
Táré elindult, hogy Úr-Kaszdimból Kánaán földjére menjen, de útközben letelepedett Háránban, és később ott is halt meg. Elindult és megállt. Ott volt a fejében, a gondolatai, a vágyai között Kánaán földje, de mégsem ment el addig.
Ábrahám Táré fia volt. Öreg és gyermektelen. Háránban lakott, apja házában, amikor Isten útnak indította őt, hogy nagy néppé tegye és örök birtokául adja Kánaánt. Ábrahám hitt és ment.
Nem hitt mindig egyformán, de ment. Amikor a saját ötletei szerint akart továbbjutni, többnyire bajba keveredett, amikor Istenre bízta a helyzetet, csodákat élt meg.
Vénsége ellenére született egy fia, Izsák, akinek kettő: Ézsau és Jákób. Jákóbnak – aki később az Izrael nevet kapta Istentől -, tizenkettő. Köztük az egyik József, az álomlátó, aki a fáraó főembereként Egyiptomba költöztette a családját.
Több, mint 200 év telt el azóta, hogy Isten megígérte Ábrahámnak Kánaán földjét.
Egyiptomban olyannyira megerősödött Izrael népe, hogy egy későbbi fáraó szükségesnek találta népesedésük visszaszorítását, ezért parancsba adta az újszülött fiúgyermekek megöletését. Az egyik anya nem engedelmeskedett a kegyetlen parancsnak, hanem három hónapnyi otthoni rejtegetés után, egy szurokkal és gyantával bevont kosárkában, a Nílus nádasa közé dugta el a kisfiát, akire rátalált a fáraó lánya. A Mózes nevet adta a fiúcskának és a sajátjaként nevelte fel.
Mózes, valamivel több, mint 200 évvel az Egyiptomba való beköltözés után, azaz több, mint 400 évvel az Ábrahámnak adott ígéret után, kivezette a népét onnan, arról a helyről, ami addigra a szolgaság házává lett számukra. Csodálatos módon átkeltek a Vörös-tengeren, nagyjából három hónap alatt eljutottak a Hóreb hegyig, ahonnan továbbmenve el is érkeztek Kánaán déli határvidékéhez és tábort vertek Kádésban, Párán pusztájában. De nem mertek bemenni Kánaánba. Hiába tapasztalták útjuk során Istennek minden képzeletet felülmúló hatalmát, gondviselését, jelenlétét, amikor odaértek Kánaán határához, nem volt bennük hit és bátorság, hogy birtokba vegyék azt, amit Isten megígért nekik. Istennek évszázadokon, emberöltőkön átívelő előkészítő munkája, áldó, győzelemre segítő jelenléte ellenére azt tudták mondani, hogy nem. Csak azt tudták. Nem megyünk be oda! Nem hisszük, hogy az számunkra élhető, hogy az nekünk jó, sőt!
Negyven évig, a hitetlen nemzedék kihalásáig kellett bolyonganiuk a pusztában, míg újból lehetőséget kaptak arra, hogy elfoglalják az ígéret földjét.
Mindezek azt juttatják eszembe, hogy milyen nagy a kísértése annak, hogy amit Isten hosszú idő óta készít az életünkben, – akár történelmi léptékekben értve, akár személyes vonatkozásban nézve -, azt felkészületlenül, hitetlenül, bizalmatlanul, félelemmel telve közelítsük meg, majd megtorpanjunk és hátat fordítsunk Isten ígéreteinek, ahelyett, hogy örömmel fogadnánk azokat.
Izrael népe ott állt Kánaán határainál és nem mertek bemenni. Azt mondták, hogy Isten elpusztulni vitte őket oda. – Ismerős?
Mi hol állunk most? Mi az, amitől eltölt a félelem?
Józsuénak, aki a 40 év pusztai vándorlás után bevitte a népet Kánaánba, megparancsolta Isten, hogy legyen erős és bátor.
Nem én találtam ki, Arisztotelésztől olvastam, hogy nem az a bátor, aki nem érez félelmet, hanem aki le tudja azt győzni magában …