Megszólal

Nagyhétfői Istenhiány

Elkezdődött a Nagyhét. Virágvasárnap és Nagycsütörtök.  A mi reformátusságunk így számol. De mi van a Nagyhétfővel?

„Azután Jézus bement a templomba, és kiűzte mindazokat, akik a templomban árusítottak és vásároltak, a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig felborította, és ezt mondta nekik: Meg van írva: »Az én házamat imádság házának nevezik«, ti pedig rablók barlangjává teszitek.” Máté ev. 21, 12-13 

Aki rendesen böjtölt, az már szédeleg az utolsó hétre. Mindegy, hogy milyen ételtől fosztotta meg magát. Már nagy a restancia. Már kezdett hozzászokni a hiányhoz. Sőt! Már a kompenzáció is működik. Igen. Lássuk akkor, mi van helyette? Ételben, hús helyett hozzászoktunk a rafinált kencékhez, sajtokhoz, halas ételekhez. Tulajdonképpen el tudnánk élni rajta életünk végéig. Ez böjt? 

Ez a Nagyhétfő a jól megszokott és begyakorolt hiányról szól. Csak Böjtnek hívjuk. „Jézus ezt mondta nekik: Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Addig, amíg velük van a vőlegény, nem böjtölhetnek.” Márk ev. 2, 19

 A templomban Istenhiány van. De van helyette rutinosan gazdaságélénkítés, árucsere, pénzmozgás. A mi jól megszokott és begyakorolt hiányunk, és igazán egyetlen tulajdonunk, az Istenhiány. Már fel sem tűnik. 

De hát böjtölhetünk-e amíg velünk a vőlegény? Lehet-e Istenhiányunk? Nem. Amíg Jézus velünk van a templomban, és azon kívül, ott nem foszthatjuk meg magunkat Istentől. Nem űzhetjük el magunktól, mert semmilyen kompenzáció nem működik. Semmi és senki nem tudja helyettesíteni.  

Ha Jézust magunkhoz engedjük, akkor nincs Istenhiány, de borulnak asztalaink és székeink.