Fábiánné Adrienn könyvtárossal, aki annyira friss nyugdíjas, hogy még gyakorolja a nyugalmazott könyvtáros megnevezést és állapotot, Pápán a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei könyvtárának Jókai utcai szárnyában beszélgettünk régi katalógusok, történelmi könyvek között egy reformkori nyomdagép tövében. Ismerje meg az apácáknál nevelkedett, de a református egyház intézményében otthonra találó kedves asszonyt, aki kikapcsolódásként énekkarba jár, és akit négy gyermekkel valamint hamarosan a harmadik unokával is megáld Isten!
Milyen családi indíttatást kaptál az élethez?
Mindkét szülői ágam vallását gyakorló római katolikus, apai nagyapám kántor-tanító volt, apám pszichiáter, anyukám pedig egészségügyi asszisztensként dolgozott. Apám vezetői állásban volt, és a szocializmus éveiben bevállalta, hogy családostól templomba jártunk. Gyerekkoromban édesapám munkájából kifolyólag két helyen jártam általános iskolába, Simaságon és Dobán. Az egyik Vas megyében, a másik a Somló alatt van. Az egyházhoz való kötődésemet és a vallásosságomat még inkább táplálta az egyházi iskola. Középiskolába az akkor egyetlen női szerzetesrend iskolájába kerültem Budapestre, a Patrona Hungariae Gimnáziumba. A Katolikus Diákotthon országos beiskolázású volt, és a Boldogasszony Iskolanővérek, korábbi nevükön a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek végezték a nevelő munkát. Boldog diákévek időszaka! (nagyon vidám hanggal mondja és szélesen mosolyog) Jó tartást adott az egyházi nevelés. A kollégista életben erős kohéziót alkottunk, így a korábbi gyerekbarátok lemorzsolódtak akkortájt, mert messzebb kerültem tőlük. Bár most, hogy korosztályunk nyugdíjas lett, van ideje és igénye a nosztalgiára, újra éledeznek ezek a kapcsolatok. A „templomtól” középiskola után sem szakadtam el. Ez annak köszönhető, hogy a 70-es évek végén, 80-as években olyan káplánok működtek a Fő téri plébánián, akik „kisközösségekkel” is foglalkoztak. Ezt utólag is nagy áldásként élem meg, hálával gondolok erre az időszakra – pedig nem volt veszélytelen, megfigyelés alatt álltunk. A legjobb barátaink abból a közösségből kerültek ki.
Doba közelsége miatt kerültél Pápára?
Apai nagyszüleim voltak pápaiak. Amikor elkezdtem dolgozni, Nagyikám fogadott be, nála laktam. Később a férjem miatt maradtunk. Bár ő nem pápai, de nem szeretett volna Budapestre menni. Én akkor még igen, de ma már annyira megváltozott a főváros, hogy szinte élhetetlen, ezért már nem vágyom oda.
Hol ismerkedtél meg a férjeddel?
Ő is egyházi iskolás, bencés diák volt. Próbáltak összetartani az egyházi iskolák, és rendszeresen voltak közös iskolai programjaink, így ismertük meg egymást. Majd itt a városban összefutottunk és egyre többet találkoztunk. A négy gyermekünk is mind egyházi iskolába járt. (nevet) Férjem fogtechnikus, és nagy örömére Kata lányunk fogorvos lett. Dóra közgazdász, pénzügyi területen dolgozik, Péter építőmérnök, de most ingatlanozik, Vera pedig humánerőforrás szakirányú egyetemista.
Mi vezetett a könyvtárosi pályára?
Amikor pályát kellett választani, két dolog jött szóba: óvónő leszek, vagy könyvtáros. Aztán úgy alakult, hogy érettségi után nem vettek fel a könyvtár szakra, viszont Pápán a Jókai Mór Városi Könyvtárban sikerült elhelyezkednem. Akkor munka mellett elvégeztem Győrben egy könyvtártechnikusi tanfolyamot, és később, a második GYES időszakom alatt végeztem el a főiskolát. Akkor már itt, a Gyűjteményeknél dolgoztam.
Második GYES időszakot említettél – ezek szerint a négy gyermek születése között hosszabb idő telt el?
Igen, volt egy kihagyás. (nevet) Úgy szoktuk emlegetni őket, hogy a „nagyok” meg a „kicsik”, mert a második és a harmadik gyermek között tizenegy év korkülönbség van. Dóra 1985-ben, Péter 1988-ban született, és aztán Kata 1999-ben, Vera meg 2005-ben született. Tulajdonképpen az anyaság végig kísérte a pályámat, hiszen a legfiatalabb még egyetemista. A családom a hobbim, és a nyugdíjnak azért örülök, mert az unokázásba intenzívebben bekapcsolódhatok. Kikapcsolódást számomra az éneklés jelent. A templomi kis kórus tagjának lenni nagyon szívmelengető dolog. Hálás vagyok az akkori karvezetőnek, hogy életem betegséggel terhelt időszakában meghívott énekelni. Nagyon jó terápia volt.
Hogyan kerültél a városi könyvtárból a Református Gyűjteményekbe?
Egy vargabetűvel kerültem ide, mert a rendszerváltás szelében mi is vállalkozásba fogtunk, és a ház alatti garázsunkban egy bababoltot nyitottunk. Ez néhány évig működött. Amikor megtudtam, hogy a visszakapott egyházi intézményben, a Refiben nagy fejlesztések vannak – megújult a könyvtárrész, a kiállítások -, 1995 novemberében jelentkeztem Köntös László igazgató úrnál, aki szerencsémre felvett. Első évben a hétvégéken kalauzoltam a látogatókat. Második évtől lettem főállásban könyvtáros – ennek novemberben lesz harminc éve.
Erős katolikus kötődéssel hogyan érezted magad az elmúlt három évtizedben Dunántúl református szellemi központjában?
A jó Isten engem a tenyerén hordozott, mert kedves, befogadó, segítő, csupaszív csapatba kerültem, nem volt nehéz beilleszkedni. Köntös igazgató úr igazi ökumenikus szellemiséggel viszonyult hozzánk. Nagyon örültem, hogy hasonló gondolkodású emberek között dolgozhatok, akiknek szintén fontos a vallás, és ha felmerül egy téma keresztényként egy nyelvet beszélünk. Ugyanez vonatkozik az olvasókra, teológus hallgatókra, lelkipásztorokra, akik közt bölcs, okos, remek embereket ismerhettem meg. Nem egyszer kihívás elé állítottak egy-egy speciális téma kutatásával kapcsolatban. Ilyenkor segítséget kérhettem és kaptam a tapasztaltabb kollégáktól, akik már jobban ismerték a szakkönyvtár anyagát. A számítógépes katalógus akkor még gyerekcipőben járt.
Nem volt túl nagy váltás a lapkatalógusok után a digitális katalógusok világa?
(kacag) Dehogynem! A saját bőrömön tapasztaltam a változást, és tapasztalataim során fejlődtem. Mindig is feldolgozó munkát végeztem. A nyolcvanas években, városi könyvtárban, például ha egy könyvhöz öt katalógus lap kellett, akkor mind az ötöt egyenként kellett írógéppel hibátlanul megírni. A következő stádium már itt, a református könyvtárban volt: a villanyírógép. Azon csak egyszer kellett begépelni, és több példányt lehetett arról nyomtatni. Majd következtek a könyvtári szoftverek. Most már integrált könyvtári rendszert használunk, ebbe írjuk az adatokat, vagy átemeljük más könyvtár adatbázisából, ami így sokkal gyorsabb és pontosabb.
Mit szerettél legjobban a könyvtáros szakmában?
A régi könyvekkel kapcsolatos élményt, amikor ki lehet nyomozni olyan információkat, hogy neves ember volt-e akinek ajánlották, vagy esetleg a possessor bejegyzés szerint ki volt a könyv tulajdonosa, és hogyan kerülhetett a könyv könyvtárunkba. Jó utána menni egy könyv történetének. A régi könyvek azért is meghatottságot okoznak, mert más a papírja, különleges a kötése, esetleg gótbetűs. Valamint izgalmas volt a HunTéka katalogizálási rendszerünk tanulmányozása: milyen adatot hova írjak, milyen formában, hogy bizonyos szempont szerint tudjam majd listázni. Látod, jelenidőben beszélek, pedig ez számomra már a múlt.
A könyvtáros könyvtáros marad. (nevetünk) A főiskola elvégzése milyen pluszt adott a technikusi végzettségedhez és a több évnyi gyakorlati tapasztalatodhoz?
A bajai Eötvös József Főiskola Kihelyezett Tagozatán, Budapestenesten végeztem, ahol az oktató tanárok az OSZK-ban dolgoztak. (Szerkesztői megjegyzés: Országok Széchényi Könyvtár) Tehát elmondhatom, hogy a szakma krémjétől tanultunk a főiskolán. Amikor a munkájukról beszéltek, lehetett érezni, hogy azt szívvel-lélekkel csinálják, szeretik a könyveket. Volt olyan oktató, aki azt mondta, hogy mivel a nemzeti könyvtárban dolgozik, ő ezzel a munkával a nemzetet szolgálja. Az általános műveltséghez rengeteget adott, a rálátást nagyban segítette, mert ahogy mondtad, a technikai dolgokat az ember gyakorlatból már tudta. A későbbiekben még három képzésen vettem részt, amit az OSZK indított: Korszerű helyismereti munka alapjai; Digitális kommunikáció a könyvtári partnerkapcsolatokban; Muzeális könyvtári dokumentumok: megőrzés, nyilvántartás, szolgáltatás.
Sokat változott a szolgálati éveid alatt a látogató közönség?
Hát, még az is változott, hogy mennyien látogatnak minket! A digitális világ térhódítása miatt az olvasás nem annyira jellemző. Azért vannak reménykeltő periódusok is.
Ebből a tapasztalatból kiindulva el tudod gondolni, hogy egyszer csak nem lesznek könyvtárak?
(teljes döbbenettel mondja) Én ezt nem akarom elgondolni! Ha nem jönnek olvasni az emberek, akkor is meg kell őrizni ezeket a kincseket. Például itt ebben a szekrényben is vannak nagyon szép, antik kiadványok, szakkönyvek a XVIII. századi aktuális szakirodalomból. Ezekre vigyázni kell, hogy az utókor is láthassa. Ma az emberek kényelmi szempontot szem előtt tartva keresnek könyvet, és először a digitális felületen keresik letölthető vagy megvehető formában. Az egyetemista lányomnál is látom, hogy nem kell sorba állnia a könyvtárban egy szakirodalomért, nem kell arra várnia, hogy valaki visszahozza.
A Református Gyűjtemények könyvtára egy kis kulturális sziget, hiszen vannak kiállítások is. Ezeknek az összeállításában mi az elsődleges szempont?
Jelenleg három kiállítás van: a 2025-ben kétszáz éve született Jókai emlékére: „Milyen boldogok voltunk akkor! – A gyermekarcú Jókai” címmel; aztán a 2023-ban kétszáz éve született Petőfi emlékére: „Én középszerű ember nem leszek – Petőfi arcai”, valamint még egy nyomdatörténeti kiállítás „Munkában az egykori Főiskolai Nyomda sajtógépe” címmel. A kiállításokhoz könyvtárpedagógiai foglalkozások is kapcsolódnak. A tárlatokban elsősorban saját anyagaink kerülnek bemutatásra, melyek a téma kereksége érdekében kiegészülnek például a Petőfi Irodalmi Múzeumtól és a Széchenyi Könyvtárból kapott anyaggal, amint Petőfi Pápán írt leveleit engedéllyel jeleníthetjük meg a kiállításban. Visszaemlékezve a régi időkre nagyon jó „csapatépítő tréning” volt a könyvtárfelújítás azon időszaka, amikor a régi szovjet laktanyában vásárolt külsőraktár berendezését, a salgópolcokat különböző városok raktárjaiban csavaroztuk szét és szállítottuk haza. Jó hangulatú emlékezetes együttdolgozás volt. Levéltárosok, könyvtárosok, Igazgató úr, mindenki csavarozott. A külsőraktárba kerültek a már kiválogatott könyvek. A pakolásban segítettek diákok és teológiai hallgatók is. Az így felszabadult raktár helyén valósult meg ez a patinás olvasóterem, ahol beszélgetünk.
Csapatépítésről jut eszembe: emlékszem, Kollégiumi Vasárnapokon a templomban mindig balról az oldalpadokban ültetek, mint a gyűjteményi csapat. Milyen emlékeid vannak ezekről a közös istentiszteleti alkalmakról?
Nagyon pozitív! A vallási eseményeket jó közösen megélni. Az istentiszteleteken mindig kaptam plusz gondolatot. Több református ének is van, amelyek kimondottan tetszenek, szeretem énekelni, hallgatni. Rám itt soha nem nehezedett áttérési nyomás, mert a valláshoz való viszony számított és nem a felekezeti hovatartozás. Amikor felvételi beszélgetésem volt, akkor azon túl, hogy megnézte Köntös igazgató úr a könyvtártechnikusi végzettségemet, hangsúlyozta, hogy fontosnak tartja a valláshoz és a munkához való pozitív viszonyt. Ez később is elve maradt. A többiek is meg tudják erősíteni. És bár a papírra szinte legyintett, azért a főiskolai továbbtanulásomat támogatta, mert a szakmai színvonal is fontos volt számára, és az az egyén érdekét is figyelembe vette.
A Gyűjtemények több területet magába ölel. Esetleg kacsintgattál a levéltár vagy múzeum felé?
Jaj, nem! Pedig Szilvia kérdezte, hogy tartanék-e vele a múzeumba. Én annyira könyvtáros vagyok, hogy nem vonzott más terület. (Szerkesztői megjegyzés: Halászné Kapcsándi Szilvia múzeumvezető)
Jobb esetben egy könyvtáros szeret olvasni. Te milyen irodalmat kedvelsz?
Leginkább a lelki olvasmányokat és a bizonyságtételeket szeretem. A legkedvesebb bibliai szakaszomat egy Szentlélek szemináriumon kaptam a Zsoltárok könyvéből a 23,1-3: „Az Úr az én pásztorom nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért”. Életem során volt szerencsém olyan emberekkel találkozni, akiket mélyen megérintett Isten, és jó volt látni, hallani, amikor ők tanúságot is tettek erről.
Milyen könyvet vettél utoljára?
Magamnak?! Magamnak nem vettem – mindig kapok, de ajándékba igen, vásárolok. (nevet) A lányaim falják a könyveket, karácsonyra is azt kaptak, „Az örök klasszikusok” sorozat még hiányzó köteteit. Komoly kívánságlistájuk van. És persze gyerekkönyveket az unokáknak is szoktam venni. A nagylányomnál Bernát unokám kilenc éves, fiamnál Anna két és fél éves. Náluk hamarosan születik a második gyermek, aki szintén kislány lesz, de a nevét még nem tudjuk. (szeretettel mosolyog) Örülök, hogy a gyerekeim társai szintén ragaszkodnak a keresztény értékekhez, a valláshoz.
Jó volt hallgatni a sok örömöt, pozitív tapasztalatot, amit a református könyvtárban szereztél. Ne vedd ünneprontásként a kérdést, de volt szomorú vagy kellemetlen élményed is?
Nem is tudom. (hallgatva gondolkodik) Ide olyan rendes olvasók járnak, alapvetően nem jellemző a könyvek tönkretétele vagy elhagyása, persze történnek „balesetek”. A diákok közül sokan értékelik, hogy a „modern könyvtárteremben” tölthetik idejüket, lyukasórájukat. A kiállítást megtekintő látogatók sorra ezen szavakkal távoznak: „nem is gondoltuk, hogy ennyit kapunk, ennyit látunk”.
Nyugdíjazásod apropója adta a beszélgetés ötletét. Milyen volt az utolsó napod a könyvtárban?
Meglepetést szerveztek a kollégák, délután összejöttek a munkatársak elbúcsúzni. Kaptam gyönyörű virágcsokrot és egy képet, melyen minden munkatárs látható, amit mindenki aláírt. Igazi emlék marad. Nagyon meghatódtam, megkönnyeztem. Gerecsei Zsolt igazgató úr a 90. zsoltárból idézett útravalóul: „Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezünk munkáját tedd maradandóvá!”. Mindig jól éreztem magam itt a munkahelyemen, szerettem a könyvtári munkát, jó visszagondolni a tárlatvezetésekre, foglalkozásokra, különböző rendezvényekre. Remélem, a munkámmal nekem is sikerült értéket hozzáadnom a Gyűjteményekhez. Azért választottam a nyugdíjba vonulást – marasztalás ellenére -, mert úgy érzem, eljött a családom segítésének ideje. Ennyi idősen, munka mellett ez már nem lenne egyszerű.
Áldjon meg Isten jó egészséggel, hogy hosszú évtizedekig jelen lehess szeretteid körében!
Köszönöm!
Gyakorló nagymamaként benne vagy egy játékos lezárásban?
Igen.
Légy szíves, válaszolj néhány villámkérdésre!
Rendben.
Liliom vagy margaréta? Margaréta.
Jairus lányának feltámasztása vagy a kapernaumi béna meggyógyítása? Mindkettő!
Jupiter vagy Mars? Legyen Mars!
Dávid legyőzi Góliátot vagy Salamon lenyűgözi Sába királynőjét? Dávid.
1531 vagy 2031? Nem tudom, hogy megérem-e, de 2031.
Nyomtatott vagy digitális? Nyomtatott.
Sztárai Mihály vagy Huszár Dávid? Huszár Dávid.
Gyomlálás vagy öntözés? Öntözés.
Egy hét Bali szigetén vagy egy óra az ókori alexandriai könyvtárban? Alexandria!
Jézus megmossa a tanítványok lábát vagy Jézus megmutatja Tamásnak a sebeit? Tamás.
Köszönöm a beszélgetést!
Én is köszönöm! Áldás, békesség!
Istennek dicsőség!
