Jelenleg makacs belső problémákkal küzdök, és ez alapjaiban határozza meg a mindennapjaimat. Köztudott, hogy a testi állapotunk nagyban befolyásolja a nézőpontunkat is. Erről nem is kell sokat beszélni, hiszen mindannyian tapasztaljuk. Mégis érdekes a világ dolgait egyszer csak a „gyomor szemszögéből” megvizsgálni.
Eszembe jut a múlt rendszer, a Kádár-korszak, amelyet sokan gulyáskommunizmusként emlegetnek. A diktatúra puhulása során a hatalom engedményeket tett a lakosságnak, hogy az emberek gyarapodhassanak. Az éra ki nem mondott jelszava az volt: a jóllakott polgár nem lázadozik, hiszen van mit vesztenie. Akárhogy is nézzük, van ebben ráció. Az éhségtől kínozva ugyanis még a legegyszerűbb dolgok értelme is megváltozik.
Ezen a bizonyos „gyomron”, azaz a hiány és a telítettség szűrőjén keresztül szeretnék megvilágítani egy eseményt, amelyre hosszas tervezés után végre eljutottunk. Október 16-án a budapesti MVM Dome-ban voltunk André Rieu koncertjén. Az utunk igazi magyar valósággal kezdődött: az M1-es autópályán a hatalmas forgalom miatt az ember sosem érzi magát egyedül. Az út a rengeteg terelés és lezárás miatt most még lassabb és kaotikusabb volt, de hát ez a szélesítés, az új sávok ára. Régóta készültünk már erre a koncertre. Korábban előfordult, hogy nem volt jó az időpont nekünk, később pedig a covid-járvány hiúsította meg többször is a tervünket.
Hogy milyen volt maga a koncert? Ha rövid akarok lenni, akkor azt mondom, hogy a hozzám hasonló marketinges ismeretekkel bíró embereknek talán jobb lett volna kívül maradni, mert nagyon nehezen tudunk elvonatkoztatni a gépezettől, a megfelelő hatást kiváltó szakmai fogásoktól és egyszerűen csak befogadni az élményt. Ha ezirányú ismereteim patikamérlegén elemezném az előadást, igencsak felemás képet kapnánk.
A produkció három részből állt. Az első felvonás fő attrakciója egy ukrán népdal volt, amelyben az ukrán származású szoprán katona kedvese után vágyott. A második rész tetőpontján az Európai Unió himnuszában gyönyörködhettünk. Végül a harmadik rész hozta el a várva várt, mindent elsöprő finálét. Természetesen a humor sem hiányzott az attrakcióból, a zenészek folyamatosan geggekkel szórakoztatták a közönséget, bár a spontaneitás hitelességéből jócskán levont, hogy a kamera a másodperc törtrésze alatt fókuszált a megfelelő arcokra, nem egyszer láthattuk Andre humorosnak szánt „spontán” arcmimikáját a kivetítőkön.
A „véletlenek” is gyanúsan ismétlődtek: minden szólistát pontosan háromszor tapsoltattak meg, és kötelező jelleggel meg kellett tapsolnunk a színpadépítőket, a szakácsokat és még ki tudja kiket nem. Kicsit visszásnak éreztem azt is, hogy bár a nemzetközi társulatnak van magyar tenoristája is, mégsem kaptunk egy igazán nekünk, a magyar szívnek szóló, egyedi produkciót. E tekintetben nincsenek nagy igényeim, már egy Monti Csárdással is kiegyeztem volna.
Végig ott motoszkált bennem az érzés, hogy egy nagyon profin megkomponált, kommersz „konzervet” kapunk, amit már ezerszer eladtak a világban, és a készítők úgy gondolták, hogy nekünk ez is jó lesz, nem kell külön erőfeszítés erre az alkalomra. A ráadásszámokból álló finálé mentette meg számomra az estét, mert ez tette fel a koronát a produkcióra, ami nélkül komoly hiányérzettel távoztunk volna.
Madách Imre Az ember tragédiájának XIV. színében így világít rá a bennem fellépő kettősségre:
„Ím, nagy Isten, Tekints le és pirulj, mi nyomorult, akit remeknek alkotál, az ember! […]
ESZKIMÓ: Nagyon haragszik társad, éhes ő is?
LUCIFER: Sőt, mert nem éhes, épp azért haragszik.
ÁDÁM: Mi helytelen faragsz rossz élceket!
LUCIFER: Igazság az, nem élc. Okoskodásod a jóllakotté, míg itt társadé, éhes gyomornak filozófiája.”
Kell bizony az az éhes gyomor, amely minden falatkát mohó vággyal fogad be, hiszen ezen múlik a túlélése, a jelene és a holnapja. Sokszor csak az éhes ember tud igazán örülni a nagyok asztaláról lehulló morzsáknak, és képes azokat igazi ajándékként értékelni. Hiszen tudjuk jól, hogy az éhség nagy úr fizikai és lelki értelemben egyaránt.
Keresztyén emberekként is érdemes megállnunk egy pillanatra, hogy megnézzük, mit tesz velünk ez a rengeteg ránk zúduló inger. A szűrők és a belső korlátok elengedhetetlenek, de vajon mivé formálják a hozzáállásunkat? Nem tompítják-e el végül az érzékelésünket? A túl sok háttérinformáció, a szakmai elemzés és a folyamatos gyanakvás könnyen oda vezet, hogy mindent távolságtartóan, gyanakodva figyelünk, és elveszítjük a tiszta rácsodálkozás képességét. Nem véletlen, hogy Jézusnak is ki kellett mondania a figyelmeztetést: „Bizony mondom nektek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be oda.” A léleknek szüksége van arra a szent „éhségre”, amely le tudja vetkőzi a hátsó gondolatokat, nem a hibákat kutatja folyvást, hanem képes tiszta, gyermeki szívvel elfogadni és megélni a neki felkínált ajándékot.
