Megérkezett a november és elhozta a ködöt, a korai sötétet, a homály uralmát. Most így, mintha kivetülne, tükröződik a körülöttünk gomolygó valóságban sokunk belső lelki állapota. A szorongás, beszorítottság a saját aggodalmakba, a világunk történéseinek fenyegető felhői alá.
De múlt hét közepén, mielőtt még ez a hidegfront megérkezett volna, volt egy derültebb délután. Itthon voltak a lányaink, és a férjem kitalálta, hogy nézzük meg Alsóőrsön azt a kilátót. Szégyenszemre, két évtized kenesei lét után sem tudtam, hogy itt a majdnem szomszédban kilátó van. Úgyhogy autóba ültünk és átkocsikáztunk az alsóőrsi temető aljába, ahonnan a gyalogút indult felfelé. Nem volt már meleg, párásodott az idő is, de akkor már tántoríthatatlanok voltunk ☺
Utólag találtam térképet arról, hogy nemcsak a temetőt keletről megkerülve, hanem a temetőn keresztül egyenesen fel, sőt nyugatról egy hosszabb sétával is megközelíthető a kilátó alatti kis tisztás. Itt faasztalok és padok állnak, tűzrakóhely is van, akárhonnan közelítettél, akármilyen állapotban érsz ide, itt meg lehet pihenni.
Ez már a Somlyó hegy, amely a község felett emelkedik 230 méter magasan. Innen pedig egy rövid, de komoly kaptatón fel lehet érni a körülbelül 17 méteres toronyhoz. Igen, olyan ez a hatszögű alapra állított fenyőfa építmény, mint egy erdőtündevár gyönyörű tornya!
Mint utóbb megtudtam, egy Magyar János nevű ember tervezte, és az önkormányzat uniós pályázatból építtette 2015-ben. Előtte is állt itt kilátó, de kisebb, és az a régi már veszélyes állapotúvá romlott, úgyhogy le kellett bontani.
Most kényelmes lépcsősor vezet fel a legmagasabb szintre, ahonnan viszont szédítően gyönyörű panoráma tárul az ember szeme elé. Keletre ellátni az akarattyai magaspart fehér falaiig, be lehet látni az egész keleti medencét, délre el egészen a túlpartra, a siófoki szállodasorig. Nyugat felé látszik a Tihanyi félsziget, az apátság sziluettjével, kicsit közelebb Füred, kicsit messzebb a tovanyúló Balaton. Észak felé fordulva pedig a Bakony.
Szinte éreztem, ahogy fellélegzem, felülemelve minden homályba vesző sötétségen, és rálátok a nagy egészre, kinyílnak a távlatok, és valahogy jókedve is kerekedik az ámuló embernek. De a legjobban nem is a messzeség ragadott meg, hanem a hegy alatt északi irányban fekvő Gál-rét a lovardájával, juhaklaival.
Mint egy mesében, kicsi lovakon ügettek körbe kicsi emberek, kicsi juhász terelgette kicsi kutyájával a kicsi birkáit. Tudtam, mit látnék, milyen lenne ott lent nézelődni, de én mégis fent voltam magasan és úgy láttam életeket, életek történéseit. Mi lenne, ha ott lennék én is – egyszerre alul is – a kicsi életemmel? Szabaddá lettem rálátni. És jó volt, könnyebb volt.
Egyszerre jutott eszembe két idézet is. Az egyik a Zsoltárok könyvéből: „Ujjongva örülök hűségednek, mert látod nyomorúságomat, ismered lelkem szorongásait … tágas térre állítottad lábamat.” (31,8-9)
A másik Reményiknek a Tündérfok című verse – tőle talán a legkedvesebb:
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Mely rejtve őrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,
Mert onnan végtelen a panoráma.
Az életednek van egy titkos csúcsa
Köröskörül őserdő, ősbozót –
Keresztül-kasul vágtató csapások,
A sok hamistól nem látni a jót,
Isten előre ment, a csúcson vár be –
Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Hová a mélyből kibukkan fejed
S a szépség minden gazdagsága, fénye
Megáldja két csodálkozó szemed,
Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok
S megnyitod szíved, mint egy ablakot.
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Vezetnek hozzá szent véletlenek,
Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz
A pillanatnak örökéletet!
S botlasz újra sok rögös, buta úton. –
De mindegy. Egyszer fenn voltál a csúcson.
Fent lenni a „csúcson” kegyelmi pillanat. Mert ott Isten jelenlétében tágas tér van, látni már a rossztól is a jót, átlátni a csapásokat-utakat, amik lentről nézve csak rögösek és buták. És tényleg le kell szállni és tovább bukdácsolni az útjainkon, de tudva, hogy végül igenis lesz ennek a pillanatnak örökélete!
Körbecsudálkoztuk magunkat, a lányok felfedezősködtek még egy kicsit a torony aljában szétfutó ösvényeken, de aztán hazaindultunk valami jóleső fáradtsággal, komótosan és felszabadultabban, mint jöttünkkor. Fogadkozva, hogy egyszer tavaszi vagy nyári verőfényben is eljövünk.
Azóta pedig ezen gondolkozom. Hogy „kilátóra kell mászni” időnként. Azért, hogy Isten tágas térre állíthassa a lábunkat! A lelkünket. És azon, hogy ezt a „felemelést” Ő meg tudja tenni fenyőtornyok nélkül is. Vasárnapi istentiszteleten, hétköznapi elcsendesedésben, valahogy úgy, ahogy Ezékiel ír róla: „Engem pedig fölemelt a lélek, és elvitt … Isten lelke által” (12,24).
