A dunántúli református egyházi vezetők házastársait bemutató őszi interjúsorozatunk második személye Imre Bálintné Eszényi Beáta, a mezőföldi esperes, Imre Bálint felesége. Harminc éve él ugyanabban a gyülekezetben, ahol nem automatikusan kapta meg, hanem kiérdemelte a tiszteletes asszony megszólítást. Nem szokványos és hagyományos református családból ered, a keresztelőjére úgy lopták el, de szíve és lelke telve van jószándékkal, örömmel, segítőkészséggel, ami a helyi szolgálatában megtapasztalható. Szavai tanúskodnak Isten mindent átható erejéről. Ismerje meg az olvasó az életvidám, pörgős és önzetlen dégi tanítónőt, kántort és édesanyát!
Amikor igent mondtál a beszélgetésre, kihangsúlyoztad, hogy nem készülhet szokványos lelkészfeleség-interjú, mert az eredet és a megtett út maga nem volt szokványos. Mesélnél az eredetről?
1972-ben születtem Budapestre, az újonnan épült újpalotai lakótelepre. Az apukám az Üllői út nyolcadik kerületi részéről származik, egy a katolikus hitét megélő és rendszeresen gyakorló munkáscsaládból, az anyukám pedig Budafokról, ahol a nagymama erdélyi származású volt. Mindkét gyökér masszívan katolikus, de az erdélyi nagymama megtagadta az egyházat, mert csalódott. Olyat látott, amit nem kellett volna. Nyolc éves korától a Zsil völgyében bányában dolgozott, mert nem volt más megélhetés, és ennek következtében angolkóros lett. Eljutott vasárnaponként a templomba, de ott nem kapta meg azt, amire szüksége lett volna. Holott, mint kiderült, voltak katolikus pap felmenő rokonaim, képzeld, úgy maradt fenn az egyikőjük neve, hogy Bálint pap. (nevet)
Hogyan került Budapestre a nagymamád?
Várandósan szökött át a határon, és sok megpróbáltatáson ment keresztül. A második világháború előtt az egyik nagynéném még az erdélyi Medgyesen született, édesanyám pedig a háború elején már itt, Érden. Akkor még nem voltak ott szép házak, csak pusztaság és néhány vityilló, ahol szociális rászorultság miatt háromgyerekes anyaként kapott tetőt a feje fölé a nagymamám. Neki – aki előtte mostoha körülmények között dolgozott a bányában, és soha nem kapott semmit, itt pedig tetőt kapott a feje fölé az éledő szocialista-kommunista érától -, olyan sokat jelentett ez, hogy elkötelezetté vált. A tanács szociális osztályára volt beosztva, járta a családokat és felmérte a helyzetüket, hogy munkát vagy más segítséget szerezzen nekik. Amikor nála nyaraltam Budafokon, azzal telt a fele idő, hogy elmentünk vele a családokhoz, ahol ő beszélgetett és írt valamit sok papírra. Ezeket a sétákat azért szerettem, mert én panelek között nőttem föl, és ott végre láthattam kertes házakat, ahol rácsodálkozhattam a virágokra és nyugalomra, a csendre, ami ezen a helyen megszokott volt.
Istenről és hitről hallottál odahaza?
Egy szó sem esett a hitről, a karácsony az ajándékozás ünnepe volt, a húsvét az édesség és kirándulás ideje volt. Ezért nekem nem volt semmilyen istenhitem, bár meg voltam keresztelve. Ez pedig úgy történt, hogy az apai nagymamám, aki már-már bigottnak mondható katolikus volt, ellopatott a nagybátyámmal, és a pestújhelyi római katolikus templomnál sétálva véletlenül betoltak a babakocsival a keresztelésre. Így lettem katolikus, amiről nagyon sokáig nem is tudtam.
Jóllehet, a hit nem családi örökséged, ugyanakkor vannak lelki dolgok, amik onnét erednek?
Az, hogy az ember milyen beállítottságú, a genetikából mit hoz, meghatározóvá lehet. Az én esetemben, hogy szeretem az embereket, szeretnék rajtuk segíteni, tudom a megfelelő kommunikációs utakat a különböző embertípusokhoz, az az erdélyi nagymamámtól és az édesanyámtól ered. Édesapám sváb családjától a nyelvtudást nem hoztam (felnevet), de onnét származik a precizitásom. Tehát ha megkérdezed az interjú végén tőlem, hogy kör vagy négyzet, akkor a négyzetet fogom választani, mert abban látom a rendet. (nevetünk) A nyári szünet végén azon nevettünk, hogy készítettem egy baglyos díszt az osztályterem ajtajára, amin minden tanuló neve olvasható, s amikor feltettem, akkor láttam, hogy azok a baglyok bizony mind egymás alatt ülnek szép szabályos rendszerben. (nevet) Tehát hoztam magammal az emberszeretetből fakadó kommunikációt és a precizitást. Így éltünk egy lakótelepen, ahol nem volt templom, de tisztességesen és becsületesen neveltek a szüleim. Keresztyén erkölcsi nevelést kaptam, csak nem tudtam, hogy az az.
Mindez a piros nyakkendős úttörő korszakban. Mennyire volt meghatározó az az időszak számodra?
Hála Istennek, nem vette komolyan a környezetem, és ideológiai nevelés sem volt. Menetelni kellett, meg ránk kötötték a nyakkendőt, de semmi egyéb. Nekem tetszett, hogy az úttörő segít, ahol tud, mert a családi értékekben szereplő etikával ez összeegyeztethető volt. Illetve a közösségszervező része volt jó. Szombaton is jártunk iskolába, ami legtöbbször a kirándulás, az alkotóház és a könyvtárlátogatások ideje volt. A csellengő lakótelepi gyerekeket ez összegyűjtötte. Az apukám renitens volt, mert nem volt párttag. Elektrotechnikusként feltaláló volt, folyamatosan kitalált és fejlesztett valamit a Gamma Művekben. Az édesanyám iskolai könyvtárosként párttag volt, és ezzel le volt védve az apukám.
Hogyan lett világos számodra, hogy Jézus Krisztus létezik?
A zene volt az, amely utat nyitott nekem. Otthon volt lemezjátszónk rengeteg lemezzel, melyek között voltak karácsonyi lemezek is, és zenefelelősként én tettem fel az ünnepeken a lemezeket. Elkezdtem figyelni, hogy miről énekelnek a karácsonyi dalokban. Mert nem a száncsengőről szólt, ahogy a most bejövő „kultúra”, hanem abban a korszakban legálisan kapható lemezen Jézus Krisztus születéséről szóltak a karácsonyi dalok. A karácsonyi népdalokból kezdett nekem derengeni, hogy nem az ajándékozásról szól a karácsony. Megkérdeztem édesanyámat, hogy miről szólnak ezek a szövegek, amire ő azt mondta, hogy majd elmondja, de nem mondta. Telt-múlt az idő, így nőtünk föl a húgommal. Megtanultuk a karácsonyi népdalokat, énekeltünk a kis Jézusról, de valójában nem tudtam, kiről éneklünk.
A barátnőm, akivel rengeteg időt töltöttem együtt „kulcsos gyerekekként”, református gyökerekkel rendelkezett, és a tahitótfalui gyülekezettel volt kapcsolata, ahova a nagymamája járt. Egyszer hozott egy füzetet, amiben a konfirmációs kérdések voltak. Azt sem tudtam, mit jelent a konfirmáció. Ő mesélt róla nekem, és én lettem a kikérdezője. Így lett valami fogalmam Istenről és Bibliáról.
A következő lépcsőfok az volt, amikor édesanyám munkatársa, a pestújhelyi református gyülekezethez tartozó Endrei Lénárdné Ilike néni, aki a nemrég a Református Egyházban végzett munkásságáért Molnár Miklós-díjban részesült, értesült anyukámtól arról, hogy a húgommal kisebb műsorokat adtunk otthon karácsonyonként (a húgom gitáron, és furulyán játszottam). Felkért bennünket, hogy a pestújhelyi református gyülekezetben karácsonykor egy kis zenés összeállítást adjunk. Nálunk évek óta úgy telt otthon a karácsony, hogy egy rajzot és zenés, verses műsort adtunk a szüleinknek az ajándékozás előtt, nekünk ez volt a rituálénk. Anyukám iskolai könyvtáros volt (sóhajt), Milnétől a János király karácsonyát kellett megtanulnom 8 éves koromban. Soha nem felejtem el – olyan hosszú vers, ha most ránézek, elájulok, de meg kellett tanulnom karácsonyra. Ilike néni felkérésére igent mondtak a szüleim, és elmentünk a református templomba szerepelni. Gimnazista voltam már, én akkor láttam életemben először gyülekezetet és tiszteletes urat.
Volt annak jelentősége, hogy melyik gimnáziumba jártál?
Persze. Onnét soha nem néztek ki. Az ELTE gyakorló gimnáziumába, a Radnóti Miklós Gyakorlógimnáziumba jártam káder gyerekként. Nekem jól ment az orosz, mert általános iskolában orosz tagozatra jártam, és onnét bejutottam a Radnóti orosz tagozatára. Szerettem a cirill betűk szépségét, az orosz népdalokat és az egész kultúrát – mert ott Puskin is megbújik a kommunista szerzők között, Csajkovszkijról nem is beszélve! A gimnáziumi orosz szakon azonban angol nyelv is volt, ahol a többiek mind profin tudták már az angolt, és első órától kezdve egy szót sem szóltak magyarul. Kezdettől fogva magamra voltam utalva mindenben. Hiszen abban az iskolában szabadon lehetett gondolkodni. Nem utasításokat teljesíteni, feladatokat megoldani. Hanem ötleteket gyártani, kreatívan gondolkodni. Nehéz volt, de ugyanakkor éreztem, hogy Isten nem véletlen vitt oda. Az volt ugyanis az egyetlen hely, ahol nem éreztem, hogy megkülönböztetnek, holott ott én lettem volna az, aki nem oda való, mert mint kiderült, az egy zsidó iskola volt és maradt. Oda nemcsak a híres emberek gyermekei jártak, hanem nagyrészt zsidó családok gyerekei. Én egészen az érettségi évéig nem tudtam, hogy van olyan, hogy zsidó vallás, és vannak zsidó családok, ahol mások a szokások, akkor azonban beszélgetni kezdtek arról, hogy ők mennek ki Izraelbe továbbtanulni. A Radnótiban engem nem néztek le sem a származásom, sem a vallásom miatt. Máshol már igen, de ott nem.
Miközben az osztálytársaid Jeruzsálembe készültek, te milyen tervet szövögettél?
Tanító néni szerettem volna lenni. Kiskoromban vonatvezető vagy balerina, de kamaszként már tanító néni. Viszont az osztályfőnököm azon a véleményen volt, hogy „nem alacsonyodunk le erre a szintre”. Sajnos a mai napig ez a megítélése a tanítóknak, megmaradt az a téves gondolat, hogy az megy tanító szakra, aki nagyon gyenge tanuló és nem veszik fel máshova. Én kicsi koromtól fogva figyeltem a tanító néniket, és nagyon tetszett, amit csináltak és ahogy viselkedtek. Az osztályfőnököm hatására azonban matematika-földrajz tanár szakra jelentkeztem. Az írásbelit a Műszaki Egyetemen írtuk, az nagyon jól sikerült, de a szóbeli felvételin leblokkoltam, így végül nem vettek fel. Apukám reakciója erre az volt, hogy azonnal dolgozni kell mennem. Így kerültem a Rákóczi úton lévő Fókusz Könyváruházba, ahol megismertem a férjemet, Bálintot.
Vevő-eladó ismeretség volt a tiétek?
(nevet) Nem, Bálint is ott dolgozott, mert ő teológiai tanulmányai alatt nappali tagozatról átment levelezőre, így folytatta tanulmányait a budapesti teológián. Egy hónappal utánam jött oda dolgozni, és ott ismerkedtünk meg. Áldott jó ember volt akkor is és most is, bár akkor én még nem tudtam az egyetlen rossz tulajdonságáról: meccset néz ezerrel. (nevet) Ha nem focit, akkor röplabdát, kézilabdát, vízilabdát, akármilyen labdát, csak meccs legyen. Na, erről nem tudtam, csak azt tudtam, hogy ilyen jó ember nincs több a világon: halk szavú, szelíd, türelmes ember, pont az ellentéte az édesapámnak, aki nem engedett sehova, nagyon szigorú volt, nagyon-nagy elvárásokkal. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a világot az édesapám tágította ki előttünk. Noha nem volt autónk, mégis nagyon sokat kirándultunk, mert Pestről vonattal minden elérhető volt. Ha nem kirándultunk, akkor múzeumokba mentünk, vagy az Erkel Színházba, ahova bérletünk volt. Ez az intellektuális nevelés hasznomra vált. Visszakanyarodva megismerkedésünkre, 1992-ben Bálint exmisszusként hazajött Dégre, és én ott maradtam Budapesten udvarló nélkül. Ha látni szerettem volna, le kellett jönnöm Dégre.
Hadd kérdezzem meg: ha távol volt az életed az egyháztól, nem féltél házasságot kötni pont egy lelkipásztorral?
Bálint nagyon jól tudta a kulcsot hozzám: a zene volt az. Amikor idehaza elmondta az édesanyjának, hogy semmilyen vallású vagyok, akkor anyósom aggódva rosszalta. Bálint a Kálvin téri templomba járt, oda beszéltük meg a randevúkat. Végigültem az istentiszteletet, amiből semmit nem értettem. Nagyon hosszúnak éreztem a félórás prédikációt, és nem voltam ahhoz szokva, hogy kihámozzam a lényeget. Azonban megláttam, hogy vannak kották az énekeskönyvben, és nagyon megörültem. Bálint egyből tudta, hogy az lesz az út. Az lett az út! A kottát tudtam olvasni, a szövegértésem is jó, és nagyon sokat tanultam az énekekből. Könnyen azonosultam az üzenettel, mert népmeséken nőttem föl, amiben a jó győz, az igazság a fontos, jót kell tenni önzetlenül. Ez beleivódott a lelkembe, és ezt felismertem a református hitben. Ez volt az alap bennem, és Bálint lett a hitoktatóm. Ő mutatta meg, hogy mennyire fontos a napi Bibiaolvasás, és az Igéről való beszélgetés. Ő formált olyanná, amilyenné lettem. Végül Dégen konfirmáltam, és házasságot kötöttünk.
Milyen volt Dégre kerülni nagytiszteletű asszonynak?
Azt, hogy milyen az, amikor rád szakad huszonkét évesen, hogy kijössz a gyülekezetbe és tiszteletesasszony leszel, nem tudom. Itt, Dégen az nem számított, mert Bálint itt született. Az itt születettnek nagyon nehéz, mert csak „Bálintkám” maradt a falu népének. Még ő sem nagyon számított tiszteletes úrnak akkor. Ahhoz meg kellett „öregedni”, ki kellett érdemelnünk. De ez nem jelentette azt, hogy ne tisztelték volna Bálintot vagy engem. Nagy Lajos bácsi volt itt előttünk az egyik lelkipásztor – Dr. Hoppál Péter nagypapája -, akinek a felesége, Sári néni szintén tanító néni volt itt, ráadásul a kemény kommunista érában. Őt mind a mai napig nagy tisztelettel emlegetik a dégiek, a volt tanítványok. Ha visszatekintek, most látom, hogy mi miért történt itt velünk Dégen. A gyerekeknek és a felnőtteknek is azt mondom mindig, semmi nem történik hiába, a legnagyobb bajból is van kimenekedés, és mindig van tanulság. A tiszteletesasszonyság azért volt kezdettől nehéz, mert iskolában is dolgozva, ahol „a lelked a vállalatot illeti meg”, közben a gyülekezetben is élve rengeteg feladat hárult rám. (felnevet)
Még az érettségit követő évben újra jelentkeztem továbbtanulni, végre oda, ahova szerettem volna, és jó nagy fölénnyel bekerültem, a Budapesti Tanítóképző Főiskolára. Tényleg tanító szerettem volna lenni, és szívvel-lélekkel ma is azt csinálom, de a mai rendszer tönkreteszi ezt, kiöli a lelkiismeretes pedagógusból a hivatástudatot, az önzetlenséget. Akármennyi is a fizetés, sosem azért dolgoztam. Nem néztem a fizetési papíromat, és nem érdekelt, hogy a kollégák mennyit keresnek, gondoltam, a jó Isten csak gondoskodik rólam. Bizony gondoskodik most is.
A lelkészcsaládok ünnepnapi logisztikája kihívás számodra?
Az elején nehéz volt összeegyeztetni, hogy amikor szünet van az iskolában, nincs szünet a gyülekezetben, hanem templomi alkalmak vannak versmondással, kántorkodással, táborokkal, ünnepségek és egyéb alkalmak szervezésével. Ráadásul három gyülekezetben, mert akkor még Középbogárdot és Lajoskomáromot is elláttuk Dég mellett. Jaj, és mindezek mellett neveljük a gyerekeket, legyen családi életünk és ünnepi ebéd az asztalon. Három gyermekünk született sorban, mint az orgonasípok. Enikő 1996 februárjában, Dani 1997 decemberében és Bálint 1998 decemberében érkezett. Amikor kifelé mentek a középiskolából, nagyon fellángolt a vágy bennem még egy gyermekért. Bálint annyit kérdezett, kell még egy fogfájós oroszlán, miközben neked ott van egy egész iskolányi gyerek. Tényleg ott vannak a mai napig, mert hozzám bújnak, bíznak bennem. Még a nagy nyolcadikosok is megölelnek, bizalmasan beszélgetnek velem, tanácsot kérnek.
Minden Szenteste szegény gyerekeimmel fél kilenc után értünk haza, hogy ünnepeljünk családi körben. Egyszóval a kiképzés nekik is megvolt. Alkalmazkodniuk kellett, de soha nem nyafogtak és nem kérdezték, hogy „de miért van ez így, amikor más családokban az egész nap az ünneplésről szól”. Mai napig a sok terület összeegyeztetése a legnagyobb kihívás, de nem tekintem tehernek, mert Isten erőt ad hozzá, megmutatja, szükség van rám. Mindig egy újabb feladatot látok magam előtt, amit meg kell oldani – mert így nőttem fel. Reggel hatkor beadtak az óvodába, majd az iskolába. Este fél hétkor jöttek értem, és közben magamra voltam hagyatva. Mindig meg kellett találnom, hogy hogyan ne érezzem magamat egyedül, hogyan tölthetem el hasznosan a várakozási időt Így nőttem fel, és valahogy így lettem ezáltal felkészítve erre az életre, amely itt várt rám.
A keresztyén gyermeknevelésben milyen kihívásokkal találkoztál?
Saját gyermekeink nevelésében az volt a legnehezebb, hogy úgy mutassak példát a keresztyén életvitelre, hogy nekem nincsen otthonról hozott sémám a hitbeli nevelésre. Nincsenek gyermekkori élményeim közös bibliaolvasásról, összeülős dicsőítő éneklésről. Nem is tudtam jól átadni. Meg tudtuk volna élni tartalmasabban is, ha nem lett volna Bálint esperes 2009-ben. Attól kezdve borult minden, mert hirtelen három helyett harminchárom gyülekezete lett, egyre kevesebb ideje jutott ránk. Közben pedig még önkormányzati képviselő is lett a községünkben. Számos alkalommal kérdezték, hogy melyik gyerekünk lesz lelkész, és mi azt válaszoltuk, hogy az, amelyik szeretne. Soha nem erőszakoltunk rájuk semmit, de érzik a helyüket az egyházban, még ha az nem is a szószéken vannak. Egészséges istenkapcsolatuk van, ami a hétköznapi életben nyilvánul meg. Ez mindennél többet ér. Tudja mindegyik gyermekünk, hogy nincsenek egyedül a világban, mert van szabadító Krisztusuk. A férjem is ezt szerette volna átadni a gyerekeknek, és nem a tradicionális vallásosságot. Végül is a keresztyén nevelés a személyes példaadással megtörtént, mert látták, hogy mi mit és hogyan csinálunk, hogyan éljük meg a református hitünket. Ők ott voltak pici koruktól az ottalvós táborokban, a templomban, az ünnepeken, a diakóniai munkában egyaránt. A személyes példaadáshoz tartozik az is, hogy hogyan beszélek a másik emberrel, időt szánok arra, hogy meghallgassam. Van rá példa, hogy elindulok gyalog a faluban, én egy óra múlva érek oda, ahova más öt perc alatt. Mert megállítanak beszélgetni. Ők is ilyenekké váltak. Nem nagy a baráti társaságuk, viszont bárki bátran odafordulhat hozzájuk. Dani bárkinek elmegy segíteni, ha megkérik, mert az jó érzéssel tölti el, ha segíthet másoknak. Ráadásul Danit én tanítottam az iskolában, ezáltal ő volt az utolsó, akihez a huszonnyolc fős osztályban odamentem segíteni. De nem szólt, hanem áldott türelemmel viselte. Enikőnek volt olyan időszaka, amikor figyelt és másolt engem, ugyanolyan is lett, mint én: ugyanúgy lelkészhez ment hozzá és ugyanúgy tanítónéni lett, mint én. Elmondtam neki, hogy nem szabad ennyire erősen keresni bennem a példaképet, mert így látja az árnyoldalát is ennek az életpályának, és az pedig a kedvét szegheti. Láthatja, hogy nincs pihenés, nincs ünnepnap, mert a férj dolgozik, vagy én vele együtt, hogy segítsem a szolgálatában. Az volt a válasza, hogy nem baj, ő is így szeretne élni és szolgálni.
Ha ez volt a lányod válasza, akkor mégiscsak jó a lelkészcsaládos életmodell.
Valószínű, hogy biztonságban és szeretetben érezték magukat a családban. Annak soha nem voltam a híve, hogy áthelyezzük az ünnepnapokat, még ha sűrűbb és nem szokványos is az ünnepnap menetrendje. Egyetlen „rendkívüli” dolog van, december 23-án feldíszítjük közösen a karácsonyfát, mert különben másnap már nem készül el. Az ajándékok meglepetésként kerültek a karácsonyfa alá, mégpedig úgy, hogy amikor Bálint elindult a gyerekekkel a templomba, akkor én visszafordultam, mondván, elfelejtettem valamit, és gyorsan a karácsonyfa alá tettem az ajándékcsomagokat.
A templomba járás úgy kezdődött az életükben, hogy már kicsi korukban babakocsiban feltoltam őket az istentiszteletre, együtt ültünk a lelkészcsalád padjában, vagy ültek az ölembe, vagy éppen a babakocsiban feküdtek. Akkor még volt kórusvezetőnk, aki egyben kántorként is szolgált, úgyhogy nem nekem kellett orgonálni, így közösen, családként részt tudtunk venni az istentiszteleteken. Kicsiként nem volt kérdés, hogy jönnek-e templomba. Ám amikor nagyobbak lettek, nem akartak mindig jönni. Nem kényszerítettem őket, inkább megbeszéltük, mi az oka ennek a döntésnek. Kiderült, Forma-1 futam volt adásban, ezért otthon maradhattak, de a következő héten már maguktól, kedvvel jöttek a templomba. Soha nem volt erőszak, kényszer. Nagyon nagy hiba lett volna, amit a gyülekezeti tagok azonnal érzékeltek volna. Azt, hogy mennyi jót teszel önzetlenül, azt senki nem veszi észre, de ha egyszer hibázol, azt azonnal észreveszik, mert köztudottan a parókiáknak „üvegfaluk” van. A gyerekeknek nagy teher volt az is, hogy a figyelem középpontjában voltak: hogyan viselkednek, hogyan tanulnak, mit tesznek a faluért, mit tesznek a református közösségért. Ők most is megállás nélkül füvet nyírnak a temetőben, takarítanak a templomban, szerepelnek az ünnepségeken, tábori segítőként is ott vannak. Bálint és Enikő évtizedekig a helyi néptánccsoportok, illetve a dégi Szivárvány Kamarakórus, gyülekezetünk kórusa tagjaként vették ki részüket Dég kulturális életéből. Ezt az életvitelünket, személyes hitvallásunkat a település vezetői is észrevették és díjazták is. A férjemet 2023-ban díszpolgári címmel tüntették ki. Bálint fiam szintén 2023-ban „Kiemelkedő Közösségi Munkáért, én pedig 2017-ben „Dég Községért” díjat kaptunk a településünkön végzett önzetlen, kulturális téren kifejtett munkánkért.
A már említett, a családi élet megszokott rendjét felborító esperességből mit érzékelsz és látsz?
Lelkészek, gondnokok, hitoktatók, hívek folyamatos panaszkodását. Jönnek, hívják és elviszik tőlünk. Nagyon sokszor éjjel van, mire hazaér. Az első ciklus alatt még önkormányzati képviselő is volt Bálint, nehogy unatkozzon. Közvetlen közelről látom az esperesség nehéz oldalát: a lelkészek is csak halandók. Van, hogy késő este, vagy ebédidőben is telefonál az egyházmegyéből valaki. Problémák tömkelege, szituációk sokszínűsége kerül elő, mert a mai generáció nem tudja kezelni a falusi embert. A teológián nincsenek felkészítve a gyakorlati dolgokra – mondjuk, a tanítóképzőn sem! Türelem, szelíd, emberi szó és az Ige nyelve lenne az eszköz, de hiányzik a tárházukból. A helyettesítési feladatot sok lelkész visszautasítja az elfoglaltságaira hivatkozva. Hát, próbálnám meg én a munkahelyemen ugyanezt, meglenne a következménye. A jóból is tapasztalok: szolgáló lelkületből, emberekre odafigyelésből, elhivatottságból.
Ránk, feleségre és gyermekekre legerősebb hatást az gyakorolta, hogy felborult a biblikus alapokon álló rendszeres gyereknevelés a családunkban. Időnk sem volt rá, mert örültünk, hogy éltünk. Itthon már nem volt olyan karácsonyi műsor a családnak, mint gyerekkorunkban, mert kiénekeltük magunkat a templomban, és a gyerekeink elmondták a versüket háromszor is a gyülekezeti alkamakon. (nevet) Nagyon remélem, hogy majd a lányom megvalósítja az unokánk életében azt, amit mi nem tudtunk teljességgel. Ha Bálint dédmamája nem lett volna, nem is tudom, hogyan csináljuk végig a vasárnapokat, mert egyik falunkban sem volt kántor, ezért nekem mennem kellett Bálinttal mindegyik templomba. Én csak botcsinálta kántor vagyok ám! A főiskolán kezdtem el zongorát tanulni, mert gyerekként nem tudtak a szüleim zeneiskolába vinni. De mivel a muzikalitás megvolt és énekkaros voltam, ezért a szolfézs könnyen ment, így három év alatt elvégeztem a hatéves zongora-alapképzést. Ebből kezdtem kamatoztatni, amikor én lettem a kántor, és autodidakta módon megtanultam a zsoltárok és dicséretek kísérését a korálkönyvből. Nagyon nehéz volt, mert a gyerekek mellett nem volt gyakorlási idő.
Most, hogy a gyermekek felnőttek, a tanítás és kántori szolgálat mellett jut időd rendszeres hobbira?
Mivel szívemet-lelkemet beleteszem a tanításba, hobbira már nincs időm. Régen még heti rendszerességgel működött a kamarakórusunk. Szívet és lelket melengető érzés volt a tagokkal és a gyermekeimmel együtt énekelni, dicsérni az Urat. Nem csupán a dalolásért gyűltünk össze. A közös beszélgetések is emelték az együtt töltött idő értékét. Mára már kedvenc időtöltésemnek a közös családi kirándulások maradtak. Erre azonban csak úgy tudunk időt szakítani, hogy előre tudjuk a kijelölt idejét. Hiszen a gyermekeim kirepültek a családi fészekből. Enikő férjhez ment, Rédén él a férjével, aki a Rédei Református Egyházközség lelkipásztora. Dániel testnevelés-gyógytestnevelés tanárként dolgozik a Pápai Református Gimnáziumban. Bálint maradt itthon. Ő az óvodakonyhán dolgozik. A szabadidő eltöltését így, ha Isten is engedi, összekapcsoljuk a közös családi túrázásokkal. Ilyenkor kastélyokat, múzeumokat, várakat látogatunk meg, vagy éppen erdőkben túrázunk. A nyári szünetben több időm van olvasni és zenét hallgatni. Év közben színházba járunk. Bérletünk van a székesfehérvári Vörösmarty Színházba. Imádok még rejtvényt fejteni is. Ezt napi rendszerességgel teszem, így lopva van egy kis kikapcsolódási időm. Az „esperesnéség”-ben az a jó, hogy kitárul az emberi kapcsolatok világa, könnyebben ismerkedhetem meg más gyülekezet tagjaival, mert sokféle programra mehetek a férjemmel. Több olyan helyre eljuthatok, ahol még nem jártam. Természeti szépségeket, gyönyörű templomokat láthatok, koncerteken vehetek részt, mert a férjemet meghívják, én pedig elmehetek vele. Ám ettől még nem ismernek sokan, többször úgy érzem magam, mint „Columbo felesége”, mert a lelkészek közül többen nem ismernek, ezért inkognitóban vagyok; s ennek következtében jobban belelátok az egyházunk életébe…
Azért sincs állandó hobbim, mert immár 12 éve „nyakamon maradt” az iskolai néptánccal járó feladatok sokasága. Összekötő segítő vagyok az abai Sárvíz Alapfokú Művészeti Iskola és a helyi iskola között. Sajnos most már az abai iskolához tartozunk a művészetoktatás terén, míg régen a mi iskolánk is alapfokú művészeti iskolaként működött. Több helyi oktatónk is volt. Így szerette meg a háromból két gyermekünk is a néptáncot és a népi kultúrát. Enikő lányunk a pápai Refiben végzett az első művészetis osztályban, középfokú néptáncos végzettséget szerzett. Utána hitoktatóként végzett a Pápai Református Teológiai Akadémián. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem Pedagógiai Karának végzős hallgatója tanítói szakon. Nagy örömünkre egy kis unokával is megajándékozott bennünket, Julcsi már hét hónapos. Bálint fiunk is nagyon szeret táncolni. Ő jelenleg Székesfehérváron az Alba Regia Táncegyesület által szervezett kétéves néptánc csoportvezetői tanfolyamra jár. Én a helyi csoportokkal kapcsolatos teendőkkel foglalkozom. A néptáncoktató kolléga munkáját segítem a táncórákon, tartom a kapcsolatot a szülőkkel, szervezem a fellépéseket, stb. Sajnos ez a tevékenység is sok időt vesz el a szabadidőmből.
Hobbinak mondható, rendszeres időtöltésem azért sincs, mert a maradék kis időmben gyerekeket korrepetálok matematikából. Az előző karnagy-kántorunk hozta el az unokaöccsét, hogy segítsem őt felkészülni a matematika érettségire. Ez a tevékenységünk sikerrel zárult. Elterjedt a híre, és sorra állítottak be a gyerekek. Azóta ez olyan rendszeressé lett, hogy minden napra jut valaki, akinek segíteni kell. Tanítói végzettséggel, ezt azért tegyük hozzá, mert én nem lettem matematika tanár. Viszont nálam egy óra addig tart, amíg meg nem érti a gyerek a tananyagot. Én örülök, ha látom, hogy a gyermek örül, ha látom, hogy magabiztosabb lesz. Lehet, hogy ez az én területem, amit Istentől kaptam. Önbizalmat is tudok beléjük önteni a matematika szépségein kívül. Én nem tudok extra dolgokat, csak azt, hogy megértem az embereket és próbálok segíteni nekik, ha kell, akkor meghallgatással, ha szükség van rá, tanáccsal. Minőségi időt szánok az embertársaimra a szabadidőmből. Ez is lehet a szabadidő hasznos eltöltése. Nem?
Őszintén megmondom, nem tudok a munka – gyülekezet – család között egyensúlyt tartani. Az édesanyám is ilyen volt. A könyvtárba azért ültek be a gyerekek és a kollégák hozzá, hogy beszélhessenek vele, ő meghallgatta őket, és mellesleg adott nekik egy könyvet olvasásra. Sajnos nem tudott egyensúlyt tartani köztük és a család között. A húgom óvónéni, ő szintén nagyon sokat dolgozik, alkot, mert mindig egyedül marad a csoportban, amikor elmennek a pályáról mellőle a fiatalok, akik megtorpannak a feladat miatt. Nekem nagy kihívás a három között egyensúlyt tartani úgy, hogy közben ne menjen tönkre az egészségem. Énidőm nem sok van. Most, hogy elmúltam ötven éves, próbálok szakítani magamra is egy kis időt, de az is csak amolyan „lopott idő”. Furcsa, de nem érzem a hiányát a pihenésnek, mert kiteljesedem a többi feladatomban, elfoglaltságomban. Az őrangyalom biztosan nagyon jól dolgozik és kitüntetést kap értem (nevet), mert a nagy traumáktól megóvott. Nincsen más traumám, minthogy az édesanyám elhunyt. A tanítói pályámon az állam nem könnyíti meg a helyzetet. Borzasztó sok a munkám, túlórám, hiszen alsó és felső tagozaton is tanítok. Kedves emberek, akik látnak hazajönni délután az iskolából és megszólítanak, hogy „nahát, Beácska, lejárt”, nem tudják, hogy még vár itthon az adminisztrálás, dolgozatjavítás, a füzetek előírása, és a következő napi órákra való felkészülés. A valóság az, hogy minimum tíz-tizenkét órát dolgozik naponta egy pedagógus. És csak ezután következik a házi munka, a családtagokkal való minőségi együttlét.
A munka – gyülekezet – család között hiányzó egyensúlynak esetleg érezted már valamiféle következményét?
Tavalyelőtt ülőideg gyulladásom volt, amit senkinek nem kívánok, annyira rettenetesen fájt. Két hónapig tartott, azt gondoltam, hogy nem jövök ki belőle műtét nélkül. Csak fekve tudtam létezni. A CT kimutatta, hogy elmeszesedésem és két gerincsérvem van, amire azonnal műtét kellett volna, de én mondtam, hogy az nem lehet, hiszen én iskolában tanítok, engem várnak a gyerekek! Isten azonban rám tekintett, ám eleinte kételyben hagyott. Borzasztó volt, hogy nem tudtam, hogy kikerülök-e ebből a helyzetből. Ez volt a legborzasztóbb az egészben. A teljes lebénulásra is esély volt, ha nem sikerül a műtét. Akkora fájdalmaim voltak, hogy sírva azt mondtam Bálintnak, hogy „engem a jó Isten nem szeret, soha nem fog meggyógyítani!” Teljes elkeseredettségbe taszított. A kéthónapos lábadozásom alatt viszont több időm lett Bibliát olvasni, énekeket énekelni az új énekeskönyvünkből. A bibliai üzenetek, a zsoltárok és dicséretek szövegei és természetesen Bálint önzetlen, kitartó gondoskodása tartotta bennem a lelket. Isten végül küldött más segítőket is. Egy székesfehérvári orvos infúzió kúrát írt fel, aminek a beadása sem volt egyszerű. Lefolyt a tíz infúzió, és semmi változás nem történt. Akkor elkezdtem elfogadni az egész nyomorult állapotomat Isten akarataként, ám nemsokára javulás állt be az állapotomban. Gyógytornára jártam, és amint jobban voltam, házimunkát is tudtam végezni, vissza is tudtam menni tanítani. Most könnyű visszagondolni erre az időszakra, de amit ott, akkor megéltem, még a hitem elvesztéséhez is vezethetett volna. Püspök úr olyan kedves, ha találkoztunk, mindig megkérdezte, hogy érzem magam. Láttam, hogy átérzi a helyzetemet. A válaszom mindig ez volt: most már tudom, miért adta Isten ezt a megpróbáltatást nekem: ezzel a tapasztalatszerzéssel tudom biztatni a bajba jutott embereket, hogy mindig van megoldás, van kimenekedés, csak ki kell tartani és hinni kell Isten kegyelmében!
Megfigyeltem, hogy a lelkészfeleségek általában a hitoktatásba segítenek be, vagy teljes mértékben átvállalják. Te is tartasz hittanórákat?
Igen, szívesen. De nem sokat tudok átvállalni ebből. Ahogy az órarendem engedi. Az óvodában és a saját osztályom számára én tartom a hittanórákat, ha még egy tanórát be tudok illeszteni az órarendembe, akkor azt is, de a többit mind Bálint tartja. Jobb is ez így, mert én nem vagyok képzett hitoktató, teológus, s tudom, hogy hol a határom. Viszont szívesen kántorizálok a gyülekezetben. Ehhez van képzettségem, hiszen több évig tanultam zongorázni, és kellőképpen muzikális is vagyok
Három évtizede élsz Dégen, a dégi gyülekezetben. Miben érzékelsz drasztikus változást?
Amikor idekerültem, a gyülekezetbe, mindketten nagyon fiatalok voltunk. Bálint már két éve hitoktatott, lelkészként szolgált. Én viszont rögtön egy nyári táborral nyitottam. A mostani gyermekek szülei voltak akkor a gyerekek a gyülekezetben. Azok a szülők, akik azt sem tudták, hogy ki vagyok, elengedték velünk a gyerekeket Köveskálra táborozni. Mivel szegény ember vízzel főz alapon tudtunk tábort szervezni, a régi református iskolaudvaron sátoroztunk tizenkilenc gyerekkel úgy, hogy sok minden nem volt adott a kényelmes táborozáshoz. Telefon sem volt a közelben. Na, most azok a gyerekek, akikkel ott sátoroztunk, szülővé lettek. Ők már nem ilyen lelkülettel állnak ezekhez a dolgokhoz. A mostani szülői generációból hiányzik az alapvető bizalom a pedagógus felé. Mindent jobban tudnak, úgy vélik, jobban értenek a tananyag átadásához, és kihajtják, hogy az ő elképzelésük valósuljon meg. Úgy gondolom, a szüleikben még élt a hiten alapuló, Isten felé áramló természetes bizalom. Valahol valamikor nagy törés keletkezett, ami nem helyi gyülekezeti okból fakad, hanem társadalmi jelenség.
Van olyan nagy igéd vagy éneked, ami vezetett és megerősített eddigi utadon?
Annyi lenne, de igazából a 127. zsoltár első két verse az, amit első helyre sorolnék: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába óvják azt az őrök. Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” Ez akkora igazság, hogy mindenhova ki kéne tűzni jól láthatóan, hogy el ne felejtsék az emberek! Főként azt, hogy ne felejtsünk el hálát adni! A könyörgés automatikusan jön, de a hálaadás nem, arra mindig fel kell szólítani gyereket és felnőttet egyaránt. A lelkésznéségnek az az egyik pozitívuma, hogy ezt megtehetem azokkal, aki közelebb állnak hozzám a munkahelyen, a településen. Megmondhatom, amit hibának vélek, mert elfogadják tőlem az intést, a kiigazítást. Nekem az, hogy – természetesen megfelelő módon és szóhasználattal – szólok, a felelősségem. A dicséretek közül a kedvencem a 345. dicséret: „Ím, nagy Isten, most előtted szívem kitárom…”.
Sok pozitív tulajdonságod és cselekedeted rajzolódott ki eddig a beszélgetés során. Van olyan tulajdonságod, ami a tökéletesség illúzióját szétrombolja?
Ó, persze! Képtelen vagyok hangosan imádkozni imakörben. Nem tudok szép körmondatokban imádkozni, nincs ilyen adottságom. Hiszem, hogy ez felülről jövő ajándék. Férjem, Bálint szép mondatokban, összefűzött gondolatokkal imádkozik, pedig nincs előre megírva neki, hanem felülről kapott imádságot mond. Én tárgyilagosan, rövid mondatokban tudok imádkozni, viszont sokat szoktam szívből jövően énekelni. Megnyugtat az a gondolat, hogy aki énekel, kétszeresen imádkozik.
Bár a kör vagy négyzet eldöntendő kérdést már az interjú elején megválaszoltad, zárásként még feltehetem a többi villámkérdést?
Igen, jöhetnek! (nevet)
Körte vagy szilva? Szilva.
Zsoltárok vagy dicséretek? Dicséretek.
Tó vagy hegy? Hegy.
Elizeus próféta tanítványainak fejszéje vagy Péter hálója? Péter hálója.
Bezár vagy kinyit? Kinyit.
Teve a tű fokán vagy kakas hajnali szava? Kakas hajnali szava.
Darálás vagy szeletelés? Szeletelés.
Várakozás vagy iparkodás? Várakozás.
Írás vagy olvasás? Olvasás.
Legato vagy staccato? Legato.
Köszönöm a jóhangulatú beszélgetést, és kívánom, hogy egészségben és hűségben élhess hosszú ideig férjed oldalán, családod körében, adasson neked erő, hogy még nagyon sok gyermek életében hagyhass önbizalmat növelő nyomot Isten akaratából!
