Megéled

Független szeretet

A pszichológiában használt kifejezés inkább az üres fészek szindróma. Azt az állapotot írja le, amikor a gyerekek kirepülnek és elindul önálló életük. A szülők pedig azzal szembesülnek, hogy ami addig természetes volt, már nem az. A reggeli ébresztők, intenzívebb gondoskodás mindinkább háttérbe szorul. Lecsökken a család létszáma, és újra fel kell fedezni a házastársi kapcsolat lehetőségeit. Jobb esetben persze, ha nem törte ketté a válás vagy özvegység az életet. Nagy kihívás ez az időszak a szülőknek is, nem csak a kirepülő gyerekeknek. Mi emberek nem mondhatjuk, hogy sebaj, majd jön a következő fészekalj, kezdődik egy újabb évad. Mert bár unokák lesznek, az már másfajta elköteleződést jelent, mint a saját gyermek.
Közvetlenül nem vagyok érintett még a témában, elballagó nagylányaim után mégis jelentkezik ez az üres fészek szindróma. De azt hiszem, minden pedagógus, osztályfőnök így lehet ezzel, kinek „gyerekei” most érettségiznek vagy általános iskolából ballagnak hamarosan. Láttam őket felnőni. Beengedtek az életükbe. Megszerettem őket. Számított végig, hogy mit mond Isten, az egyház arra, ami velük történik éppen. Hogy mint tanár, mint nő hogyan látom őket. Csak remélni tudom, hogy nem múlik el nyomtalanul az együtt töltött hat év. Akkor sem, ha a kapcsolat már nem lesz ennyire szoros.
A szülők és hiszem, hogy a pedagógusok és lelkészek egyik legmélyebb vágya, hogy olyan értéket adjanak át a következő nemzedéknek, mely meghatározza létüket és helyüket ebben a világban. Olyan értelmezési keretét biztosítani az életnek, melyben igenis van egyértelműen jó és gonosz. Igaz és hazug, szép és csúnya. Amikor minden viszonylagossá válik, a határok eltűnnek, kell, hogy úgy indítsuk útnak gyerekeinket, hogy legyenek abszolút és megdönthetetlen alaptézisek, melyekhez mindig vissza lehet térni.
Mások a körülmények, mégis újra és újra felidézi bennem a tékozló fiú történetét ez az időszak. Általában a kisebbik fiú kerül a középpontba, aki otthagy mindent. Hátat fordít a gyökereinek, családnak, kultúrának. Távoli vidékre költözik, teljesen idegenként próbál boldogulni. Az ő kálváriáját, majd hazatérésének az útját szoktuk inkább kiemelni. Biztos alapok nélkül ez a fiú sem talált volna haza ebből az elveszettségéből. Volt mire visszaemlékezni, amikor nehéz lett az élet. Olyan hátteret biztosítottak neki, melyben tudta, van, aki várja. Amikor kirepülnek gyerekeink, mi is ezzel a gondolattal búcsúzunk: mindig lesz hova haza térniük, ha úgy adódik. Az otthon maradt nagyobbik fiú képe, mint valami csatolt fájl jelenik meg csupán. Szeretünk ezzel a fiúval azonosulni. Túl könnyen ítélkezünk és helyezzük magunkat a mindentudó, tökéletes ember pozíciójába, aki rengeteg áldozatot hoz az életben. A valóság viszont az, hogy önmagunk tökéletlenségének álcája csupán mindez. Irigységünk és bátortalanságunk bújik meg sokszor az ítélkező szavaink mögött.
Aki pedig végképp mellőzött szereplő és legkevésbé szoktunk azonosulni vele, az apa. Pedig ez lenne a cél. Kinek szeretete nem függ a reggeli ébredéstől, még kevésbé az aktuálpolitikai helyzettől, és végképp nem attól, hogy ki mit követett el. De jó lenne így szeretni! Ezzel a független szeretettel. Mert amíg mindig kötjük valamilyen előfeltételhez szeretetünket, addig nem értjük és nem is tapasztaljuk meg ennek a szeretetnek a dimenzióját. Ha csak akkor szeretünk, ha szép, okos, jó tanuló, jó háziasszony, dolgos férj, hatékonyan dolgozó alkalmazott valaki, megegyeznek politikai nézeteink …, soha nem tudunk ezzel a gyermekét örömmel karjába záró szülői szeretettel mit kezdeni. Mi több, ez az apa annyira szeret, hogy elenged, majd nem hánytorgat fel semmit. Hagyja, hadd menjen elvágyódó gyermeke, majd örömmel várja.
Szeretettel elengedni és ölelő szeretettel fogadni hosszú idő után, szinte elképzelhetetlen valósága életünknek. Mert nem ezt tapasztaljuk. Mintha azt üzennénk, hogy először ki kell érdemelni a törődést, odaadást, szeretetet, csak úgy nem adható. Ezzel egyidejűleg viszont örökre érthetetlen és elfogadhatatlan marad Isten senkitől és semmitől nem függő szeretete. Az a szeretet, amely mindent megelőz és teljesen független minden hatástól. Azt mondja: szeretlek, mert vagy. Ennél nagyobb indok nem is kell a szeretetre. Ebből is látszik, hogy az a szeretet, amiről az egyház beszél, nem ugyanaz, mint amit a romantikus filmekben láttatnak velünk. A szeretetem nem csupán egy érzés, hanem döntés is. Nem a muszáj taszít oda a másikhoz, hanem szeretet.
Az üres fészek szindróma ezt a független szeretet próbálja meg. A távolság, kevesebb kommunikáció, az eltérő életút, hogy ritkábban látjuk egymást, gyakran a vádló szerepébe taszít. Elvárások sorozatát lőjük ki egymásra, ha nem a miénk annak a szabadsága, hogy a másikat puszta létéért szeretjük. Ez viszont így már harc és játszmázás. Semmi köze az önzetlenséghez, szívbéli örömhöz.
Hadd zárjam egyik legkedvesebb versemmel, mely számomra elmaradhatatlan, ha a tékozló fiú története előkerül. Jó utat mindenkinek a szeretet ösvényén!

Konsztantinosz P. Kavafisz: Ithaka

Ha majd elindulsz Ithaka felé,
válaszd hozzá a leghosszabb utat,
mely csupa kaland és felfedezés.
A Küklopszoktól és Laisztrügónóktól,
s a haragvó Poszeidontól ne félj.
Nem kell magad védened ellenük,
ha gondolatod tiszta és egyetlen
izgalom fűti tested s lelkedet.
A Laisztrügónokkal, Küklopszokkal, a bősz
Poszeidónnal sosem találkozol,
hacsak lelkedben nem hordozod őket,
hacsak lelked nem áll velük utadba.

Válaszd hozzá a leghosszabb utat.
Legyen minél több nyári hajnalod,
mikor – mily hálás örömmel! – először
szállhatsz ki sose-látott kikötőkben.
Állj meg a föníciai pultok előtt,
válogass a jó portékák között,
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt,
és mindennemű édes illatot,
minél többet az édes illatokból.

Járj be minél több egyiptomi várost,
s tanulj tudósaiktól szüntelen.
Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
végső célod, hogy egyszer oda juss,
de ne siess az úttal semmiképp.
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
az út aratásával gazdagon,
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.
Neki köszönöd a szép utazást,
mit nélküle sosem tehettél volna meg,
hát mi mást várhatnál még Ithakától?

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is;
a szerzett tudásból s tapasztalatból
máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.

Fordította: Somlyó György