Különös beszélgetésnek vagyunk tanúi a Jeruzsálembe vezető úton. Jézust még elég sokan követik, akik látják csodatételeit, átélik gyógyításait és hallgatják tanítását. Ahogy közelednek a főváros felé, talán egyre többen reménykednek abban is, hogy a Názáreti majd a változás szelét hozza el, és megújul, felemelkedik Izrael sorsa.
Jézus azonban egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy népvezér. Mi ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy ha valaki követőket akar szerezni magának, akkor kiszínezi, könnyűnek és kívánatosnak tünteti fel terveit, a nehézségekről és áldozatokról pedig keveset szól vagy éppenséggel hallgat.
Jézus viszont a szavaival szinte maga riaszt el követésétől, mintha népszerűtlenné akarná tenni a saját ügyét. Pedig nem tesz mást, mint őszintén és egyenesen beszél. Megmondja, mit nem kínál, és ne is várjunk tőle. Nem ígérget és nem áltat.
Ami az állatnak a barlang vagy a fészek, az az embernek a védettség, oltalom az élet viharai, kudarcai ellen. A családi élet melegsége és boldogsága. Mindenki arra törekszik, hogy megmeneküljön bajtól, betegségtől, fájdalomtól, hogy minél jobban sikerüljön az élete. Végül is ez egy természetes emberi törekvés, és helyes is.
A keserű csalódásokhoz vezető hatalmas tévedést akkor követjük el, amikor Istent kőművesnek és biztosító társaságnak akarjuk felfogadni saját emberi terveinkhez. Építse fel, amit elképzeltem, adja meg, amit akarok, segítsen és oltalmazzon a bajtól, én meg cserébe persze megadom, ami neki jár: időnkénti istentiszteletet, anyagi áldozatot,… S aztán ha ez nem így történik, kiábrándulunk, elveszítjük a hitünket, megszólal bennünk a vád és a kétség…
Csakhogy Jézus soha nem ígérte, hogy minden betegségből meggyógyít, hogy sikereket, vagy felhőtlen emberi kapcsolatokat ajándékoz. A fájdalom és szenvedés mindannyiunk közös sorsa.
Amit Tőle nyerhetünk, az az erő és látás, ami által a nekünk osztályrészül jutott szenvedés nem rombol, hanem épít, nem megszegényít és kifoszt, hanem gazdagabbá és teljesebbé tesz. Ahol mindig a nap süt, és soha nem árnyékolja be felhő az eget, ott előbb-utóbb a sivatag kietlen sivársága lesz. A szenvedés emberré tesz, ahogy ezt Babits is megértette, és megfogalmazta:
„Mint bókos szentek állnak a fülkében
kívűlről a szemnek kifaragva szépen,
de befelé, hol a falnak fordul hátok,
csak darabos szikla s durva törés tátog: ilyen szentek vagyunk mi!
Micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket,
hogy bús darabjai még érdesen csüngnek,
érdesen, szennyesen s félig születetlen,
hova nem süt a nap, hova nem fér a szem? Krisztus Urunk, segíts meg!
…
Ki farag valaha bennünket egészre,
ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,
ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,
legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró? Szenvedésre lettünk mi.
Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:
Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,
míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya
beállítson majdan szobros csarnokába. Krisztus Urunk, segíts meg!”
