A tavasz rügyekkel és madárdallal hirdeti az új életet – közeleg a húsvét, szabadításunk ünnepe, azonban idén sem ünnepelünk szabadon. Nem locsolkodunk, nem látogatunk, és sajnos a templomi istentiszteleten sem köszönthetjük egymást az egész évben várt köszöntéssel: Krisztus feltámadt – bizonnyal feltámadt! Hogyan kereshetjük Istent, amikor zárva vannak a templomajtók? Az online közvetítések, a családi istentisztelet és személyes csendesség lehetősége mellett egy másik lehetséges útról, a szabadtéren, mozgás közben megtapasztalható lelki töltekezésről beszélgettünk Gilicze Tamás lelkipásztorral, a Bakonyszentkirály-Csesznek-Veszprémvarsányi Református Társegyházközség lelkészével.
Tamás nem volt mindig sportember. Tíz éve fordult egyet az élete, amikor megoperálták súlyos gerincproblémája miatt. A műtét után új világ nyílt ki számára, mert visszakapta az uralmat a teste felett – ekkor élte át igazán először azt, hogy örömöt jelent a mozgás. „Felszabadító érzés. Korábban több mentális betegséggel küzdöttem – pánikbetegséggel, depressziós tünetekkel –, és amióta rendszeresen tudok mozogni, ezek nincsenek.” Azóta sziklamászással és túrázással használja ki az előnyeit annak, hogy a Bakonyban él.
Tőle indult az a kezdeményezés is, hogy a reformáció ötszáz éves évfordulóján három nap alatt 500 kilométert biciklizzenek lelkészek Pápáról indulva Budapesten és Debrecenen át Sárospatakig. Azt mondja, hogy a segítő szakmákban – mint amilyen az egészségügy és a szociális szféra mellett a lelkészség is – rengeteg olyan probléma van, amire nincsen megnyugtató, logikus válasz vagy megoldás. „A fizikai aktivitás révén viszont ezek a feszültségek ki tudnak szállni az emberből. Ez a lehetőség pedig mindenkinek adott. Nem biztos, hogy mindenki tud futni, biciklizni vagy sziklát mászni, de sétálni vagy olyan mozgást végezni, ami számára egy pici megerőltetéssel jár, azt mindenki tud.”
Tamás a lelkészség mellett a cseszneki várban kezdett szakvezetéseket végezni. Humán érdeklődésű ember lévén közel állt hozzá az, amikor a hely történetéről, a várbéli életről kellett beszélnie, viszont amikor a vezetés kiegészült egy-egy kisebb túrával a vár körül, rájött, hogy a geológia és a teológia – ahogy a vicc is mondja – ég és föld. Ezért elvégzett egy geotúra-vezető képzést, amely a földtani sajátosságokkal, a hegyek és szurdokvölgyek, különböző kőzetek keletkezésének történetével foglalkozott.
Teológiai kihívást is tartogatott a kurzus: helyre kellett tennie magában, hogy a több száz millió éves kőzetekről szóló tudomány hogyan hozható összhangba a Biblia teremtésről való leírásával. Mivel nem titkolja, hogy lelkész, a túrázók sok esetben rá is kérdeznek erre, és ilyenkor gyakran bizonyságtétellé formálódik a beszélgetés. „Ilyenkor elmondom, hogy egy történet nem feltétlenül természettudományos módon hordozza az igazságot. Nem lehet egy több ezer éves szövegen számonkérni azokat a tudományos elveket, amelyek szerint mi ma gondolkodunk néhány száz éve. A mitikus gondolkodás révén úgy mondtak el egy-egy igazságot, hogy elmondtak egy történetet.” A népmesékben sem a sárkányfejek szakszerű kaszabolásának módszerét szoktuk keresni, hanem elraktározzuk belőle azt az igazságot, hogy ha valaki szembenéz a démonjaival, akkor övé lehet a királylány keze, azaz célt ér, fejlődik. Így a teremtéstörténetre sem lehet úgy tekinteni, mint egy bútor összerakási útmutatójára, hanem abban a célt, az értelmet, az üzenetet kell keresni, ami nem kevésbé igaz attól, hogy milyen időegységekkel számolunk.
Zarándokolhat-e református?
A történelmi egyházakon belül tapasztalható egy újrafelfedezése a zarándokútnak. Ezt jelzi, hogy Tamást olyan csoportok is meg szokták keresni, akik nem csupán a szabad levegőre vágynak, hanem a komfortzónájukból kimozdulva szeretnének újféle közösségbe kerülni Istennel. A lelkipásztor maga is évente részt vesz egy ökumenikus zarándoklaton. Elmondása szerint ez egészen egyszerűen annyit jelent, hogy ilyenkor a megtett táv lelki út is, nem csak kilométerek, terep és táj. „A zarándoklat nincs ellentétben a Szentírás tanításával. Mondjuk egy Mária-kegyhelyhez való zarándoklat nem biztos, hogy reformátusként bevállalható vagy sokat jelentene. Viszont vannak olyan zarándoklatok, amelyeknél nem is a cél a fontos, hanem a megtett út és az úton átélt változás. Az út képe gyönyörű életmetafora.”
Tamás megérti azokat is, akiknek fenntartásaik vannak, hiszen reformátusként nem ebben nevelkedtünk, nincsenek erre hagyományaink. Azt mondja, ez részben azért van így, mert amikor a protestantizmus kialakult, az új identitás megfogalmazásánál jelentős szerepe volt annak, hogy különbözzünk a katolikusoktól olyan dolgokban is, melyekre nincs különösebb bibliai érvünk: „Miért nem vetünk keresztet? Tiltaná a Szentírás? Miért nem térdelünk le vagy hajolunk meg például akkor, amikor kimondjuk a Szentháromság Isten nevét? Csupán az volt ezekben a döntő, hogy nem akarunk olyanok lenni, mint a katolikusok. Teológiai akadálya nincs ezeknek. Ugyanakkor pedig a református hit gyakorlatából hiányzik sok esetben az átélés. Sokszor racionális magyarázatokkal beérjük, pedig az ember sokkal-sokkal komplexebb, mint hogy az istenkapcsolatát racionális szinten élje csupán meg.”
Az aktivitás mint az imádság tere
Bár a jelzett és népszerű útvonalak gyönyörűek, de Tamás véleménye szerint nem kell ahhoz a Szent Jakab-úton gyalogolni, hogy valakinek az útja lelki tartalommal is megteljen: „Nem kell természeti kincsekben és látnivalókban gazdag helyen járni ahhoz, hogy az út zarándoklattá váljon. Nekem van egy nyolc kilométeres köröm, amit minden nap végigjárok. Semmi izgalmas nincsen benne. Az izgalmas az, hogy mi történik útközben, hogyan figyelek Istenre, önmagamra, a környezetre. És mindennek az egységében történik valami, ami közelebb visz mindháromhoz. Nem kell ehhez a Bakonyba menni, mindenki megteheti ezt akár a lakóhelyéhez közel. Ki lehet választani egy olyan kört, ami nyugalmas, csendes, ahol kevés ember van. A belső utazás a fontos.”
Erről a megélésről azt mondja, hogy azért sem a táj a fontos, mert ebben az istenkeresésben az ember saját teste és lelke dolgozik, adott esetben akár kaptatón. „Egészen más úgy imádkozni, hogy mondjuk van egy száznegyvenes pulzusom. Más érzékek kapcsolnak be ilyenkor. És más az Istenre figyelésnek a módja is, mint amikor lehajtott fejjel, becsukott szemmel, összetett kézzel, csendességben imádkozom, körülbelül hatvanas pulzussal. Nagyon jó teret tud nyújtani az imának a fizikai aktivitás. Amikor az ember egy picit feszegeti a határait, megterheli magát – ahogy a Biblia mondja, megsanyargatja a testet. Megyek az emelkedőnek, beállok egy lépésritmusra, és megkezdődik a kommunikáció az Úrral. A fizikai aktivitás új dimenzióját nyitja meg az Istennel való kapcsolatnak. Ajánlom mindenkinek, hogy próbálja ki, aztán ha nem jön be, ne éljen vele, de ez egy kiváló lehetőség.”
A sziklák között tudom a helyemet
Via ferrata, azaz vasalt út túravezetéssel is foglalkozik Tamás, ami mondhatni félúton van a túra és a sziklamászás között, hiszen nehéz hegyi terepen kiépített drótkötélpálya segítségével lehet előrehaladni. Cseszneken és a Cuha völgyében is van néhány via ferrata pálya. Ehhez a sporthoz már felszerelés is szükséges, hiszen beülőben, sisakban, zuhanásgátló felszerelésben végzik.
„A sziklák között jobban tudom a helyemet” – meséli. „Egyrészt látom a hatalmas sziklákat, és hozzámérem magamat, hogy ki is vagyok én, és kicsoda az Isten. József Attila mondja: »Láttam Uram, a hegyeidet / S olyan kicsike vagyok én…« Sziklamászás során érzem a kiszolgáltatottságot, hogy le is eshetnék, és mennyire rá vagyok utalva Istenre. Ezek hitbeli tapasztalatok is, amelyek egy-egy fizikai aktivitáshoz kapcsolódnak.”
Mindenkit arra biztat, akinek van egy közepes kondíciója és nincsen legyőzhetetlen tériszonya, hogy próbálja ki, milyen elveszíteni a biztos talajt az ember lába alól. „Ez egy nagyon jó hitpróba is, hogy rá merem-e bízni magam jobban az Istenre. Természetesen biztonságos, mert az ember biztosítva van, nem történhet meg, hogy leesik, de az érzés mégis az.” Hozzáteszi: az úgynevezett free solo, azaz mindenféle biztosítás nélkül végzett, merész mászásokat inkább már istenkísértésnek tartja.
Hova menjen, aki kísérletezni szeretne?
Széles az az út, ami a veszedelemre visz, és sokan járnak rajta – mondja az ismert igerész. Amióta a járványügyi előírások szerint élünk, még inkább igyekszünk elkerülni azokat az útvonalakat, amelyeken sokan járnak. Nem jó élmény olyan helyen túrázni, amely harsog a benne járóktól, a motoroktól és quadoktól – az ilyen tér végképp nem alkalmas arra, hogy Istent keressük és az utat időleges templommá szenteljük. Tamás tapasztalata azt mutatta, hogy a jó idő beköszöntével a Bakony szinte megtelt tavaly: méterenként sziklamászók lógtak a falról és a Cuha-völgyben, a legfelkapottabb piros jelzésű úton egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, ezért inkább a legalább annyira vadregényes Ördög-árok felkeresését javasolja. „Dudar és Bakonyoszlop között van, és a piros turistajelen lehet követni. Illetve Csesznekről indulva egy jó körtúrát lehet tenni úgy, hogy az ember elindul a piros turistajelen, majdnem Bakonyoszlopig átjut egy viszonylag könnyű terepen. Ugyanez a jel vezet be az Ördög-árokba, ami tulajdonképpen a Dudari-patak csodálatosan szép szurdokvölgye, majd a zöld jelzésre érdemes rákanyarodni, amely a Kő-árok nevű helyen keresztül visz vissza Csesznekre. Ez olyan tizenhárom kilométeres kör, közepesen vagy annál is nehezebb a terep, ezért ez egész napos program lehet. Nagyon kevesen szoktak rajta járni.”
Még mindig hallani arról, hogy emberek eltévednek a Bakonyban, és a katasztrófavédelmi szakemberek és mentőkutyák indulnak a keresésükre. Ennek megelőzésére ajánlja a navigációs alkalmazásokat, ő maga a Locus map nevűt használja. „Ha az ember letölti az applikációban a térképet, akkor offline módon is üzemel, tehát nem kell hozzá internetelérés használat közben, csak gps, az a jel pedig ritkábban veszik el.” Ez adhat biztonságot azoknak, akik szívesen útra kelnének.
