Egy kedves ismerősöm írta, amikor a krízis szót meghallotta a református egyházzal kapcsolatban. Bohren könyvét olvassa és fordítgatja. (Daß Gott schön werde; Hogy Isten szép legyen) „Első nekifutásban a végére értem, már csak kicsit átfésülöm, és készen lesz. Azt mondja, amikor reflektáljuk, teológiailag, a helyzetet, akkor is nyakig ülünk a világ lelkében. A módszer is rossz. A módszer észrevevésének a módszere is rossz. A krízis is csak egy világi kifejezés.” Azt is hozzáfűzi: „A nagyobb gond, hogy a világi térben beazonosított problémát világi eszközökkel akarják egyesek megoldani. Ebből így nem egyház lesz, hanem csak a politika fog még mélyebbre begyűrűzni az egyházba. Pont az, amitől meg akarnak szabadulni.”
Okos madár a varjú. Ha megfogják, egyszer megpróbál odacsapni, hogy meneküljön, de hamar tanul. Érzi, hogy fogságba került és vár. Addig vár, míg fel nem ismeri a szabadulás lehetőségét. Kivárja és nem csapdos értelmetlenül. Felismeri a helyzetet, amely fogságban tartja, de felismeri azt is, amely szabaddá teszi.
A mátyásmadár, bár varjúféle, mégis oktondi. Vergelődik, csapdos, veri a szárnyait, a csőrét, míg ki nem fárad. Nehéz így felismerni a szabadulást.
Azt mondja Hans Küng (Világvallások etikája):
„Kudarcot vallottunk, mert nem vontuk kétségbe kellő határozottsággal a politikai és gazdasági rendszereket, amelyek hatalmukkal és gazdaságukkal visszaélve, a maguk hasznára fordítják a világ természeti forrásait és ezáltal állandósítják sokak nyomorát és kitaszítottságát. (…) Kudarcot vallottunk, mert nem tettünk szüntelenül tanúbizonyságot minden élet szentségéről és méltóságáról, a minden embert egyformán megillető tiszteletről (…) Az igazi keresztyén azonban nem elégszik meg hibái beismerésével, hanem következményként gyökeres változást kíván. Mégpedig nem kisebb változást, mint amely politikusok, társadalomszervezők és pszichológusok, pártok és szervezetek számára oly elérhetetlen: A tudatnak, a lelki beállítottságnak, az egész mentalitásnak, a személyiség központjának, a „szív”-nek a megváltoztatását. Igen, a keresztyénség célja az embert a központjából kiindulva megváltoztatni – ott, ahol szembetalálja magát a Feltétlennel, az Abszolúttal, Istennel. Ez a jelentése a bibliai „meta-noia” szónak, alapvető átgondolás, megfordulás az Abszolútum felé, az ember, az emberiség Istenhez fordulása.”
A metanoia, megtérés határhelyzetben élesedik. Tillich erről azt írja: „Az emberi határhelyzetet ott érjük el, ahol az emberi lehetőség egyszerűen véget ér, az emberi existencia feltétlen fenyegettetésben van. Ez nem a halál esete. (…) A jelenkor embere – és éppen ő – tud az emberi kétértelműségről. Ismeri annak belső élete romlottságát, cselekedetei töredezettségét, lelki és társadalmi existenciájának démonikus megszállottságát. És tudja, hogy a létével együtt az ismerete is bekerül a khaoszba és az igazság hiányába, sőt az igazság démonikus szétrombolásába és megakadályozásába, és mindez inkább a szociális, mint a lelki életben. És ebben a helyzetben, amelyben a legtöbb tradicionális érték és forma széttörik, gyakran a teljes értelmetlenség szélére kerül az ember, ami azzal fenyegeti, hogy démoni és egyben vonzó arcával elnyeli.”
Menjünk vissza Bohren állításához, hogy nyakig ülünk a világ lelkében. Bármilyen jók is akarjunk lenni, legyenek szép elképzeléseink, világmegváltó gondolataink, mégis minden időben, mindenképpen határhelyzetben találjuk magunkat. A megsemmisülés határán, ami nem a halál. Ebből nincs kiút, legalábbis világi. „Mindaddig, amíg az idői, és mulandó iránt való gond nem hagy alább, nem üthet benne tanyát az örökkévaló iránti gond.” (Tillich)
Ha egy régi ázsiai történetet idézek fel, talán megértjük, hogy mennyire kell megváltoznia a lelkünknek, értelmünknek, gondolkodásunknak.
Egy ember a magas hegyek között, a hegyoldalba vájt szűk ösvényen vándorolt felfelé. A meredek hegyoldal lefelé is, felfelé is járhatatlan. Csak a szűk, kanyargó ösvény visz a cél felé. A sasok és kőszáli kecskék otthona ez.
Amint halad az ösvényen, észreveszi, hogy mögötte egy tigris sétál, szépen nyugodtan, mint aki biztos a zsákmányban. Csak még kivár, mint amolyan macskaféle, aki előbb játszik az egérrel.
Megszaporázza a lépteit, megpróbál elsietni a végzete elől.
De az ösvényen maga előtt egy méretes óriáskígyót vesz észre, aki már várja őt. Megérezte a lépéseit és a zsákmány szagát.
Felfelé meredek sziklák, lefelé szakadék, mögötte tigris, előtte óriáskígyó.
Nem tud mást tenni emberi ösztöneiből kiindulva, mint az ösvény széléről lelógó szederindára kapaszkodik a szakadék fölé. Valamennyire leereszkedik, hogy ne tudják elérni.
Váratlanul egy egérke jelenik meg, aki elkezdi rágni az indát, amibe kapaszkodik. De ekkor nagy elkeseredésében észrevesz egy édes érett szederszemet az indán, leszakítja és megeszi. Soha életében nem evett még ilyen finomat és édeset.
Isten szép lesz.
