Senye Ilona maga a történet, a mesemondás. Hosszabban kifejtve egy kivételes asszony, aki képi kifejezéspszichológia szaktanácsadó, metamorphoses meseterapeuta, önismereti coach, sőt, a Nemesszalóki Református Egyházközség főgondnoka. Egy csodaszép portán mesélt élete csodáiról. Jó szívvel ajánlom az olvasó figyelmébe a beszélgetést, mely erdélyi és dunántúli tájakon, apró házikók, nagy otthonok és jurta mellett kanyarog, miközben betér templomba, erdőbe és gyógyuló közösségbe, hogy bizonyságot tegyen a népmesék bibliai visszhangjáról és az imádság erejéről, vagy akár egy kis bárány bégetésről.
A kisalföldi Marcal-medencében, Nemesszalókon beszélgetünk, de egyáltalán te ezen a tájon gyökerezel?
Szeretek itt lakni, a portánkról látni a református templomot, de nem Nemesszalókon születtem. A gyökereim jó messze vannak, erdélyi vagyok. A Kis-Küküllő menti Erdőszentgyörgyön nőttem fel. Nagyon szeretek visszagondolni a felmenőimre, akik apai és anyai ágon is mind reformátusok voltak. A szüleim, akik már sajnos nem élnek, Erdőszentgyörgyön egy faipari vállalatnál dolgoztak. Édesapám asztalosmester volt, annak is tanult. Sokszor elmesélt családi történet, hogy miként indult el barátjával tanulni a nagyvárosba, Kolozsvárra, ahol egyikükből tanító lett, a másikból asztalosmester. Édesanyám ugyanannál a faipari vállalatnál dolgozott. Hárman vagyunk lányok testvérek, én vagyok a legfiatalabb, aki elég későn jött és váratlanul. A nővéreim nyolc és tizenkét évvel előbb születtek. Nem várt gyerek vagyok. Amikor értesültek rólam, anyai nagymamám, akit Ilonának hívtak, kérte a szüleimet, hadd örököljem az ő nevét. Bátran megígérték, mert biztosak voltak, hogy fiuk születik.
Tetszett ez az örökség neked?
Az Ilona nevet nagyon sokáig nem éreztem magaménak. Folyton arra gondoltam, hogy „édes jó Istenem, amikor megöregszem, úgy fognak szólítani, hogy Ilona néni”. Nagyon furcsán hangzott akkor, de ahogy telt-múlt az idő, közelebb engedtem magamhoz az Ilona nevet és ma már csak mosolygok ezen a volt félelmemen. Kislányként Icukának szólítottak, néha Ilonának, főleg édesanyám, de ilyenkor mindig tudtam, hogy valami rossz fát tettem a tűzre. Aztán amikor Magyarországra kerültem, akkor úgy éreztem, hogy valami modernebb névváltozattal bele simulhatnék az itteni szép nevű emberek közé, és az Ica becenevet kezdtem használni. Ma már teljesen jól megvagyok a nevemmel. (mosolyog) A gyerekemnek el szoktam mesélni a nevem történetét, meg az ő nevének történetét is, mert számomra fontos, hogy ismerje és őrizze a családi történeteket.
Elnézést, hogy közbe kérdeztem, visszakanyarodhatunk a történetedhez.
A középső, Ibolya nevű nővérem is Magyarországon él. Ők még úgymond menekültek, én pedig már a rendszerváltás után jöttem. Kérelmeztem a magyar állampolgárságot, és ahhoz, hogy meg is kapjam, bizonyítanom kellett a magyar felmenőimet, írásbeli és szóbeli vizsgát kellett tennem. A legidősebb nővérem, Éva, Erdélyben, Erdőszentgyörgyön él. Én nyaranta nagyon szerettem Ibolya nővéremhez jönni ide, Magyarországra. Azért csak nyaranta, mert Erdélyben tanítottam. Volt szerencsém öt évig a nagyszüleim falujában tanítani, Bözödön, ahova biciklivel vagy gyalog jártunk át a tanár társaimmal. Tudod, annak a falunak a szomszédja, amit elárasztottak vízzel a kommunizmus utolsó éveiben. (elkomorodik) Aztán három évet a szülőfalumban, Erdőszentgyörgyön is tanítottam. Nagy szeretettel gondolok vissza ezekre az évekre, nagyon szerettem, amit csináltam. Közben férjhez mentem, megszületett Ákos fiam. Tanítóként láttam, hogy ezeken a magyarlakta falvakon milyen nehezen megy az iskolai kötelező román nyelv elsajátítása a gyerekeknek, pedig rengeteg erőt és időt fektetnek bele. Ekkor döntöttem el, hogy én szeretném megkönnyíteni a gyermekem életét azzal, hogy egy olyan világibb, mondjuk angol nyelvbe fektesse az energiáját, amivel könnyebben boldogul majd az életben. Ennek érdekében döntöttem úgy, hogy eljövünk Magyarországra. Nem volt nehéz megtennem ezt a lépést, mert korábban akárhányszor átléptünk a határon, mesebelinek tűnt az itteni. Kivilágosodott a láthatár, tisztábbnak tűnt a táj, úgy éreztem több levegőt kap a tüdőm, amikor lélegzek. A szüleim, Istennek hála, támogatóak voltak ebben is. Édesanyám azt mondta: fiam, ha ezt te kitaláltad, akkor menj, az Úr Isten már előtted úgyis tudta. Valószínűleg arra vezet az utad. Így kerültünk Mórra, ahol Ibolya nővéremék élnek.
Édesanyád szavaiból érezhető, hogy Isten benne volt a családi életetekben!
Nagyon! Gyerekkoromban mindennapi volt az imádkozás és minden vasárnap mentünk templomba. A kommunizmus idején nem mindig szabadott. Főleg nekünk, iskolásoknak. Ilyenkor hátra lopakodtunk a templomkert mögé, mintha éppen a dombra igyekeznénk, ami a templom mögött magaslik, és átbújtunk a kerítésen. Ez nem eltántorított, hanem megerősített bennünk abban, hogy milyen fontos a templomi közösségünk, hogy jó oda tartozni, ahol bízhatunk egymásban, a jó Istenben. Az életünk része volt az egyház, s számomra ma is ez a normális, a természetes. Az anyai nagyapám presbiter volt, később Zolti bátyám is, és ez a szolgálat a következő generációra is tovább jött, hiszen én magam is presbiter voltam hosszú évekig, két éve választottak meg főgondnoknak a Nemesszalóki Református Egyházközségben.
Említetted, hogy Ákos fiadnak meséled a családi történeteket. Miért tartod fontosnak ezt?
Voltak olyan élethelyzetek, amikor én is, ő is, kapaszkodót találtunk a sokszor felemlegetett családi történetekben. Ilyen például a pandémia ideje, amikor félő volt, hogy kapunk-e elég élelmet a boltokban. Felidéztem neki azt a sokszor hallott történetet, amit Senye tatám mesélt a háborús időkről, és ami így szólt: menekültek szekéren Magyarország felé. A mama hátul ült, figyelmesen nézelődött. Ha meglátott egy édesgyökeret, vagy répát, akkor gyorsan felszedte, s menet közben megreszelte. Amikor megálltak pihenni, vizet melegítettek, a száraz kenyér mindkét oldalát egy pléhtányér melegvízben megpuhította, rászórta a reszelt édesgyökeret vagy répát, és azt ették. “Nagyon finom volt!” Mondta, amit még most is hallok, ahogy felidézem. Ebben a történetben van erő, kitartás, figyelmesség egymás felé. Ha együtt vagyunk semmi baj nem érhet. Ahogy ők, úgy mi is túléljük. Szóval, nagyon fontosak a kapaszkodót jelentő családi történetek.
Annak is van valamilyen szempontból érdekes története, hogy most nem Móron, hanem Nemesszalókon beszélgetünk?
Szerettem volna, hogy a gyermekem a Pápai Református Kollégium Gimnáziumának hatosztályos képzésére járjon. Hetedik osztályban felvették oda, így Pápához közelebb költöztünk. Nemesszalók kiválasztása egy isteni jel volt. A férjem a környéken talált állást, és eladó házakat kezdtünk keresni külön-külön a számítógépünkön. Abban maradtunk, hogy ami közös lesz nála is és nálam is, azt az ingatlant nézzük meg először. Ez a ház volt az, ahol most lakunk és ahol most beszélgetünk, ez volt az egyetlen megegyező választás. Amikor először bejöttünk ide, és megláttam a református templomot a konyha ablakából, az udvarból, azt mondtam, hogy ez biztos a miénk kell legyen, mert így Isten színe előtt élhetjük az életünket. (halkan nevet) Sokszor gondoltam arra, hogy amikor még utaztam ország-ország között, akkor nekem Magyarországon mindig nagyobbnak és szebbnek tűntek a házak, és azt mondogattam, egyszer én is ilyen szép, nagy házban fogok itt élni. És tessék! (felnevet)
Említetted, hogy Bözödújfalun tanítottál. Hol végezted a tanítóképzőt?
Líceumban érettségiztem, majd elkezdtem tanítani. Minden évben vizsgázni kellett, hogy tovább maradhassak abban az iskolában, ahol éppen tanítottam. Itt, Magyarországon, először bölcsész diplomát szereztem a Pannon Egyetemen, Veszprémben. Utána Budapesten a Károli Gáspár Református Egyetemen tanultam képi kifejezéspszichológia szaktanácsadó szakon. Itt kedveltem meg a művészetterápiát, amit egy százhúsz órás képzés keretén belül sajátítottam el dr. Vass Zoltán által szervezett képzésen. Közben volt már egy pszichológiai asszisztens diplomám, és érdekelni kezdett a coaching is. Beiratkoztam önismereti coach és meditációt tanulni. (Magyar Coach szövetség és a Pécsi Tudományegyetem Emberi Erőforrás Karának szervezésében.) Önismereti terapeutaként már dolgoztam, amikor egy szerencse folytán elkezdhettem tanulni meseterápiát Boldizsár Ildikótól. Itt éreztem úgy, hogy révbe értem. Beszippantott a mesék világa, megtaláltam a hangomat mint metamorphoses meseterapeuta. Igen hálás vagyok ezért Boldizsár Ildikónak, no meg a meséknek.
Gyakran mész haza Erdélybe?
Amióta a szüleim nem élnek, már nagyon ritkán megyek haza. Édesanyám még élt, amikor Ákos fiamat felvették Kolozsváron, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Filmművészeti karára. Amíg ott tanult, többször mentem haza, máskor meg nyugodt voltam, mert édesanyám szeretettel várta haza az unokáját Kolozsvárról, és ellátta minden jóval, szeretettel. Él Marosvásárhelyen egy unokatestvérem apai ágról. Őt telefonon hívom, ha csak tehetem, mert imádom hallgatni az otthoni ízes beszédét, a családi történeteket, amelyekben mindig megtalálom egy kicsit magamat is. Sok nyarat töltöttünk együtt gyerekkorunkban a Senye nagyszülőknél. Már akkor szerettem vele történetezni, bábszínházasat játszani. Nemhiába, hogy tanító néni.
A magyarországi iskoláidat tudatosan választottad, vagy eléd hozta utad során Isten, és te csak éltél a lehetőséggel?
Azt hittem, hogy én választok, de valószínűleg nem így volt. Az motoszkált bennem, hogy nagyon szeretnék továbbra is gyerekekkel foglalkozni, ezért kerestem alternatív utakat, ahol megtanulhatok olyan technikákat, amik eszközeimmé lesznek ebben. Valahogy hozta egyik képzés a másikat, és mindvégig az motivált, hogy olyan okmányokat szerezzek, amik garantálják azt a tudást, amit a munkám során bátran használhatok, a támogatói utamat segítik. Nem volt olyan év, hogy ne képeztem volna magam tovább, mert úgy voltam vele, ha csak egy embernek tudok segíteni az új módszerrel vagy technikával, akkor az máris megérte. Illetve a saját életemhez is nagyon sokat tett hozzá ez a rengeteg tanulmány.
Egyik kedvenc időtöltésem az olvasás mellett az írás. Szerettem volna meséket írni, mesekönyvet alkotni, de a meseterápiás tanulmányaim után úgy éreztem, hogy a népmesékben a hagyomány útján minden elénk van adva, és ez bőven elég. Így hát inkább mesélni kezdtem a népmeséket. Először csak néhány kliensnek, majd gyerek és felnőtt csoportoknak. Mesetúrákat szerveztem erdőben, ahol szintén mesével indítottam útra a kalandvágyókat. Ezek által ismertek meg többen és többen, egyre több helyre kezdtek hívni mesélni. Kitágult a közönség. Szükségem volt bátorításra, mert lámpalázas vagyok mai napig. Ekkor jutott eszembe Senye tatám, aki nagyon sokat mesélt. Háborúból hozott lábsérülése, lábfájása végett sokat ült az ablak alatti kis padon, mi pedig, unokák, köré kuporodtunk és ő mesélt. Ha becsukom a szemem most is látom szalmakalappal a fején, mosollyal az arcán, s hallom a hangját. Így került az én fejemre is kalap mesemondás idejére. Ez ad erőt, ez által kapok egy tartást, így tudok belehelyezkedni a mesemondó szerepbe.
Meséléskor mennyire engeded magadon keresztül a történetet?
Teljesen, mert csak így lehet élőszóval mesélni. A történeteket nem felolvasom, hanem elmesélem képek alapján, ami többszöri olvasása után rögzül. Élőszóval mesélés alatt lehetőségem van figyelni a hallgató szemét, arcát, testtartását, látom, hogy tud-e követni a mesefolyamon. Csodás látni mesélés közben ahogy megjelenik a mesehallgatón a hallgatási transz. Ilyenkor elkerekedik a szeme, a szája, megnyúlik az arca, leereszkedik a válla. Ezekből a jelekből tudom, hogy ott van velem, kisér, érti amit mesélek, és végül így jutunk el a káoszból a rend felé. Felismertem, hogy azt a történetet tudom jól elmondani, amit magaménak érzek. Azok a történetek bújnak be a kalapomba, amelyekben megtalálom egy kicsit magamat is. Néhány évig az a megtiszteltetés ért, hogy pedagógusokat taníthattam 30 kredites továbbképzésben. Mindig izgultam, hogy a ppt-ket jól tudjam elmondani, ezért bevezetésnek mindig mesét, történetet vittem, mert azokra lehet támaszkodni, megtartó erejük van, s ha már meghallottam a saját hangomat, nem a megfelelés kényszerét éreztem, hanem a mesemondásra figyeltem.
Melyik korosztálynak szeretsz legjobban mesélni?
Azt hiszem leginkább felnőtteknek, mert rajtuk sokkal látványosabb a változás. Leereszkedik a válla, hátradől, megkönnyezi a történetet, máshogyan jön és másként megy el. Azt szoktam mondani, hogy ha nagyon sietsz, ülj le mesét hallgatni vagy olvasni, mert rendbe hoz és új ritmust ad. Sokszor kértem a jó Istentől, hogy vezessen olyan helyekre, ahol úgy tudok a meséléssel segíteni, hogy nem tanítok, hanem pluszt teszek hozzá a meglévőhöz. Meghallgatott. Így kerültem Bakonyszücsre, a Katolikus Szeretetszolgálat Lelki Rehabilitációs Otthonba, ahol egy hetes vagy tíz napos szakaszokban daganatos és egyéb komoly betegségekből felépülő nők, férfiak jönnek. Egy-egy turnus csoportjához elmegyek, és mesézünk. El sem tudom mondani, milyen sokat adnak nekem azok a foglalkozások is! Hasonló élményt jelent, amikor Pápán az Új Esély Központban mesélek az ott ellátottaknak. Jó érzés látnom, ahogy dolgozik bennük a történet.
Jól látom, hogy az utad tanulással és továbbadással van kikövezve?
Azt hiszem igen. Szeptembertől elkezdek teológiát tanulni a Pápai Református Teológiai Akadémián. Nem ezért, hogy lelkipásztor legyek, hanem hogy jobban megismerjem azt, amit eddig csak olvastam, hallottam, amiről azt hiszem sokszor, hogy értem, s talán valami módon még értelmezem is, de mégsem úgy, ahogyan például a tiszteletes úr kifejti. (Szerkesztői megjegyzés: Marton Krisztián nyárádi lelkipásztor) Szeretném jobban megérteni a biblia történeteket is. Sokszor van olyan élményem, hogy elolvasok egy népmesét, és eszembe jut egy bibliai történet, vagy fordítva. Kíváncsi vagyok arra, hogy találok-e választ e kettő, a népmese és bibliai történet kapcsolódására. Van egy meseerdő-vezető végzettségem is, és annak segítségével, a táboraimban, meg tudom megmutatni a gyerekeknek és szüleiknek, hogy nincs szükség drága dolgokra ahhoz, hogy megjelenítsünk egy érzést, egy hőst a történetekből. Elég a természetben talált sok-sok lehetőség arra, hogy megkapjuk a figyelmet, megmozgassuk a képzeletet, s hatására elszálljon minden zsizsegő gondolat a fejből.
Van munkahelyed abban az értelemben, hogy valahova bejársz dolgozni, vagy teljesen szabadúszó vagy?
Szabadúszó vagyok 2012 óta. (mosolyog) Először egyéni foglalkozásokat tartottam, aztán elkezdtem csoportoknak mesélni. A könyvtár által voltam több közeli faluban mesélni felnőtteknek, például téli időszakban. Elkísért Illés Csaba zenész barátom, aki gitározott a mesék között, hogy a zene feloldja a történetek adta érzéseket. Van egy jurta a portánkon, ahol nyáron táborokat tartok abban a szellemben, hogy a gyerekek megtapasztalják a lassítás, lelassulás élményét, az egyszerűt, a természeteset, a földet, a füvet, az erdőt. Mezítláb járunk, történeteket hallgatunk, mesenyelvezettel kommunikálunk. Hagyom, hogy megérezzék, levonják a saját következtetésüket. Érdekes megtapasztalni annak valóságát, hogy minden élethelyzetnek megvan a mesebeli párja. Ami még nagyon fontos, hogy a világban, amit most élünk, tartozzunk egy csoporthoz – ahogy gyerekkoromban Erdélyben református magyarként -, mert akkor bármilyen cudar a világ körülöttünk, nem kell félnünk. Mindig lesz közöttünk valaki, aki mesél. Julika tiszteletes asszony által több református programra eljutottam, és pont ma fogalmaztam meg a férjemnek, hogy azért szeretem ezeket az alkalmakat, mert ismerősek lesznek egy idő után az arcok. (Szerkesztői megjegyzés: Baráth Julianna lelkipásztor) Például az Ótemplomban, a REND-eken is tapasztalom, hogy nem tudom, ki kicsoda, de már láttam, így hát köszönünk egymásnak, mert egy helyre tartozunk. (Szerkesztői megjegyzés: Pannonia Reformata Múzeum a pápai református ótemplomban; Református Egyházi Napok Dunántúl fesztivál)
Vannak igével kapcsolatban is ilyen tapasztalataid?
Nagyon sokszor. Mindig találok olyat, ami felé vágyódom, hogy vezessen Isten. És kérni is szoktam. Soha nem maradok válasz nélkül, az Úr Isten mindig eljuttat arra a megnyugvásra, ami a következő lépésem a továbbjutásban. A János evangéliumának 10. részéből a jó pásztor követésének leírása régóta a kedvencem. Képekként van meg a fejemben. Többször elolvasom a János 10,1-5-t, és végig gondolom, hogy mit, mikor, miért cselekszem.
Milyen érdekes, hogy a kedvenc bibliai szakaszod bárányos, és bárányok legelnek a portátokon!
Erről az jut eszembe, hogy vannak az ember életében pontok, összekötnek téren és időn túl. Ide költözésünk után nemsokára a férjem vetette fel, hogy milyen jó lenne a portánkra egy bárány. Ő úgy szeretne egyet. Az évben, József napra, vettem neki ajándékba két bárányt. Aztán jött az erdélyi unokatestvérem, és felidézte: „Emlékszel, Icuka, gyerekkorodban annyira kívántál egy bárányt, hogy apukád vett neked négyet.”. Tényleg! – mondtam. Voltak bárányaink, akiket csak télen simogathattam otthon, mert tavasszal kihajtotta a juhász őket a legelőre. Havonta egyszer elmentünk hozzájuk az esztenára, hogy megnézzük őket, megkapjuk a sajtot és túrót aszerint, ahány bárányunk van. Nem véletlen, hogy a templomi felolvasáskor már gyerekkoromban a jó pásztorról szóló tanítás volt a kedvencem. Tessék! Így kötődnek össze az életben a hasonló pontok.
Férjed is templomos hátterű ember?
Katolikus templomban keresztelték, de nem gyakorolta, nem részesült vallásos nevelésben. Azonban engem mindig támogatott ebben is. Érdeklődött, figyelmeztetett, hogy el ne késsek az istentiszteletről. Időközönként eljön velem a templomban, főként ünnepekkor. Mióta együtt éljük az életünket, ide s tova 25 éve, sokszor mesélek arról, hogy mi hangzott el a templomban. Egyébként ha új népmesét tanulok, úgy szoktam elpróbálni, hogy azt is elmesélem neki. (elneveti magát) Hát, hol, ha nem este az ágyban mesélek! A harmadik, negyedik mondatom után hallom, hogy egyenletesen szuszog, alszik, de én gyakorlásként végig mondom a történetet. Na, de székely asszony lévén, reggel meg szoktam kérdezni, hogy milyen volt a történet, s meglepődök sokszor, mert vissza tudja mesélni legalább feléig, ha nem három negyedéig. Ezért egészen biztos vagyok benne, hogy a történetek meditatívan is hatnak. Na, de visszatérve a templomhoz, olyan jól esik a lelkemmel figyelni, hogy egyre jobban bevonódik és fontos neki is a gyülekezetünk segítése. És a jó Isten ezt nem hagyja figyelmen kívül.
Köszönöm, hogy megosztottad a tapasztalásodat!
Hiszem, hogy valamiért részese kellett lennem minden egyes történésnek az életemből. Úgy érzem, újra szorosabban kell kapcsolódnom Istenhez. Tudom, hogy a szüleim nagyon büszkék rám odafentről, mert az életemből nem hiányzik a Szentírás olvasása, a Gondviselőbe vetett bizalom, és mert az én életemben is fontos az Úr szava, és a talentumaimmal való sáfárkodás, mint „A boldog asszony bohóca” című népmesében. A férjem gyógyulása óta keresem a különböző bibliai történet között azokat a mondatokat, amivel úgy tudok azonosulni, mint az árkot ugró székely legényke, aki a mesében árok ugrásával köszöni meg a jó Istennek, amiért vigyáz rájuk. Az ilyen helyzetek erőt tudnak adni, mosolyt csalnak az arcomra, és elűzik a félelmet.
Kívánom, hogy adasson neked minél több ilyen mosoly, és Isten adja a megfelelő szót a szádba! Elfogadsz egy villámkérdés-játékot?
Igen! (nevet)
Felhőt bámulni vagy fűben bogarászni? Felhőt bámulni.
Körtánc a kánai menyegzőn vagy üldögélés Péter csónakjában? Körtánc Kánában.
Balkezes vagy jobbkezes? Jobbkezes.
Jézus jobbján álló bárányok vagy a hajó jobb oldalán kivetett háló? Jézus jobb keze felől.
Bársony vagy vászon? Vászon.
Sára ölébe veszi Izmáelt vagy Anna elengedi Sámuel kezét? Sára ölébe veszi Izmáelt.
Csalán vagy akác? Csalán.
Andersen fivérek vagy Benedek Elek? Benedek Elek.
Delila mesél Sámsonnak vagy Nátán mesél Dávidnak? Nátán meséje.
Kő, papír, olló vagy Apacuka, fundaluka? Apacuka!
