Kriszt László színész-rendezővel, a Kazán István Kamaraszínház alapító igazgatójával beszélgettünk a Pápai Református Teológiai Akadémia öles falai között, ahol Isten akarata a homiléta szakon keresztezte utunkat. Évtizedek szakmai tapasztalata és keresztyén hite átüt szavain. Hálás ember.
A keresztyén kommunikáció részét képező portál számára készült interjú első kérdése legyen egy klasszikus: vallásos családból származol?
Abszolút nem vallásos családban nőttem fel, olyannyira nem, hogy én alapvetően állami gondozott srác voltam, és nevelőszülők neveltek fel. Semmilyen szinten nem volt a vallás és keresztyénség az életünkben jelen. Ettől függetlenül csodálatos volt a gyerekkorom, mert tudtam gyerek lenni. Sajnos már az én gyermekeimnek nem adatott meg ugyanaz, a mai kor gyermekei esetében pedig elenyésző részének lehet olyanban része.
Hogyan kerültél később a teológiára?
Közel húsz éve, negyvennégy évesen történt az elhívásom. Profánul szólva, akkor történt ez, amikor úgy kerültem padlóra, hogy nem sikerült felállnom. Egy nagyon kemény gyógyszerfüggőség következményeként, és én, aki addig mindig a magam erejében és munkámban hittem, beláttam, hogy az semmit nem ér, és muszáj valamerre elfordulnom. Így kerültem anno a Kálvin téri református közösségbe, majd pedig a Ráday utcai református teológiára. Mindkét helyen befogadtak, és nagyon sok szellemi és lelki táplálékot kaptam. Az életem egykori törése előtt mindenféle javakban dúskáltam, de lelki ürességet éreztem; ma pedig az egzisztenciális anyagi javak hiányoznak, de szellemben és lélekben jól vagyok.
Szerteágazó és nem szokványos mennyiségű iskolai végzettséged van: musical színész, rendező, dramaturg, koreográfus, pedagógus, teológus, zsidó kultúratörténész, homiléta. Gyermekkorod óta széles érdeklődési körrel rendelkezel?
Ha nekem egy dolgot kell csinálni, abba belebolondulok. Például ha csak táncórára vagy csak énekórára tudtam lejárni, abba kezdtem beleunni. Imádom a sokszínűséget, ezért is passzolt hozzám az operett-musical szak, ahol sokrétűnek kell lenni. Ez engem éltet. Továbbá gyerekkoromig visszamenőleg látom, hogy ahol én esélyt kapok, ott maximálisan élek vele. Tizennyolc éves sem voltam, amikor felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára Kazán István osztályába. Mindamellett, hogy volt egyfajta kinézetem és tehetségem, még teljesen éretlen voltam. Ehhez ugyan hozzájárult az akarásom és szorgalmam, de sajnos még sok-sok dolog hiányzott belőlem, amit meg kellett tanulnom. Főleg azért, mert személyiség és lelkiség fejlődése nélkül nincs szakmai fejlődés. Amikor erre rájöttem, akkor kezdtem tudatosan foglalkozni az értelmi, szellemi képzésemmel. Mivel Európában az Akadémiák foglalkoznak ezzel, így ahova csak tudtam, elmentem tanulni. Én abszolút gyakorlat orientált vagyok, és csak annyi elméletet próbálok mögé tenni, amennyi szükséges a jó működéshez. Ez nem egyszerű, mert ha magas szintű gyakorlati produktumot szeretnék létrehozni, akkor magas szintű elméleti háttérre van szükség. A vallásban ugyanígy vagyok. Nem lexikális ismeretmennyiséget akarok bemagolni, hanem a hit lényegét és esszenciáját kívánom megragadni és érteni. Számomra az újszövetségi Jakab levelének a gondolatisága az egyik legfontosabb, mégpedig hogy „A felülről való bölcsesség (…) jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló és nem képmutató” (3,17). Láttam olyan vallásos embereket, akik nagyon rossz emberek voltak a hétköznapokban, mert a cselekedeteikkel nem igazolták vissza az Istenhez tartozásukat. A mai napig hangsúlyos számomra, hogy Krisztus útját járjam, és a tetteimmel igazoljam, már ha egyáltalán kell ezt igazolni. Nagy-nagy harc, küzdelem ez, mert a bűnös énünket nem tudjuk semmissé tenni.
A küzdelemhez erő kell. Azt feltételezem, hogy te jól állsz fizikai, szellemi és lelki erőből, mert rengeteget tanítasz és alkotsz.
Alapvetően zenés szakot végeztem, mert 1979-ben nem prózai szakra, hanem zenés szakra jelentkeztem. Három dolgot csinálok egyszerre, ami a tánc, az ének és a színészet. Sőt, ez még tovább mélyíthető, mert a színész mesterség legalább beszédtechnikából és mesterség gyakorlatokból áll, a táncnak kimeríthetetlen tárháza van – néptánc, balett, társastánc, moderntánc, sztepptánc, akrobatikus tánc -, és az énekek műfaja is végtelen sok – pop, sanzon, népdal, hosszasan sorolhatom. Ezeknek a csiszolása, gyakoroltatása mind-mind egy szakterülete a pedagógusi munkámnak, ami mindamellett, hogy fárasztó, nagyon örömteli is. Feltölt. Nyilván a kor előrehaladtával ez változni fog, de most még a tanítványaim igényéhez igazodva tanítok szombaton és vasárnap is.
Ha vasárnap tanítasz, akkor hogyan jársz templomba?
Mivel nem vagyok családilag kötött a keresztyénséghez, nem szocializálódtam templomba járónak. Nálam a templomba járás nem dogmatikai, tehát nem kötelező érvényű parancs. Az elmúlt két évtizedben előfordult, hogy nem mentem templomba, de ez nem jelenti azt, hogy nem olvastam a Bibliát, nem olvastam teológiai irodalmat és nem imádkoztam. Van lelki közösség, ahova tartozom, és nem csak délelőtt, hanem este is lehet istentiszteleti alkalomra menni.
Tényleg, a városi lét előnye, hogy este is van igei alkalom! Egy fővárosban élő és alkotó ember hogyan került a pápai teológiára?
A Rabbiképző után hiányzott már a keresztyén teológia, és olyan képzést kerestem, amiben a keresztyén kommunikáció előtérbe kerül. Hozzáteszem, nagyon sok hasznos dolgot tanultam a Rabbiképzőben, és megtapasztaltam, hogy a zsidók teljesen máshogy látják magukat, mint mi őket, tehát félreértésben vagyunk velük kapcsolatban a mai napig. Szóval a keresztyén kommunikáció érdekelt, mert az Úr az Igén és az övéin keresztül SZÓL, a hitet hallás által adja, tehát nagyon fontos a beszéd, a keresztyén kommunikáció. A színházban úgy tudok megrendezni keresztyén darabokat, hogy ismerem a Szentírást, az egyház által használt fogalmakat, a keresztyén értékrendet. Mivel Isten útja kifürkészhetetlen, de javunkat szolgálja, vizsga elnökként érkeztem a Pápai Református Kollégium Művészeti Szakgimnáziumába néptáncosokat vizsgáztatni, és ott beszélgettem Baráth Julianna igazgató asszonnyal, aki szintén a budapesti teológián végzett. Ő hívta fel a figyelmemet a tér másik oldalán álló teológiai akadémiára, ahova bejöttem érdeklődni. Németh Tamásné Schédl Tímea tanulmányi vezető nagy szeretettel tájékoztatott a „távoktatásban” elvégezhető szakokról, amik közül az én érdeklődési körömhöz leginkább a homiléta szak állt közel. Ez a tanulmányi év egy engem éltető plusz tevékenység volt. Sok nagy tudású és jó embert ismertem itt meg.
Nem szolgálsz igehirdetőként gyülekezetben, viszont rendszeresen hallgatsz igehirdetést. Elvégezve a homiléta továbbképzési szakot változtál, mint igehallgató?
Jó a kérdés, nehéz a válasz. Erős és jó igehirdetéseket hallok, melyek során azt figyelem, hogy rám hogyan hatnak az igemagyarázatok. Fontos számomra a teljes liturgia, tehát az énekek és imádságok is, mert ha jól van összerakva, akkor erősítik a prédikációt. A Szentlélek munkáját soha nem figyelem számonkérőn, de azért megállapítom, hogy különböző intenzitással van jelen.
A Lélek valóban ilyen, fúj, ahova akar. Színházi alkotásaidban mind a zsidó, mind a keresztyén hit tartalma és értékei teret kapnak. Ez annak a hatása, hogy teológiát majd zsidó kultúrát hallgattál az egyetemeken?
Részben, hiszen ösztönösen is ebbe az irányba nyúltam már a megtérésem és tanulmányaim előtti időben is. Természetesen a tanulmányaim még intenzívebbé tették bennem azt a szemléletet, ezeknek az értékeknek a hangsúlyozását és továbbadását.
Személyes életedben mit tartasz a legfontosabbnak?
Azt, hogy hálás legyek minden jóért amit az életben megéltem. Ennek a felismeréséhez egy hatalmas szívű barátom, Horváth János segített hozzá. Tizennyolc éves korunkig együtt táncoltunk, aztán ő kiment Amerikába. Neki mertem egyszer őszintén busongani, mire ő visszakérdezett a maga tapasztalatával: „Lacika, mit csináltál egész életedben? Azt, amit szerettél, nem?” Teljesen igaza volt. Voltam felkapott, voltam elfeledett művész, meg nem értett alkotó, közismert sztár, de nem celeb, ami pedig a legfontosabb, hogy tényleg mindig azt csináltam, amit szerettem. Ezért hálával tartozom Istennek.
Milyen karakterű vezető vagy?
Szakmailag nagyon megalapozott, határozott és mély humánummal rendelkező vezető vagyok, viszont az összes többi területen nagyon ügyetlen vagyok. Régebben sokszor összevesztem, kenyértörésre vittem a dolgot, mert a vezetői szerep pozícionálásról és érdekekről szól, én pedig diplomáciában és helyezkedésben soha nem voltam jó. Szakmaiságban a múltban és jelenben is egyedi és különleges voltam, a humánum pedig alaptulajdonságom. Ma pedig már azt is tudom, hogy a vezetés valójában szolgálat.
Hogyan választod ki a munkatársaidat?
A színház ma egy értékvesztési folyamatban van. Egyrészt külső tényezők miatt, mint az online világ és a mesterséges intelligencia térnyerése, aminek következtében a virtuális világ kezdi átvenni a hatalmat a valóság felett. Az internet, ami eredetileg csak közvetítette a kultúrát, önálló kultúrközeggé vált. Ez önmagában nonszensz, képtelenség, mégis megtörtént. Szóval a színházi értékvesztés folyamatával együtt jár, hogy a színházi világból kezdenek kikopni azok, akik nem képesek valamilyen formában együtt haladni a korral, elviselni a devalvációt; ugyanakkor jönnek újabb generációk, akik viszont nem hajlandók dolgozni a tudás megszerzéséért. Ők csak a csili-vili részét látják a színház világának, egy vagy két év alatt színészek, énekesek, táncosok akarnak lenni, aztán amikor szembesülnek azzal, hogy ennek a duplája alatt sem válnak profivá, akkor befejezik. A mai fiatalság nem képes és nem hajlandó napi négy-öt órát gyakorolni. Aztán a folyamatban az is közrejátszik, hogy akit az állam támogat, az elevickél, akit nem támogat állandó költségvetéssel, az pedig próbál a víz tetején maradni belépőjegyekkel, pályázatokkal. Kulcsfontosságú megtalálni és megtartani azokat az előadókat, alkotókat, technikai segítőket, akik tehetségesek, hajlandók dolgozni, akár önfeláldozó módon is, és kitartóak. Istennek hála, hogy mellettem ilyen emberek voltak és vannak, ezért működik a társulat, és tudunk értékes darabokat csinálni.
A színházművészet számtalan műfaja közül mi a kedvenced?
Van kedvencem, de hosszú ideje már nem azt csinálom. Nagy szívvel és elköteleződéssel állítok színpadra komoly drámákat, keresztyén darabokat, holokauszt előadásokat, de az én igazi világom, ahol lubickolni szeretek, az a musical. A klasszikus, nagy, amerikai musicaleket, és nem az otromba stoplis cipőjű musicaleket, amik csak az állami pénzek elnyeréséhez kellenek. Jómagam mindig az egyediségre törekszem, soha nem másolok, nem nézem meg mások alkotásait a rendezéseim befejezése előtt. Minden a kútfőmből kerül elő, oda pedig egyértelmű, hogy felülről kerül, tehát Istentől kapom az ihletet. Persze szakmailag fejlesztem magam, ezért végeztem el a dramaturg szakot, és így a szövegkönyvet átalakítom az adott lehetőségekre.
Miből merítesz inspirációt az alkotói munkádhoz, és mi zökkent ki vagy háborít fel?
Bármiből lehet inspiráció. Amit látok, amit hallok, amit megélek, az visszaköszön a munkáim során. Nyilvánvaló, amikor koreográfusként látom lelki szemeimmel a mozdulatokat, vagy rendezőként hallom a lelki füleimmel a szöveget, akkor tudom, hogy jó lesz a darab. Ha ezek hiányoznak, akkor elteszem mozdulatötletemet vagy a szövegkönyvet, mert nem fog élni és célt érni a leendő alkotás. Az évek során rengeteget változott a negatívan rám ható dolgok sora. Öt-hat éve még gyilkos düh lobbant bennem, ha a metrón rám köhögtek, nekem jöttek, ez ma már nem így van, hanem én kérek elnézést. Kaptam egy megváltoztató sugallatot, és azóta én kérek bocsánatot, elengedtem a felháborodást. Erre meg kellett érnem. Mint keresztyénnek, így kell viselkednem. Aztán vannak nagyobb kihívások, mint a metrón személyes szférámba benyomuló emberek. Például a mai kor kihívásai (világjárvány, háború, gazdasági válság) és maga a globalizmus, ami terjeszkedésével próbálja lenyomni a nemzetállamokat, az egyént megpróbálja átlagossá, masszaszerűvé változtatni, beteges mozgalmaival devalválni akarja a keresztyénséget, annak kultúráját. Ebben a kontextusban a Biblia és Jézus szava fokozottan kell, hogy megszólaljon.
Ezt a megszólalást rendezőként keresztyén és zsidó gyökerű színpadi művek létrehozásával vállalod. Mekkora közönségigény van ezekre a darabokra?
Megfelelő helyen lenne rá igény. Illetve reklámmal még több embert meg lehetne szólítani. Nekünk pont erre nincs pénzünk. Havonta tízmilliót költenek médiafelületekre a színházak, mi meg tíz év alatt nem kapunk tízmilliót. Ezért nagyon nehéz még a legnagyszerűbb darabokat is eljuttatni a közönséghez. Nagyszabású terveink vannak, most például Hevesi Sándornak a Császár és komédiás című drámáját állítjuk színpadra, ami Genesius színész csodálatos megtérést jeleníti meg.
Hú, szereted a kihívásokat! Végül is a kitartás meghozza gyümölcsét. Mire vagy a legbüszkébb?
Azt, hogy „leg” büszkébb, nem tudom megmondani, mert sok leg volt a pályámon, és nem tudok közülük egyet kiválasztani. Inkább azt tudom megfogalmazni, hogy ami tőlem tellett, azt mindig megtettem. Isten, amikor ad vagy elvesz, akkor ad elég erőt annak elhordozásához. Ahogy említettem, én hátránnyal indultam, mert nem családban nőttem fel, ebből következően nem volt önbizalmam, s amikor mások tehetségesnek mondtak, akkor én azt szkeptikusan fogadtam. Nem tartom különösebben okosnak magamat, pedig van hat diplomám, de a szorgalmam és kitartásom olyan, amit biztos felülről kapok minden nap. Tehát ez egy folyamat, folyamatosság, amire büszke vagyok a hála érzetével együtt. A pályámra jellemző, hogy nem kaptam nagy díjakat, és a pozitív visszajelzések is inkább csak utóbb értek el hozzám, viszont én úgy gondolkodom, hogy ha tudom, hogy amit csinálok, az helyes, értékkel bíró, és megfelel az Örökkévaló elvárásának, akkor nem érdekelnek a külső véleményezések. Nyilvánvalóan jól esne több elismerés, de az utamat nem keseríti meg ezeknek a hiánya.
Egyetlen leget nem tudsz kiválasztani, de azért egy példaképet meg tudsz nevezni?
(nevet) Nem, abból is több volt az életemben. Hiába, na, ez a gazdagságom jele! A táncmestereim közül Jeszenszky Endre, Borbély György, Igaz Luci, Franyó János, Fodor Antal, Berger Gyula, Árva Eszter, akiktől nagyon sokat tanulhattam. A színművészet területén Kazán István, Németh Sándor, Vámos László, Iglódi István, Kazimir Károly, akikkel együtt dolgozhattam. A keresztyén vonalon ilyen volt Békési Sándor, Egeresi László, Karaszon István, Zsengellér József, Szűcs Ferenc, Kendeffy Gábor, Vankó Zsuzsa, Kovács Zoltán, Prancz Zoltán, Csabai Tamás, Holló Péter, Veres Sándor Péter, Almási Mihály, Almási Tibor, Mészáros Kálmán, Urbán Gedeon, Urbán Szabolcs, Serafin József, Balla Péter, Németh Tamás, Steinbach József, Vladár Gábor, Literáty Zoltán, Hős Csaba és Barta Zsolt. A Zsidó Egyetemen nagyon sok tudást adott Kiss Endre, Gábor György, Peremiczky Szilvia, Rugási Gyula, Tamási Balázs, Balázs Gábor, Basics Beatrix, Gergely Anna, Fenyves Katalin, Dobos Károly, Zima András, Ráv Radnóti Zoltán, Lichtmann Tamás, Uhrman Iván, Vajda Károly és Róna Tamás. Fentiekből is látszik, hogy nagyon sok gazdagító embert küldött Isten az életembe, akikkel terelt és felemelt. Érdekes módon ők mindannyian partnerként kezeltek, pedig sokkal nagyobb tudással rendelkeztek akkor, amikor együtt dolgoztunk, mint én. Látták bennem a potenciát. Én ugyanígy vagyok a tanítványaimmal, folyamatosan adok nekik, hogy többek, jobbak és értékesebbek legyenek. A pedagógiámba a keresztyén értékeket természetesen beépítettem, és azzal szeretnék a doktori disszertációmban majd foglalkozni, hogy a művészeti oktatásba hogyan lehet bevonni a keresztyén morálteológiát. Sajnos jelenleg pont az hiányzik a művészeti képzésekből, ami az embert emberré teszi – azaz az ember isteni, azaz Istenből származó részével nem foglalkozik. Meggyőződésem, hogy kellene, mert mint ahogy Isten egy csoda, utána az ember is egy csoda, a művészet is egy csoda, de úgy is kell velük bánni. Ezekre pedig nincs racionális magyarázat, csak megélés és megérzés.
Alkotó emberként biztos rengeteg döntést hoztál már, biztos jónéhány választáson túl vagy már, tehát némi rutinnal rendelkezel, ami most jól jön, ha elfogadod a villámkérdés-játékot. Benne vagy néhány gyors eldöntendő kérdés megválaszolásában?
Nagyon szívesen!
Csend vagy sötét? Sötét.
Sodrófa vagy evezőlapát? Sodrófa.
Prófécia vagy bölcsességirodalom? Bölcsességirodalom.
Opera vagy operett? Operett!
Sziluett vagy mozaik? Mozaik.
Jákob vagy Izrael? Jákob.
Ódon vagy új? Új.
Huszár Gál vagy Mantkovics Gáspár? Huszár Gál.
Okker vagy türkiz? Türkiz.
Író vagy költő? Költő.
Debóra vagy Delila? Delila.
Szubjektum vagy individuum? Individuum.
Köszönöm a beszélgetést, megosztott gondolataidat, és kívánom, hogy Isten adjon nap nap után lelki, fizikai és szellemi erőt ahhoz az úthoz, amin jársz!
