Megértettük

Le a maszkkal!

Oly hosszú idő után eljött a múlt hétvége, és levehettük a maszkot.

Még emlékszem a régi, idegenkedő érzésre, mikor távol-keleti országokról láttam videókat, képeket – maszkot viselő emberekkel. Arrafelé ennek az egészségvédelmi szokásnak a kultúrája sokkal elterjedtebb volt már a járvány előtt is, hordták utcán sétálva, rendezvényeken ülve, tömegközlekedéssel utazva.

Aztán emlékszem ugyanerre a különös, idegen érzésre, amikor nekünk is fel kellett vennünk, mert ideért a pandémia. Nem volt könnyű. Elfogadni, megszokni. Nehezebb lett a levegővétel, pláne énekelni (templomban például), párásodott a szemüveg. Akik a munkájuk miatt fél napokon át hordták, ők mesélhetnének róla a leghitelesebben. De tudtuk, hogy fontos, hogy kell.

Nekem a legnagyobb nehézséget a felismerés és a megértés jelentette.

Felismerni azt is, akit ritkán látok, vagy talán csak egyszer-kétszer találkoztunk, de számít rá, hogy emlékszem, hogy megismerem. És megérteni a már gyenge hangú időst a gyülekezetben, vagy a hozzám szaladó és lelkesen mesélő cérnahangú kisgyereket az iskolában. Mert fontos, amit mond, mert várja a választ.

A maszk fölött éltek a szemek, és bennük sok minden ott volt, de a maszk alatt mégis oly sok vonás, mosoly, legörbülő száj, fintor láthatatlan maradt. Elfojtódtak a hangok, és rá kellett jönnünk, hogy nem csak a siketek olvasnak szájról, hanem valójában mi mindannyian, hogy a szavak formálódásának látványa mennyit segít a megértésben.

Most vége. Lekerültek a maszkok. Legalábbis egyelőre és az élet legtöbb területén. Reménykedünk, hogy Isten kegyelméből talán hosszú időre! Újra könnyebb lesz felismerni és megérteni, ismerni és érteni egymást. Vagy nem.

A maszkjaink lekerültek, de az álarcaink nem. Azok az álarcok, amiket nem a fülünk mögé akasztott zsineg vagy gumi tart rajtunk, hanem nagyon is tudatos érdekek vagy éppen teljesen tudattalan, de már nagyon régi beidegződések.

Persze, nyilván nem toljuk a pillanatnyi érzéseinket vagy minden gondolatunkat egymás arcába folyton. Az énünknek van határa, a kommunikációnak vannak szintjei. A bizalmastól a távolságtartóig széles a skála. De a maszkok levetésének felszabadult alkalmából éppenséggel elgondolkodhatunk a ránk nőtt ál-arcainkon is…

Ha nem is minden esetben és mindenkivel, de talán sokszor könnyebb lenne, ha ismernének és értenének, ha ismernénk és értenénk – kicsit jobban. Kiderülhetne, hogy a jópofi vagy magabiztos vagy mártír vagy túlbuzgó stb álarcok nélkül is van, aki megért és elfogad. Sőt! És hogy az ilyen álarcok mögött a másik is megérthető.

Vagy legalább addig lenne jó eljutni, hogy felismerjük a saját magunk előtt is hordott álarcainkat, magunknak bizonygatott hazugságainkat, elengedhetetlennek hitt szerepeinket, régi sebek miatt viselt vívómaszkjainkat. Megismerni, megérteni és elfogadni önmagunkat. Öniróniával vagy megilletődöttséggel, önbecsüléssel vagy bűnfelismeréssel, de felszabadulva, fellélegezve.

A legértelmetlenebbek és legfullasztóbbak az Isten előtt viselt álarcok. Rakhatunk fel bármilyet, Ő talált ki minket, Ő alkotott meg, ismeri belső világunk minden homályos-porcicás zugát vagy lelakatolt sötét-mocskos pincéjét. Félelmeket, szégyeneket, vágyakat és reményeket, régi sebeket és minden gyönyörűséget és képességet, ami rejlik bennünk. Minden gondolatot, szót és tettet. És szeret.

Ha odaengedjük magunkhoz, szelíd kézzel lehámozza rólunk a maszkot: Jaj, te kis kép-mutató, na, mutasd a képed, letörölgetem a maszatot, a könnyet, lesimogatom a kényszeredett vigyort és a torz indulatot, gyere csak, most már tükörbe nézhetsz. Na, ne félj, nézzünk bele együtt, látod, az én arcom fényében ki ez itten? Ugye, jobb már, ugye könnyebb… lélegezz! Láss és érts.