Megéled

Homokvár

Olyan szépen sütött a nap, és nagyon jól esett biciklizni. Ezért kis kitérővel terveztem a hazautat. Sütkéreztem kicsit a májusi melegben, és közben figyeltem a környezetem, hogy milyen változások mentek végbe azóta, hogy nem jártam erre. Ekkor a biciklim hirtelen visszazökkentett a saját valóságomba, mert egy rossz váltás során ledobta a láncot. Begurultam (kétszeresen is!), majd a park legközelebbi padjánál megállva visszaraktam a láncot. De megragadta a figyelmemet egy nagy hársfa, és alatta a gyerekeknek épített homokozó. A lombok között, mint arany lándzsák, tűztek be a nap sugarai, de az öreg hárs leveleivel védte meg az alatta tüsténkedő csemetéket. Nagy volt a lárma és a sürgés-forgás, friss homok került a vödrökbe.  Pár kisfiú vár építkezésbe kezdett, de volt, aki a logisztikából vette ki a részét, és dömperrel szállította helyszínre az építőanyagot. A kislányok is megnyitották a helyi cukrászdát, és egymás után készültek a homok sütik. Az idilli képet időnként egy-egy szülői intelem szakította meg: Hogy fog kinézni a ruhád?! Kiszakad a nadrágod! Ne a fejedre öntsd a homokot! Persze ezeknek a mondatoknak nem sok foganatja volt, a pillanatnyi megtorpanás után ment minden tovább, mert nem lehet vigyázzülésben önfeledten játszani.

Ekkor néztem el jobbra. A mellettem lévő padra leült egy hölgy, aki megpihent kicsit, mert lehet, hogy messziről tolta ide a kerekesszékben lévő kislányát, vagy az is lehet, hogy ez volt a napi levegőzésük. Elővette a zsebkendőjét és megtörölte a szemét, mintha csak valami belement volna. De tekintetét nem tudta levenni a homokozó körül futkározó csemetékről. Mennyire tudna örülni annak, ha lánya is így szaladgálna, és milyen szívesen áztatná könnyeivel azt a kis ruhácskát, amit kislánykája koszol össze, vagy szakít el. Nem szólna ő egy hangot sem, csak sírna, sírna örömében. Az lenne az igazi boldogság, megmosni a koszos kis praclikat egy ilyen homokozás után!

Egy kicsit távolabbi padon nagymama korú hölgyek nézték a gyerekek szórakozását. Ki-ki a sajátjaira gondolt, mert őket látták a kicsikben. Milyen szép is volt anno, mikor a gyerekeik, majd az unokáik itt játszottak a nagy hársfa alatt.

Én is itt maradtam még, figyeltem a fejleményeket. Láttam, ahogy egy kis víz és homok milyen alkotásokat hoz elő a gyerekek fantáziájából. Szépen lassan elkészültek a homokvárak: lett csúcsos, kerek és szimpla vödör forma. De ez is olyan, mint az élet nagy dolgai, hogy az alkotó maga teljesen másnak látja alkotását, mint a felületes szemlélődő.

Elgondolkozom azon, hogy milyen érdekes dolog is ez a homok. Azok az apró kicsi szemcsék mekkora utat jártak be, míg ide kerültek a homokozóba. Lehet, hogy valaha délceg sziklák voltak egy hegycsúcson és mindenek felett vigyázták a messzeséget. De semmi sem örök! Csak magasról lehet igazán nagyot esni, és porrá törődni. Valószínű, hogy egy gyors vizű hegyi patak görgette, zúzta, morzsolta, míg aztán egy nyugodt folyó rakta le egyik kanyarulatában a nagy utazót. Némi emberi segédlettel jutott el végre ide a hársfa alá a gyerekek nagy örömére. Csak nézem a várakat, hogy mire képes az ember: a kusza dombokból rendszert épít, és a rend jól esik a szemnek. De jön a szél, kiszárítja a homokot, elillan a víz által biztosított némi kohézió. A vége pedig az erózió: porladnak, morzsolódnak a nagy gonddal épített homokvárak. Az idő sodrának nem tud ellenállni semmilyen emberi cselekvéssel készült rend, vagy rendszer, mert minden halad a maga útján az elmúlás felé. A szikla az aprózódás és a szétszóródás útján, a rendből rendetlenség, a káosz felé.

Akkor ki is épít homokvárat? Mi, vagy inkább ki is a valódi homokvár?

Kedves Olvasó, mi magunk is ilyen homokvár vagyunk, akiknek sejtjeit, elemeit a Teremtő összerakta, de a végtelen időben a földön csak egy arasznyi létet kaptunk, míg sejtjeink és alkotóelemeink összekapaszkodnak. Amint az elmúlás szele megérint bennünket, kiszárítja életvizünket, és az addigi rend felbomlik, visszatér a rendetlenség káoszába. Porból vétettünk és porrá leszünk.

Pál apostol azonban arról ír, hogy mindezek ellenére mégis milyen méltósága van cserépedény életünknek, mert az isteni Lelket hordozhatjuk.  „Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak… (2 Kor. 4:6-7)