Megéled

Kapuzárási pánik

Az ember életében több különböző életszakasz van, és ezeket mindenki másként éli meg. De vannak azért általános tendenciák, melyeket érdemes áttekinteni. Fiatalkorban többnyire a test és annak szükségletei az elsődlegesek, amelyet a „fajtársak” közötti versenyhelyzet is erősít. A párválasztási hajlandóság sikerességét ilyenkor inkább a számok tükrében értékeljük. Később az úton előtérbe kerül az anyagi javak megteremtése. Mikor kezd benőni a fejünk lágya, az addigi önzést felváltja a következő generáció iránti felelősség vállalása. Aztán kirepülnek a gyerekek, vagy már nem igénylik a szülői babusgatás múltbeli fajtáit, mert szeretnének ők is a saját útjukon járni. De tulajdonképpen ez volna az élet rendje. 

Megfigyelhető, hogy ilyenkor sok kapcsolat, melyet többnyire a külső, a vagyontárgyak és a gyerekek tartottak össze, kezd kiüresedni. A következő kérdések merülnek fel: „Ki ez az ember, akivel együtt vagyok ennyi ideje? Hova tettem az eszem, amikor őt vettem el vagy hozzá mentem feleségül? Megérte, hogy a legszebb éveimet rá pazaroltam? Pedig anno ha X-hez, vagy Y-hoz kötöttem volna az életemet, most milyen más, mennyivel jobb lenne az életem!” („Csak mentem volna Huffnágel Pistához!”) Hány éves is vagyok? Talán nem is vagyok még annyira leharcolva, talán még van esélyem – ha okosan csinálom – változtatni?

A női lélek változásának látható mérföldköve az új frizura, amellyel le is zárja az addigi életét. A férfiak kicsit sportosabbra váltanak, hogy jobban bírják a tempót, és az addig sokadrendű öltözködésükre kezdenek többet adni. A sláger ugyan az asszonyokra fogalmazza meg, de a férfiakra is igaz:

„Minden asszony életében jön egy pillanat,
és úgy szeretne olyat tenni, amit nem szabad.
A férjében mindenáron csak hibát keres,
ha jön egy másik, aki szebben súgja, hogy szeress!

Ismeretlen vágyak fénye táncol a szemén,
s a lelkében harcot vív a bűn és az erény.
Minden asszony életében jön egy pillanat,
de boldog ő csak akkor lesz, ha mégis hű marad!”

Ha a hűség elveszti értékét az egyén számára, a két fél kifelé kacsingat, és már gyártja is az átlátszóbbnál átlátszóbb hazugságokat, hogy hol is volt ekkor és akkor. Egyre inkább a lopott pillanatokról kezd szólni az életük. És eljutnak oda, hogy a MI szó, már egyáltalán nem lényeges. Előbb kellett volna beszélgetni, tenni a kapcsolatért, mert hajótörés után már minek vitorlát stoppolni.

Nem tudom, ki hogy látja, de szerintem létezik egy kapuzárási pánik a halandó emberben, közeledve a földi élet vége felé.

Az ember idővel változik, lenyugszik, nem akarja megváltani a világot, és ha lassan is, megérti annak működését. Megtanulja, hogy mi miért van és minek mi a következménye. Beleilleszkedik a nagy egészbe, elfoglalja helyét a világban, mert már tudja, hogy hol van helye. A memóriánk is kopik, homályosodik a jelen, és élesedik a múlt. Előkerülnek a régi hibák, az akkor fel sem tűnő megbántások. Keserű belenézni az igazság tükrébe, főleg amikor ráébredünk, hogy olyanokat bántottunk meg, akik nagyon szerettek bennünket. Hányszor, de hányszor tettünk rossz fát a tűzre, és hányszor bocsátottak meg a szüleink. És csak jönnek elő a képek, az egykori gyerekcsínyek, amiből Istennek hála nem lett baj.

El kell számolni! Nemcsak az elmúlt évvel, hanem lassan az egésszel. El kell számolni a bűnökkel, a vétkekkel, a másoknak okozott sérelmekkel. Hosszú a lista, mert minél hosszabb utat jár be az ember, annál több folt marad a lelkén. Sokszor nem is tudjuk, hogy mit tettünk, csak utána gondolkodunk, hogy nem is így vagy úgy lett volna helyes, és akaratlanul is megbántottunk másokat. Sajnos van olyan is, amikor előnyt kovácsolunk az akarnokságunkból, de a megszerzett javakban nem lesz örömünk, mert nincs azon az Isten áldása. 

Sokan úgy élik ezt meg, hogy soha nincs késő a bűnbocsánatra, Isten úgyis megbocsát, hiszen az a dolga. Valahogy az őszinte megbánás, a változtatás, a jóra törekvés csak a szavak szintjén jelenik meg, de annak gyakorlata mindig kimarad ebből a hozzáállásból.

Mindig is nagy kérdés volt számomra, hogy lehet-e egy egész életet a bűnnek „szentelni”, mindenkit kihasználni, majd a végén kérni a bűnbocsánatot? Szerencsére ezt nem nekem kell eldönteni. Azt azért hiszem, hogy amilyen kemény szívvel ítélünk sokszor mások felett, ha annak a felével mérnénk csak magunkat, jobb lenne a világ.

Hányszor lehet ugyanazért az újra és újra elkövetett bűnért bocsánatot kérni? Sokan azt mondják, hogy akárhányszor. Pedig a jól ismert történetben Jézus nem a bocsánatkérésről, hanem a megbocsátásról beszél, amikor a 70×7-et emlegeti Péternek. Érdekes belegondolni, hogy vajon a teremtmény megmondhatja-e a Teremtőnek, hogy hányszor bocsásson meg?! Ha újra és újra ugyanúgy vétkezünk, vajon őszinte-e a megbánásunk? Nem válik-e bocsánatkérésünk is semmissé, sőt csalássá?

Egy idős prédikátor mesélte, hogy egy régi tanára így tanította imádkozni: „Tudod, fiatal koromban még annyi, de annyi kérésem volt az Úr felé az anyagiakra, testiekre, karrierre stb. vonatkozóan.  Mindig a vágyaimat soroltam, de a köszönet azért, amit kaptam, sokkal kevesebb volt. Most értem el oda, hogy benőtt a fejem lágya (tudom későn érő típus vagyok), és már nem kérek, és nem akarok semmit. Ezekre nézve csak azt mondom: Uram, Te is tudod, én is tudom. Inkább megköszönöm mindazt a sok jót, amit kapok.”

Köszönöm Istenem jóságodat az elmúlt években, legyen meg a Te akaratod a jövendőben is.