyházlátogatás nem terjed ki a temetőben nyugvó lelkészek sírjának megtekintésére. Arról vannak elképzeléseink, hogy hogyan kell gyülekezetet építeni, de arról már kevesebb tudásunk van, hogy a gyülekezetekből hogyan lesz egyház. Ha egy lelkész innét oda kerül szolgálni, akkor gondolatban kísérjük-e, vagy vérig sértődve az utódját is elutasítjuk?
A mondás szerint „Minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő”. Ildikó néninél miben volt tetten érhető az erő?
Nem nevezném magamat erősnek, mert azt hiszem, nem kell mondani, hogy nálunk az erős az a Márkus Mihály. Én inkább elfogadónak és alkalmazkodónak gondolom magamat. A férfi, az apa az erő. De igazi városi lányként sok mindenben volt részem, amire falun lehetőség sem volt. Eleinte hiányzott kicsit, de aztán teljesen elfogadtam, mert a gyerekeim teljesen lekötöttek, és sokkal jobb műsort adtak, mint a tévé. Mai napig sincs tévénk, és nem hiányzik. Nem pénzhiány miatt nem volt, hanem nem volt rá időnk, mert úgy gondoltuk, hogy tanuljunk inkább zenét, olvassunk sokat, foglalkozzunk egymással.
A kortársaim közül, akik otthon maradtak feleségként, édesanyaként, volt, hogy panaszkodtak a bezártságra. Egy parókián soha nincs bezárva az ember! Sőt, gyakorlatilag nincs magánélete. Nem sok ebéd akadt, amit megállás nélkül végig lehetett enni, mert a lelkészeknek van egy olyan „szerencsés” helyzete, hogy a hivataluk is ott van, ahol a lakásuk. Ez bizonyos szempontból kényelmes, másik szempontból viszont nehéz a családnak, mert éjjel-nappal rendelkezésre áll a lelkész.
Ma már sok lelkészi hivatal ajtajára ki van írva, hogy mikor van félfogadás, de nálunk ilyen nem volt. Az viszont egy áldott jó helyzet, hogy egy fiatal párnak azonnal van lakása, és nem gond, hogy lesz-e tető a fejük felett. A parókiák gyönyörűek és tágasak. Én mindig szerettem őket, mert magasak, és ott soha nem fogy el a levegő. Ugyanakkor nem a tied, hanem a gyülekezeté, de gondoznod kell. Legalábbis kellene. Most úgy látom, hogy a fiatal asszonyok nem gondozzák úgy a parókiát és a környezetét, mintha az övék lenne. Nekünk magától értetődő volt, hogy a templomudvart és a parókiaudvart rendben tartjuk, mert mi lakunk ott a gyerekekkel. Úgy kellett gondját viselnem a parókiáknak, hogy a következő lelkészeknek is otthona legyen.
Ezért nem voltam híve annak, hogy az új lelkész kedvére átépítsék a parókiát. És majd öt év múlva, ha a következő lelkész jön, akkor újra átépítik? Azt úgy kell elfogadni, ahogy van, és abban kell jól érezni magunkat. Mi három parókián laktunk, – Szentgyörgyvölgy, Pápa és Tata-, és mindegyikben otthon voltunk. Tatán nem volt olyan konnektor a konyhában, amibe a hűtőt bedughattuk volna, de Márkus Mihály behúzta a vezetéket.
A hat gyerekünket sikerült úgy rácsodálkoztatni a világra, hogy mindegyiknek fontos, hogy szolgáljon valahol. Összesen tizenegy diplomájuk van, tizennégy hangszeren tudnak játszani, mert úgy gondoltuk, hogy a zene világnyelv, mindenütt érthető. Mindegyik járt zeneiskolába, de gonosz szülők voltunk, mert zongorázni kötelező volt. (nevet) Azért, hogy oda tudjon ülni a hangszerhez, és el tudja kísérni az éneket. Emellett lehetett egy olyan hangszerük, amin tényleg kedvtelésből játszottak. Mindegyik gyerekünket zenei pályára akarták irányítani, de mi tiltakoztunk, mert nem ezért járattuk őket zeneiskolába, hanem hogy a szabadidejüket ne lógással töltsék és örömöt szerezzenek a környezetüknek. Ez tényleg nagyon-nagy előnyére vált a gyerekeinknek. Éva kitűnően orgonál, most éppen három gyülekezetben, Őriszentpéteren, Szentgyörgyvölgyön és Kercaszomoron. Jancsi hol evangélikus, hol református templomban orgonál, attól függően, hogy a feleségével melyik templomba mennek, mert mindketten papgyerekek.
A püspöki szolgálat idején nagy előny volt, hogy nem volt világi munkahelyem. Korábban is csak egyszer volt, amikor Dunaalmásra kijártam az intézet irodájába, és hazahoztam a papírmunkát, majd megcsinálva visszavittem. Amikor püspök lett Mihály, akkor én megengedhettem magamnak, hogy elkísértem a szolgálati útjaira. Már csak egy gyermekünk volt otthon, János, aki gimnazista volt, tehát nem voltak már igazán rászorulva arra, hogy minden nap el kelljen látni őket. Ez a gyülekezetekben nagyon-nagy előny volt, és a tagok nagyon örültek annak, hogy mentem. Nagyon sok emberrel tudtam szót váltani. Ez a Dunántúli Református Nőszövetség megalakulásakor is előny volt, mert tudtam őket bíztatni. Mivel nem mentem el világi állásba, így tudtam egy olyan nyugodt otthont biztosítani, és ha Mihályt keresték valami miatt, azt felírtam, és amikor hazajött, akkor beszámoltam arról, hogy mit intéztem, vagy mit kell neki intéznie. Első püspöki évében még segédlelkészünk sem volt, csak a második évben lett, Kovách Tamás. Abból tudtam, hogy több napig távol marad, hogy azt mondta, hogy például három vasalt inget kérek. Mindig volt vasalt ing a szekrényben. Így tudtam segíteni az ő munkáját.
Mihály mindig nagyon hálás volt azért, hogy vállaltam, hogy kisebb anyagi lehetőséggel is megélhetünk, tehát nem voltak olyan igényeim, ami esetleg nem lett volna megengedhető a mi anyagi helyzetünkben. A gyerekeknek mindig megvolt, ami szükséges volt, igaz, hogy örökölték egymástól, illetve hollandiai lelkészcsaládoktól kaptunk használt ruhát. Ha kérdezték a gyerekeinket, hogy hol vették a klassz farmerjüket, ők azt mondták, hogy a Halleluja butikban. Az S-modell volt a saját készítésű, a T-modell meg a turkáló – így ruházkodtak. János fiunk húszéves volt, amikor először kapott boltból új nadrágot, a többit mindig örökölte a bátyjaitól. Köpenyben járt akkor is, amikor már nem volt kötelező, és az iskolatáskája, egy disznóbőr aktatáska, amit Kelet-Németországból hoztunk, kitartott tizenkét évig, és még negyedik gimnáziumban is két vállon hordta, pedig olyan volt, amit lehetett volna egyvállon is hordani. Csúfolták a többiek, de elmagyarázta, hogy mivel külön tanári engedéllyel bejárhat a fizikaszertárba, így nem mindegy, hogy a köpenyére vagy a farmerjára csöppen a vasoxid, mert neki nem lesz másik helyette. A táskát pedig azért viszi kétvállon, mert neki a keze útközben kell a Rubik kocka forgatásához, – végül már a háta mögött is ki tudta rakni,- ha meg fázik, akkor berakja a zsebébe. Tulajdonképpen erényt kovácsoltak maguknak a „nyomorúságból”. Éva lányunk, amikor először jött haza a kecskeméti főiskoláról, újságolta, hogy nem ő az utolsó a szociális helyzetű sorban, mert volt utána egy lány, akik tízen voltak testvérek.
A Magyar Egyházak Ökumenikus Tanácsának alelnöke, majd elnöke volt. Püspök úr számára az ökumenikus alkalmak valódi testvéri találkozások vagy protokolláris jellegű alkalmak voltak?
Helyzete, szituációja, meghívója függvényében jelenhetett meg a dolog. A hivatalosan vett protokolláris alkalom nagyon kevés volt, mert más jellegű egy ökumenikus testületi tanácskozás, ahol mindenhonnan összejövünk az ökumenikus tanács székházába, tehát nálunk vagyunk. Helyben az egyes felekezetek a testvérfelekezeteket már nagyon ritkán hívták meg, kivétel a lelkészbeiktatás.
A katolikus protokoll ritkán veszi figyelembe, hogy reformátusoknál kettős vezetés van, ezért püspökszenteléskor rendre világi vezető nélkül hívtak meg. A legelső ilyen alkalom Győrben ért, oda hívtak meg. Az evangélikus püspökkel szemvillanásokkal tisztáztuk, hogy nem állunk be a püspököt megáldók sorába, bár annyira odaültettek.
1991-ben II. János Pál pápa debreceni látogatásakor ott voltam, és nem rég dolgoztam bele az akkori feljegyzéseimbe a pápa és Kocsis Elemér püspök között elhangzott párbeszédet. Szent II. János Pál pápa megdorgálta a katolikus püspöki kart, hogy nem elég buzgók az ökumené gyakorlásában, és ő azért jött el, hogy példát mutasson. Katolikus püspök testvérek füstölögtek utólag, hogy a pápa jónéhány helyen járt Magyarországon, ahol katolikus vértanuk emlékhelye volt, és sehol nem koszorúzott, csak Debrecenben, a protestáns gályarabok emlékművénél. A pápa ceremóniamestere kérdezte meg a szertartás közben Kocsis Attilát, a kollégium főigazgatóját és a rendezvény főszervezőjét, hogy egy dolog nem tisztázódott, mégpedig az, ha ezek katolikusok lettek volna, akkor szentté avatták volna őket. Kocsis Attila válasza az volt, hogy „ebben én biztos vagyok”. A ceremóniamester azt mondta, akkor, ha Kocsis ELemér püspök megkéri a pápát, személyesen ide fog jönni koszorúzni. Oda is ment.
Ezt követően a hat dunántúli római katolikus püspöknél évente tisztelgő látogatást tettem, és az egyetemes imahét során mindegyik püspöki székhelyre elmentem. Egyetlen egyszer szikrázott a levegő Szombathelyen Konkoly István püspöknél, aki nem mutogatott rám, de köszöntésében elmeditált azon, hogy „milyen szép, hogy együtt vagyunk és imádkozunk, DE az egyház egységéhez hozzátartozik múlhatatlanul a látható egyházzal és annak látható fejével való szoros összetartozás”. Én az aznapi jánosi igével készültem, és néhány kifejezés kifejezetten jól jött, mert a szombathelyi püspöki hivatalt a helyi szóhasználatban aulának hívják, és a görögben az „aulé” az akol. És ugyanabban a szakaszban szerepel az a szó, hogy „pojmén”, nyáj. A János 10,16-ban ezt olvassuk: „Más juhaim is vannak nekem, nem ebből az akolból valók, őket is vezetnem kell, és hallgatni fognak a hangomra, mígnem lesz egy nyáj és egy pásztor.” Nem egy akol! (Néhány újszövetségi példát is elmondtam Jézus “más juhairól”.) A nyáj nem a szervezet, hanem a Jézus által összefogott közösség, a megkereszteltek. Református testvérek megnyugodhattak. Az ünnepélyes kivonuláskor alig értünk be a sekrestyébe, püspök uram máris hozzám fordult: „Mihály testvér, ez fantasztikus volt, ezt én külön köszönöm neked, ezt így még soha nem gondoltam végig, de milyen igazad volt, nagyszerű, köszönöm!”. Na, amiért ebbe az ökumenikus imahétbe belebonyolódtam, az az, hogy a hat dunántúli katolikus püspökből kettő kimentését kérte, de négy ott volt Steinbach püspök úr beiktatásán. Én hívtam meg őket, és Steinbach püspök úr azóta is látogatja az egyetemes imahéten a katolikus püspöki székhelyeket.
Ildikó néninek fő szerepe volt a Dunántúli Református Egyházkerületi Nőszövetség újra indításában. Mi segítette ennek sikeres elvégzését?
Az, hogy jártam a gyülekezetekben az asszonyok között. Ahhoz, hogy a nőszövetség hogy néz ki, hogyan alakult meg, és működik a mai napig, tudom ajánlani Bagdán Zsuzsa „Az asszonyokat nem lehetett megszüntetni” című könyvét, ami a Kálvin Kiadónál jelent meg. Több hiteles forrásból le van írva a létrejötte, feladata és működése, ennél jobban és röviden nem lehetne elmondani. Az 1952-1991 közötti időszakban Diakóniai Bizottság néven működtek ott, ahol a lelkész ügyes volt, és az egyesületek meg szövetségek betiltása után átalakította biztossággá a nőszövetséget, és csinálták ugyanazt, mint addig.
Az 1952-es betiltást követően 1991-ben indult újra a nőszövetség úgy, hogy a Reformátusok Lapjában megjelent egy hirdetés, hogy ha érdekel valakit, akkor a megadott időpontban találkozzunk a Kálvin téri gyülekezeti teremben. Körülbelül háromszáz asszony gyűlt össze erre a felhívásra. Én is ott voltam. 1992-ben aztán az egyesületi törvény szerint lepapírozva megalakult a Nőszövetség, ami országos vezetőséggel és egyéni tagsággal dolgozott. Aztán amikor már ezer fő fölé emelkedett a tagok száma, akkor nem lehetett hatékonyan irányítani és követni, s akkor találtuk ki, hogy az egyházszervezetnek megfelelően le kell osztani kerületi vezetőkhöz, megyei összekötőkhöz és gyülekezeti vezetőkhöz.
Dunántúlon megvártuk, amíg alakult néhány gyülekezeti nőszövetség, és akkor már össze lehetett őket fogni kerületi szövetségbe. Engem választottak meg a Dunántúli Református Nőszövetség elnökének, és nagy szerencsémre P. Tóthné Szakács Zitát titkárnak. Ezt nem álszerénységből mondom, mert tényleg neki köszönheti a Dunántúli Nőszövetség azt, amit elért, hogy elterjedt és elkezdett dolgozni. Neki nagyon nagy előnye volt, hogy egyházi iskolában érettségizett és teológiára járt, ezért nagy volt az ismeretségi köre. Tudta, hogy ki az, akit érdemes megszólítani, ezért tudtunk nagyon jó konferenciákat szervezni. Rengeteg jó ötlete volt, úgyhogy ketten tudtunk nagyon hatékonyan összedolgozni.
Engem elfogadtak, mint a püspök feleségét, ha valami ötlettel előálltunk, és a Püspöki Hivatal nagyon támogatta a Dunántúli Nőszövetséget, a balatonfüredi konferenciák költségét állta az egyházkerület. Rendkívül jó munkát tudtunk végezni Zitával, és ő méltán kapta meg az országos elnöki posztot. 1993-tól már 32 dunántúli gyülekezetben megalakult a nőszövetség, aminek a célkitűzése megegyezett az országoséval.
Nagyon nem szerettük volna, ha elfajul egy női emancipált irányba, mert nem női érdekszövetségről van szó, hanem az egyházi életen belül, a presbitérium mellett a lelkészi munkát segítő közösségről. Csiha Kálmán bácsi adta azt a gondolatot, hogy a presbitérium a gyülekezet gazdája, a nőszövetség meg a gazdasszonya. Mind a kettőre nagy szükség van egy családban. Diakóniai munka, gyülekezeti munka, adománygyűjtés, beteglátogatás, szeretetvendégségek szervezése mind a lelkész feladata, ebben segíti a nőszövetség. Persze magától értetődő, hogy minden nőszövetségi alkalom bibliaórával kezdődik.
Később a márciusi világimanap szervezését átvette a nőszövetség, majd ennek mintájára támadt P. Tóthné Zitának az az ötlete, hogy csináljunk egy Kárpát-medencei imanapot, méghozzá válaszul a 2004-es kettős állampolgárságról szóló szégyenletes népszavazásra, ami nagyon fájt a határontúliaknak, mert nagyon-nagy sebet ütött. Ha tudunk a paraguayi asszonyokért imádkozni, miért ne tudnánk egymás helyzetéért imádkozni? Egy évtizedre terveztük, és a tíz egyházkerületet bevontuk a nőszövetségeikkel együtt, és minden évben egy-egy kerület készítette el és mutatta be az imanap anyagát, majd a gyülekezetekben megvalósítottuk december első vasárnapján. Először úgy gondoltuk, hogy tíz év lesz, mindenki megcsinálja a maga esztendejét, de már húsz éve tart. Mai kifejezéssel élve, ez volt a nőszövetség egyik nagy projektje. Hála Istennek, megmaradt, nagyon szeretik az asszonyok! A másik nagy projekt Kárpátalja támogatása a keresztmama programmal. Egy-egy nehézsorsú családban élő gyermek kvázi keresztanyaságát vállalják és támogatják a helyi nőszövetségek. A kialakuló testvéri kapcsolatok is nagyon fontosak. Én már nem veszek aktívan részt a nőszövetségben, átadtam a vezetést, mert már nem esik jól elutazni, nem szívesen hagyom egyedül a páromat hosszabb időre, és kifogytam az igazán jó ötletekből. Zitával tartjuk a kapcsolatot, ha a közelbe hívnak, elmegyek, de hála Istennek, jó kezekben van a nőszövetség. Csinálják a fiatalabbak!
Püspök úr többször említette utódja, Steinbach József püspök úr nevét. Már főjegyzővé választásakor tudta, vagy később érlelődött meg a gondolat, hogy jó utódja lenne?
Ilyenkor szoktam csendes, békés alázattal mondani, hogy nincsenek kényes kérdések, csak ideges emberek. (nevetünk) Van, amit egy pillanat alatt kell eldönteni, és van, amin szabad hosszútávon gondolkodni. Nagyon afelé ment a közhangulat, hogy Lukács András várpalotai lelkész, veszprémi esperes, dunántúli főjegyző lesz majd a püspök utánam. Meglett volna annak is a maga egyháztörténeti értéke, mert elmondhattuk volna, hogy mind a négy, egyszerre szolgáló magyarországi püspököt a debreceni református gimnázium nevelte. De erre nem került sor, mert Lukács Andrást elszólította a Mindenható, és mi tisztességgel eltemettük.
Egyházkerületi főjegyző-választást kellett tartani. Előzetes információim szerint Steinbach József nagytiszteletű úr elfogadottsága elég jó volt kerületszerte. Én annak idején Steinbach püspök úrban ilyen pozitívumokat láttam, amiket soha nem rejtettem véka alá:
1. oda került Balatonalmádiba, és nem volt megoldva a lakáskérdése a nyugdíjas lelkészkollegának, és amíg nem tudott elmenni, közösen laktak a parókián, de nem átkozódva, nem panaszkodva a gyülekezetnek, hanem az együttlakás ideje alatt közösen olvastak Bibliát és imádkoztak;
2. amikor Lukács Andrást esperessé választották, felvetődött a jelölő közgyűlésen az ő neve is, és ő ezt nem vállalta el. Szünetben Lukács András kérdezte tőle, hogy miért nem vállalta el a jelöltséget, mire azt válaszolta, „András, mi ketten ne menjünk szembe egymással”. Ez is meglehetősen ritka.
Megfelelő időben egy kis vékony könyvét kiadtuk és kiküldtük a kerületben, és annak nagyon jó visszhangja volt a lelkészi karban. Püspökké választásakor egy érdekes kettős jelölés történt. A somogyi egyházmegye jelölte Bellai Zoltán nagytiszteletű urat, de még ott is kapott Steinbach József néhány szavazatot. Kerületi szinten megszerezte a szavazatok több mint kétharmadát.
A harmadik püspöki ciklus végén könnyen megtörtént nyugdíjba vonulása?
Nem csináltam se előtte, se alatta, se utána abból problémát, hogy püspök vagyok. Én tudomásul vettem, hogy háromszor adtak hat évet, és többet nem adnak. Amikor megkérdezték, hogy milyen érzés, hogy nem vagyok püspök, akkor elmondtam, hogy „nem tudom, mert én a püspökséget nem érzelmi alapon vállaltam”. Illetve az önbizalmamnak annyival azért tartozom, hogy én előbb voltam Márkus Mihály, mint dunántúli püspök, és remélem, hogy tovább is maradok. A Mindenható megsegített és tovább is maradtam. A csillagos ég pedig nem dűlt össze és nem kerülgetett a pánik. Tréfásan mondva a püspökválasztás olyan, mint hat év szigorított fegyház. Szigorú rend, szigorú előírások, kőkemény határidők, észnél kell lenni, és nem szabad elfelejteni imádkozni. A kezdeti kérdésekre nagyon szívesen válaszoltam, de utóbb Steinbach püspök úr maga rájött, hogy nincs arra idő, hogy egyeztessen vagy megbeszéljen velem valamit. Vadnyugati nyelven fogalmazva csípőből kell tüzelni, ha azt hozza az élet. (nevet)
Az újrainduló pápai teológia első tanévnyitójakor a városi tévé interjút készített Püspök úrral a gimnáziumi főlépcsőházban, amiben az első kérdésre adott feleltét így kezdte: „egyet mondok, kettő lesz belőle”. A sajátos dunántúli humor segíti mindennapjait, családi életét, szolgálatát?
Alaptermészetem, hogy így könnyebb elviselni. Miért fogjuk fel katasztrofálisan azt, amit humorral is lehet. A humor mindig abban segít, hogy egy katasztrofális, nehezen átlátható feszültséghalmazt oldjunk. Teológus éveim alatt Gyökössy Endre nagytiszteletű úr egyszer tartott előadást a teológián, aminek végén megemlítette, de nem részletezte a 3H mozgalmat. A kérdések sora végén megkérdeztük, hogy ugyan mi az a 3H mozgalom. Válasza: „Hittel, hűséggel és némi humorral.” Számos egyházvezető emlékirataiból csendes megelégedéssel nyugtáztam, hogy az egyháztörténeti látás és egyházismeret hasznára volt bármelyik egyházvezetőnek. Nem állítom, hogy én minden ága-bogát ismerem az egyháztörténetnek, de azért nagyjából sikerült felismernem, hogy ilyen már volt a történelemben. Nem akarok teljesen új fejezetekre kalandozni, de az egész visszatekintés és ügynöklista az első három évszázad keresztyénségének életében ott volt. A XX. századi kínlódásaink ott jelentkeztek először. A traditorok, az együttműködők, akik átadják a szent könyveket, akik pénzért szereznek gyorsan egy igazolást, hogy áldoztam, a mártírok… Ezen felháborodni, és kiátkozni azokat, akik így döntöttek, úgy döntöttek. Nem győzök hálát adni a Mindenhatónak, hogy az ítéletet nem bízta ránk. Az ítélet az Úré. Majd Ő eldönti. „Könyörülök, akin könyörülök, irgalmazok, akinek irgalmazok” (Róm 9,15). Ez rólam hatalmas terhet vett, és vesz le. Nem nekem kell eldönteni, nem nekem kell kimondani. Nekem az a dolgom, hogy hirdessem az evangéliumot, hogy az emberek megtérjenek és odataláljanak, hogy értsék, hogy elfogadják és elismerjék. A magvetőnek az a dolga, hogy hintse a magot, és nem az, hogy locsolgassa és húzogassa a kis növényt, hogy miért nem nősz már gyorsabban. Ez adott nekem belső kiegyensúlyozottságot.
Ildikó néninek melyik a legkedvesebb bibliai igéje és templomi éneke, amik kísérik életét?
A sok közül talán a legkedvesebb igém az Ézsaiás 42,6: „fogom kezedet, és megőrizlek”. Ez az ige számomra kettős jelentéssel bír. Az egyik, hogy Isten fogja a kezemet, és megőriz. A másik, hogy a párommal fogjuk egymás kezét, és őrizzük egymást. Az esküvői értesítőnkön ez volt a jelige, ezért van kettős értelme ennek az igének. Kedves énekem pedig a 167. dicséret második verse: „Dús kincséből az Úr / Jó békességet adjon, // Hogy szívünkben a kedv / Víg és derűs maradjon. // Ne hagyja híveit / Bú-bajban sohasem; // A rossztól óvja meg / Itt s túl ez életen.” Talán zárszónak is jó.
Püspök úr tanszékvezetőként egyházismeret és egyháztörténet vizsgákon mindig játékosan „húzatott” tételt dobókockák segítségével. Beszélgetésünk végére egy játékos villámkérdés-villámválasz befejezést javasolnék, ha elfogadja.
Állok elébe!
Írás vagy olvasás? Egyik gyermekem stílusában válaszolok: igen. Remélem, ölég rövid volt. (nevetünk)
Faxok kora vagy e-mailek kora? A fax kiment a divatból.
Úszás vagy kerékpározás? Kerékpározás.
Bátorság vagy vakmerőség? Bátorság.
Hóseás vagy Ámósz? Ez egy picit helyzettől függ. Hóseás bőven ostoroz, Ámós megpróbálja talpra állítani a hazatérőket. Ha úgy vesszük, akkor most talán picit több a legkülönbfélébb fogságokból való hazavánszorgás.
Hinta vagy trambulin? A trambulint sose szerettem.
Rába vagy Duna? Attól függ. Ha az ember Körmenden segédlelkész, akkor a Rábában fürdik, ha Pápán beosztottlelkész, akkor kibiciklizik a Rába hídhoz, ha Tatán lelkész, akkor ugyan elmegy Dunaalmásra, de nem igen fürdik a Dunában.
Retorika vagy homiletika? Is-is.
Mese vagy anekdota? Gyerekeknek mese, fölnőtteknek anekdota.
Kapkodás vagy halogatás? Egyik sem.
Köszönöm a beszélgetést, és kívánom, hogy Isten éltesse Mindkettőjüket erőben, egészségben szeretett családjuk és egyházuk közösségében!
Én is köszönöm. Csak annyit tennék hozzá, hogy ismerem az S. D. G. rövidítés latin feloldását is: „Soli Deo Gloria”. És vallom magyarul is: Egyedül Istené a dicsőség!
