Hodász András azon sopánkodik, hogy kiürülnek a templomok, mert az egyházak nem tudják megszólítani az embereket. Micsoda ócska, ósdi duma ez! Hetven éves vagyok, s gyerekkorom óta mást sem hallok, mint a kereszténység történelmi teljesítményének folyamatos pocskondiázását. A kommunizmusban még csak értettem, ha a kereszténység került szóba, akkor rendre jöttek a negatív asszociációk, a sötét középkor, az inkvizíció, a boszorkányüldözés, a tudományellenesség, a maradiság, a papok hatalma, s hosszan folytathatnánk a bűnkatalógust. S aztán jött a rendszerváltásnak nevezett fordulat, s én naiv, azt gondoltam, hogy kiszabadulva a nyíltan kereszténység- és egyházellenes hatalom fogságából, végre magyarként a keresztény Európa része lehetek. És amikor szegény Antall József azt merészelte mondani, hogy csak a keresztény Magyarországnak van jövője, az SZDSZ azonnal hörögni kezdett, beindult a kereszténységet pocskondiázó kórus. Hamar kijózanodva rádöbbentem, hogy ez bizony Brüsszel hangja, amely félredobva az alapító atyák vízióját a keresztény Európáról, folytatta a marxista hagyományt a kereszténység démonizálásáról.
Üldözési mániám lenne? Nem hinném. Csak a vak nem látja, hogy ha Nyugaton van hagyományközösség, amelynek a történelmi érdemeit nyíltan a kukába lehet dobni, s a támadások célkeresztjébe lehet tenni, akkor az a keresztyénség. Beindultak a globális tudatipar nehézfegyverei, s mára már oda jutottunk, hogy a keresztény civilizáció fogalma szitokszóvá vált, s a folyamat végkifejlete a cancel culture, ez a „múltat végképp eltörölni” akaró régi, jó kommunista szándék, amelynek mindig is a kereszténység állt az útjában.
Erre jön Hodász úr, a keresztény, a volt pap, aki amúgy természetesen politikamentesen beáll a kereszténységtemető kommunista kórusba, s azt a roppant nagy felfedezést teszi, hogy fogynak a templombajáró keresztények. Mindezt az Ipsos Global Religion című, 26 országban végzett kutatására támaszkodva. A kutatás eredménye szerint ma Magyarországon az emberek 62 %-a vallja magát vallásosnak, s közülük 11%-a rendszeres templombajáró. Leegyszerűsítve a számolást, akárhogy is nézem, ez olyan 600.000 körüli templombajárót jelent. Hetente. Kérdezem: ki az, aki ennyi embert ilyen gyakorisággal meg tud mozgatni? Csakhogy a kereszténység lokalitásokban, helyi gyülekezetekben él az ország szinte minden településén, s ezért a számok nem adódnak össze, s a templombajárók összessége nem birtokolja a láthatóság privilégiumát. Bezzeg, ha egy noname pártocska összecsődít néhány száz embert kordonbontásra, s készül róla egy fotó, amely úgymond tömeget ábrázol, s bejáratják vele a világsajtót, akkor máris kész a hamis hír a nálunk tomboló forradalmi hangulatról. Így megy ez. Személy szerint fel vagyok készülve arra is, hogy ha a népszámlálási adatok a templombajárók további fogyását mutatják, újra beindul a kereszténységtemető kórus, s csak a kereszténységet ért történelmi méltánytalanságok hosszú sorát fedi majd el a mély hallgatás fátyla, s álszent módon lehet sopánkodni, hogy Magyarország kulturálisan nem keresztény ország többé, s ennek oka a bűnös, képmutató, hitelüket vesztett egyházak. Olyan álságos duma ez!
Inkább az a csoda, hogy annak ellenére, amit a nyugati világ véleményformáló urai a kereszténységgel tettek, Magyarországon még mindig van több százezer ember, aki dacolva a mesterségesen felépített kereszténység ellenes korszellemmel veszi a fáradtságot, s elmegy vasárnaponként a templomba. Ma temploma járni: kulturális demonstráció. S az a csoda, hogy van egy ország, a miénk, amelynek a kormánya nyíltan felvállalja a keresztény kulturális örökséget. Hiába, én nem lehetek annyira politikafüggetlen, mint Hodász úr. De ő állítólag szimpla aggódásból, politikamentesen, üt még egyet az egyházakon, s akár tudtán kívül is azok malmára hajtja a vizet, akik mindent megtesznek Európa keresztény örökségének felszámolásáért.
Amúgy pedig azt javasolnám Hodász Andrásnak, találjon ki valami újat a régi kommunista egyháztemető politikai szöveg helyett. Az egyházkritikának nyilván megvan a maga helye. De nem így.
Ma ráadásul Pünkösd van. A ma is létező, kétezer éves Anyaszentegyház történelmi színre lépésére emlékezünk. Azoknak, akik az Anyaszentegyházat temetik, e történelmi teljesítmény láttán illene némi visszafogottságot tanúsítania. Talán várjunk még a történelem végével.
Keresztényként pedig csak annyit tudok mondani: egy cseppet sem aggódom az Anyaszentegyház jövőjéért, mert nem emberi teljesítményről van itt szó. A Szentlélek munkálkodik. Veni Creator Spiritus. Ámen.
