Akik hallgattuk élőben vagy közvetítve az Élő Ige Évének eseményét, azt hiszem lángolt a szívünk. Felismertünk a megszólalásokban valami igazat, még ha fejtegetjük is, hogy is lehet ezeket cselekvéssé váltani, vagy legalább iránnyá, attitűddé. Mert mind Visky András beszédében, mind a kerekasztal beszélgetésben kirajzolódott egy olyan egyházkép, ahol számít az IGE. Számít egy vezető választásnál, egy presbiterválasztásnál, abban, hogy mit hallgatunk el, vagy abban, mint hozunk világosságra.
András beszédében elmondta: lehet az egyházat mozdíthatatlan építményként felfogni, vagy kegyelmi történésként. A statikus, állandó, szabályosságok szerint működő kedvez a mindenkori belső és külső hatalomnak – teszem hozzá már én – a történés, a dinamikus, kiszámíthatatlan hatásokkal járó esemény pedig kikre veszélyes? Azokra, akik valamilyen szempontból hatalomban vannak. Ezért minden kor vezetőinek elemi érdeke az intézményesedés, ahol már nem testvér van, hanem felelős, beosztott és középvezető. És ugyanezért minden kor egyházi embereinek a hatalom nem lehet soha cél vagy küldetés, csakis a szolgálat, gyötrelmes imákkal szegélyezett szolgálat. Nem véletlenül érezzük, hogy sokszor olyanokat kellene vezetői székbe tuszkolnunk, akik maguk azt sosem vállalnák, és a jelöltséget élből nem fogadnák el.
Leleplező, hogy az egyházunkban is már kampányokról beszélünk vezetők választása előtt, (persze csak csöndesen és nem szabályozottan, de azért cikkekké is formálva) de ennél sokkal több dolgot lestünk el a nálunk sokkal profibbnak tűnő és jóval nagyobb tétekben játszó politikától. Működésmódot: a partneri viszony helyett a győztes-vesztes felállást. Hogy mennyire idegen ez Krisztustól, arra vezessen a közelgő inkarnáció ünnepe.
Egyúttal merjük-e lassan és halkan kimondani, hogy az eddigi irány – hogy az intézményi hálózat növekedésével próbáljuk pótolhatatlanná dagasztani az egyház szerepét a társadalomban – lehet, hogy elhibázott lépés?
A héten egy lelkésztárssal beszélgettem, aki számot vetett: ha a gyülekezeti tagjaink pici hányada komolyan venné a tizedet (az egyházfenntartói letudása helyett akár) akkor olyan saját iskolákat, hajléktalan szállókat, vagy idősotthonokat üzemeltethetne egy-egy közösség, amihez semmilyen állami, alapítványi, vagy egyéb forrásra nincs szüksége, és azt tehetné, amit akár a római birodalom korában tettek az első keresztények: a legrászorulóbbakat menthetné a halál, a magány, a kitettség ellen. Nagy üzenet, messze hangzó üzenet volna ez.
De ez, vagy ilyen csak gyümölcsként valósulhat meg. Átadott életek hitvallásaként. Olyan nincs, hogy műanyag karácsonyfadíszeket aggatunk egy kiszáradt barackfára és azt reméljük, hogy majd ezért nem vágják ki…
Hálás vagyok az Élő Ige Évéért, bár néha azt hittem, nem éljük túl, vagy nem egy egyházként. Hálás vagyok azért, hogy Isten emlékeztetett arra, ne bánjunk vele statikus szabályrendszerként, bürokrata főnökként, mert élő, dinamikus, mindent felkavaró kapcsolatot akar velünk. Mélyszántást és reformációt. És hálás vagyok azért, ha ezt valahogyan elkezdjük az egyházi működésünk módjára is lefordítani, kérdezünk, gondolkodunk, vitázunk, imádkozunk válaszokért. Nehéz olyan terepen haladni, ahol nincs előttünk minta. De talán pont erről szól a próféta kiáltása: Készítsetek utat az Istenünknek a kietlen tájon át!
Jövel Urunk Jézus!
