Margó

Kinek a tengere az Adria?

A mentálhigiénés képzésben – ami nem ördögtől való, és ha lelkipásztorok képződnek benne, csak segít nekik minél hozzáértőbben végezni a lelkigondozás szolgálatát – nagyon fontos elem a múltunkkal való szembesülés.
Annak meglátása, hogy mit hozunk magunkkal akár az előző nemzedékek örökségeként, milyen terheket vagy drága örökséget, és a saját életünknek – kora gyermekségtől fogva – milyen hozadékai vannak. Milyen feldolgozandó súlyokat cipelünk akár öntudatlanul is, vagy milyen meghatározottságokat.
Mindezzel szembesülni általában nagyon nehéz, sokszor fájdalmas is, de sokat segít abban, hogy könnyebben tudjunk továbblépni, nem a múltat megtagadva, de az új jelenre felszabadulva élni, dolgozni. Ez azt jelenti, hogy nem szűnik meg a múlt, a konkrét tények, hanem hogy képes leszek azt elfogadva beleépíteni a saját önértelmezésembe. És többé nem tud bántani, lebénítani, megkérdőjelezni.
Ez egy komoly és nehéz feladat az egyéni életre nézve, de talán még nehezebb közösségileg, akár egy nemzet életében. Ez már a történelemírás és -értelmezés kérdése. Hogy mennyire vagyunk készek nemzetközösségként szembenézni a múltunkkal, bűneinkkel és büszkeségeinkkel, önnön értékünkkel – a történelem tényeinek a tükrében is.
A jelen parázs helyzetben Orbán Viktor miniszterelnökünk – a gázembargó égető kérdésében – tett egy olyan kijelentést, hogy mi kiszolgáltatottak vagyunk a földi vezetéken érkező gázszolgáltatásnak, mert tengeri kikötőkben nem is fogadhatunk gázszállítmányt. Miért? Egyszerű és nyilvánvaló. Mert nincs tengerünk. Nincs tengerpartunk.
Valaha az osztrák-magyar monarchiának volt tengeri kikötője, de már nincs. Ez van. Volt, de nincs. Valaha hozzánk tartozott, de Trianon után – sok mindent elveszítve – elvesztettük ezt is. Volt alku tárgya, volt ígéret, de a lényeg a végeredmény: Nincs. Szóval mi ebben nem gondolkodhatunk.
Az, hogy volt, de nincs, mert elvétetett, tulajdonképpen egy szimpla ténymegállapítás. Így kimondva nincs benne vád vagy keserűség, revizionista gondolat vagy indulat, hanem kéremszépen ez egy olyan helyzetleírás, amely rámutat a jelen ténykörülményekre. És indokol bizonyos politikai állásfoglalást. Az energiaellátás tekintetében való kiszolgáltatottságunk megállapítását.
„Volt tengerünk, de elvették tőlünk.” – és egyszer csak ez a fentebb már értelmezett kijelentés ebben az amúgy is izzó politikai helyzetben kiveri a biztosítékot. Horvátországban, ott, ahol ez a bizonyos „elvett” tengerpart húzódik.
Nos, itt merül fel bennem, hogy milyen jó lenne amolyan jó lelkigondozói módszerekkel rávezetni horvát testvéreinket, hogy nem kell félni attól, hogy kimondjuk a múltat. Igen, az volt és most ez van. Magyarok ezrei töltik szabadságukat és költik pénzüket a horvát tengerparton, minden revizionista indulat nélkül. Mert ez van.
De hogy pont és éppenséggel az ebből az idegenforgalomból élő vendéglátóipari egység, egy étterem írja ki, hogy nem látnak szívesen magyarokat a „tengerpartjukon” – ez eléggé érthetetlen és árulkodó. Arról, hogy nekik mind a mai napig nem sikerült feldolgozniuk a múlt tényeit. Amiken tényleg nem lehet változtatni, mert vannak.
Az Adria pedig jelenleg Horvátországé. És azoké, akiket szívesen látnak rajta. Akikből – turisták vendéglátóiként – sokan élnek is. Nem lenne érdemesebb feldolgozni és elfogadni a múltat, továbblépve a jelenbe, értelemmel, okossággal és szolidaritással, bölcsen reagálni a mostani helyzetre?