„Összeomlóban a keresztény egyházak Németországban” – ezzel a címmel jelent meg Rajcsányi Gellért írása a Mandineren. A lényeg: a német katolikus és evangélikus egyház tagjainak száma brutálisan csökken. Nem célom a cikk tételeinek ismétlése, el kell olvasni. Ami viszont a célom, annak az állításnak a cáfolata a német példán keresztül, hogy az összefoglalóan liberális progressziónak nevezett szellemiség követése lenne az egyházak számára a megújulás, a jövő útja. Mint a cikk megállapítja, „Németország pedig azon nyugati országok közé tartozik, amely különösen kinyílt a progresszió befogadása felé, a bátran vállalt konzervatív és vallásos értékrend pedig lassan megtűrt vagy éppen kiszorítandó szubkultúrává válik.” Nos, a német egyházak esete a progresszióval éppen azt bizonyítja, hogy totális tévedés azt hinni, hogy az egyházak akkor nyerhetik vissza régi társadalmi szerepüket, ha behódolnak az uralkodó progresszív korszellemnek. A politikailag korrekt mai liberális egyházkritika úgy szól, hogy az egyházakkal az a baj, hogy ragaszkodnak ásatag dogmáikhoz, nem toleránsak, ítélkeznek, szeretetlenek, nincs bennük megértés, hiányzik belőlük az el-és befogadás képessége. Úgymond, ez az oka annak, hogy a kereszténység folyamatosan veszít társadalmi befolyásából. Bezzeg, ha nyitna, azonnal megfordulna a trend. Nos, a német egyházak esete a progresszióval pontosan azt mutatja, hogy ez egy hamis feltételezés. A német példa igen erőteljes figyelmeztetés: a progresszív „teológia” nem vezet sehova, tovább rombolja a történeti kereszténységet, ráadásul úgy, hogy a megszólítani kívánt progresszív csoportokat sem tudja igazán elérni. Számomra nem kérdéses, hogy a „progresszív egyház” megteremtésének eszméje valójában semmi más, mint az egyházak felhasználása a progressziónak nevezett szellemi vonulat világuralmi törekvéseihez, s annak megakadályozása, hogy az egyházak a konzervatív világkép eszmei támaszának szerepét betölthessék.
Ez nem akármi. Ez kifejezetten abszurd. Ha ugyanis van történetileg folytonos intézmény a Nyugaton, amely természeténél fogva konzervatív, akkor az az egyház. Mégpedig azért, mert az egyház nem véleményt mond, hanem hite szerint az örök igazságot hirdeti az állandó, Istenhez viszonyítottan bűnös, megváltásra szoruló emberi léthelyzetről. De a progresszió számára ez nem jelentett akadályt az egyházak gyarmatosítására. A dolog egyszerű: fel kell számolni az igazság fogalmát, azt kell mondani, hogy az igazság képzete csak egy történeti képződmény, s ezzel „ki lehet szabadítani” az egyházat a Biblia fogságából. Így megnyílik az út a nagy fogalmi trükk felé: szét lehet választani az igazság és szeretet eredendő biblikus egységét, s marad a szerető Isten, aki mindent elfogad, mindent megbocsát, mindent elnéz, anélkül, hogy az ember kényszerítve lenne saját nyomorúságos, bűnös létének igazságával való szembenézésre. Így lesz megalapozva a progresszív „teológia”, amely már a Bibliában kijelentett igazság fogalmával nem tud és nem is akar mit kezdeni, és a kereszténységből egy homályos, szentimentalista szeretetideológiát csinál. A progresszív „teológiának” az a legnagyobb baja, hogy az igazság megszüntetésével valójában megszünteti a megváltás elvi alapjait, a feltámadott Krisztusból egy liberális kortárs, „jófej”, „progresszív” Jézust kreál, aki megérti a házasságtörő asszonyt, de már az eredeti történettől eltérően nem mondja neki, hogy többé ne vétkezzen. Ez a „progresszív” Jézus mindent tolerál, mert az igazság, s ebből következően Isten ítélete megszűnt.
Nos, nem. Isten szeretete nem számolja fel az igazságot, különben mi értelme lett volna Krisztus áldozatának?
A német egyházak példája pontosan azt jelzi, hogy az igazság feláldozása az állítólagos szeretet oltárán, csak azért, hogy az egyház ne tűnjön dogmatikusnak, türelmetlennek, ítélkezőnek, szeretetlennek, kirekesztőnek, végzetes tévedés. Ebből nem lesz megújulás.
