Ismerjük meg

Lépek egymás után, és fogynak a méterek

Képzeljünk el egy boltot, ahol túrát árulnak. Balogh Mihály belép és érdeklődik, majd választ. Mire az eladó kiméri és megkérdezi: 300 km. Maradhat? Ádámcsutka nagyot ugrik: Hát… jó. Legyen!

Mi az a DZD300?

A DZD300 a Dél Zala Dombjai Ultra Trail 300 rövidítése. Ez egy olyan teljesítménytúra és terepfutás, amit két fiatal, férj és feleség álmodott meg. Az életük a sport – munka és hobbi szempontból is. Van egy raftingos, terepfutó boltjuk. Mellette szerették volna megmutatni a szeretett megyéjüket azoknak az embereknek, akik az ilyen extrémebb kihívásokat keresik. 2016-ban indult ez a kihívás. Olyan 50 indulás volt eddig Magyarországon ezen a túrán. Néhányan többször is teljesítették. Zala megye legszebb részeit járja be, körülbelül 310 km. Az időkorlát a futóknak 90 óra. A jelenlegi rekord 50 és fél óra.

A túra ún. instant túra. Külső segítség nélkül kell teljesíteni. Menet közben nincsenek frissítőpontok, nincsenek éjszakai szállások. Nem gondoskodik senki sem ételről, sem italról, ezt a nevezőnek saját magának kell útközben biztosítani vagy depózó pontokkal, vagy a viszonylag kevés bolt valamelyikével.

Ketten indultatok.

Az eredeti tervem az volt, hogy egyedül indulok neki, aztán nagy szerencsémre az utolsó pillanatban csatlakozott Koskócsák Mihály barátom, akinek a terepismerete jól jött, mert már hétszer indult. 

A teljesítést GPS track-kel kell bizonyítani, és a 40 db ellenőrző pont elérését telefonon keresztül jelezni kell. Ez igazolja a teljesítést. 64 óra 17 perc alatt sikerült végigcsinálnom. Az összes teljesítés közül jelenleg ez a 6. legjobb idő.

A deponálást hogy oldottátok meg?

100 km-ig a túrafutós hátizsákomból. Indulás előtti napon délután, 3 ponton, olyan 50-60 kilométerenként az erdőben, a fák tövében kis depós csomagot rejtettünk el magunknak, kétrétegű szemeteszsákba becsomagolva, hogy a vadállatok ne érezzék meg az étel szagát. Avarral takartuk.

Miért kezdtél el futni, és ilyen távokban gondolkodni?

Korábban nem futottam, sőt, ha fizettek volna nekem tizenévesen, akkor is nemet mondok. 30 éves korom körül már családom és munkám volt, nagyon sokat dolgoztam. Rengeteg ülőmunka: autóban, íróasztalnál, gép előtt. Ennek éreztem a fizikai fájdalmait is.

Hiába volt rendszeres napi testmozgás, derekam fájt, gerincem fájt, a vállam fájt, és éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Elkezdtem picit mozogni. Éreztem, hogy megy. Ment a tíz km, a harmadmaraton, félmaraton. Kicsit mindig magasabbra tettem a lécet. Lett két barátom, ők is társak lettek ebben. Mindig kijjebb toltuk a határainkat.

Miért gondoltad, hogy neked teljesítened kell egy ilyen túrát?

Soha nem gondoltam, hogy a 300-hoz elérek. A száz is messzinek tűnt. Teltek az évek, és meglett a 100, 130, 150, 200. 2018 végén megismerkedtem Koskócsák Mihállyal, aki már többszörös teljesítő volt, és beszélgettünk a 300-ról. Mindig csak legyintettem, hogy nem. Tavaly nyár végén azonban úgy döntöttem, hogy dehogynem, megpróbálom. Volt egy november 11-i nevezésem, amire nagyon készültem, nagyon jó állapotban voltam 2020 őszén. Minden héten futottam minimum két félmaratont terepen. A vírus miatti korlátozások elvitték ezt a lehetőséget. Áprilisban már igazolt sportolóként indulhattam.

Az áprilisnak van valami jelentősége?

Számomra a futáshoz a két leginkább elviselhető időszak az ősz és a tavasz. Szeptemberben és októberben a DZD-n a vadászat miatt nem lehetséges az indulás. Novemberben korlátozások voltak. A március az függ attól, hogy milyen télen vagyunk túl. Zalai talaj agyagos. Ha tocsogós, akkor az nagyon nehezíti a futást.  Májustól augusztusig korlátozott a vízvételi lehetőség és nagy az aljnövényzet, nem látni az utat. Maradt az április.

A közösségi oldalon követtük túrátokat. Számunkra ez elképzelhetetlen teljesítmény. Mennyi ebben a testi felkészülés, és mennyi a szellemi?

Minden ember más. Ennyi év és megtett kilométer után azt látom, hogy nem a fizikumon múlik. Persze kell hozzá nagyon. Kinek hogy viselkedik a lába, mennyire strapabíró. Ez adottság is. Látom versenytársaimnál, hogy csúnyán szétmegy a lábuk, fölhólyagosodik. Véres, élő fekélyek keletkeznek, körmök leesnek. Vannak ilyen fizikai fájdalmak is. De nem ezen múlik. Lélekben, hitben, fejben kell nagyon erősnek lenni. Van az a táv, ami után a fizikai fájdalom állandósul. Nálam 80-100 km, 3-4000 m szint után, mivel főleg hegyvidéken futunk.

A terepfutáson a szintet mindig csak felfele értjük. Ha úgy van megadva, hogy tereptúra 4500 m szinttel, a 4500 az csak az emelkedőt jelenti. De a lefele az legalább olyan nehéz, sőt ahogy nő a kilométerek száma, lefele egyre nehezebb. Magamról beszélek. Nem tudom, ki hogy éli meg. Én most negyvenhat éves leszek. Erre most értem meg. Én huszonnyolc évesen nem tudtam volna megcsinálni, de úgy látom, nem is annak a korosztálynak van kitalálva. Itt a negyvenesek, ötvenesek igazán erősek.

Atlétikában a tizenéves korosztállyal én már nem tudom felvenni a versenyt. Ha indulnak ilyen fiatalemberek – márpedig indulnak –, akkor azt látom, hogy az első 40-50 kilométeren előttünk járnak sok kilométerrel, de ahogy leszakad az ég, elkezd esni az eső, vagy kisüt a nap és 38 fok lesz, úgy az erejük és akaratuk elfogy. Akkor érjük utol őket. Magamon azt érzem, hogy 80-100 km feletti távok fekszenek jobban. Jobban szeretek a Mátrába menni 132 km-re, még ha nagyobb a szint is, mint sík terepre 50 km-re.

Voltak olyan pillanatok, amikor azt gondoltad feladod?

Igen. Volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy ha egy kényelmes, meleg autó mellém gurul, és kinyílik az ajtaja, és a vezető azt mondja, hogy hazavisz, akkor beülök gondolkodás nélkül.

De ez a túrákon előfordul. A „Mátra 115”-öt már nyolcszor sikerült teljesítenem. A legnehezebb pillanatokat talán ott éltem meg. Volt, amikor azt mondtam, hogy biztosan nem fogok beérni a célba. Ilyenkor mondhatnám, hogy nem tudom mi ad erőt, és mégis megyek és megyek. Biztos vagyok benne, hogy lépek egymás után és fogynak a méterek, és majdcsak elfogy – és elmúlik 10 kilométer. Hopp, eltűnt a fáradtság, eltűnt a mélypont.

Elindultok, haladtok. Mit éltek meg útközben?

A DZD-n a közel három napból volt egy nap, amikor egymáshoz sem szóltunk. A másik Misi is a saját gondolataiba temetkezett, és én is az enyémbe. Az első nap nagyjából megbeszéltünk mindent. Jött az első éjszaka, akkor mentünk. Nagyon hideg volt. Utána néhány mondatot váltottunk, de mindenkinek megvannak a saját kis gondolatai. Ez kell a teljesítéshez. Erről szól az egész, hogy fejben ott lenni. Figyelni az utat, nem eltévedni.

Egymás mellett mentetek, vagy több száz méterre?

Ha nem is több száz méter, de mindig az megy elől, aki frissebbnek érzi magát, mert tudja figyelni az utat, a turistajelzéseket, és tudja diktálni a tempót. Ezért folyamatosan váltjuk egymást.

A szokásos fáradtságon kívül volt egyéb nehézség?

Kedves feleségem két nappal az indulás előtt nem akart elengedni. Április 13-án hóvihar kezdődött, és a szerdai napon még fehér volt a táj. Csütörtökön indultunk Nagykanizsára, péntek hajnalban meg rajt. Hideg volt, és éjszaka még fagyok voltak. De nappal is hideg volt. Mínusz 1 fokban rajtoltunk. A második éjszaka nagyon álmosak voltunk, fáradtak, és eltelt néhány óra úgy, hogy pontosan nem is tudtuk merre járunk, annyira tudatmódosult állapotba kerültünk. Úgy döntöttünk, hogy alszunk. Találtunk Lenti külvárosában egy vasúti megállót, ami olyan volt, mint egy buszmegálló, három oldalról zárt fabódé. Volt egy deszkapad. Misi barátom a padra feküdt, én meg egy kukászsákra a földön, a betonon. Két óra hosszát aludtunk. Fél tizenegytől fél egyig. Nagyon hideg volt. Nagyon fáztunk. Még ilyen élményben nemigen volt részem az életben. Kihűlés szélére kerültünk. Sikerült magunkhoz térni. Állkapcsunk úgy remegett, úgy kocogtak a fogaink, hogy egymással beszélni sem tudtunk.

Egy orvos biztosan azt mondaná, hogy nem teljesen normális éjjel, 0 fok körül, futós ruhában és vékony pólóban aludni.  

De még ezután jött a következő megpróbáltatás. Ez volt 203 km-nél, és 209 km-nél volt az egyik élelmiszer depónk. Nagyon számítottunk rá. Úgy értem oda, hogy nincs ott a finom hideg kólám, nincs ott a betett Pilóta kekszem, nincs ott a sós mogyoróm. Pedig kell a szénhidrát, kell a só, kell az energia. Sajnos a 3 ponton lerakott tartalékaink kettő pontról teljesen eltűntek.

Ott elgondolkodtunk rajta, hogy mi minek is jöttünk ide. Kit kéne felhívni, aki hajlandó értünk jönni. Nagyon magunk alatt voltunk. Éjjel, sötét, fázunk. Nekem volt egy fél csomag Pilóta kekszem, egy kis vizem. Misinek még sós mogyorója is volt. Ennyivel mentünk tovább.

De azért a DZD 300 teljesítését nem sorolnám életem 3 legnehezebb futása közé. Nagy kihívás volt, nehéz volt, de éltem meg nehezebb pillanatokat. A teljesítménytúrák között van 3-4 olyan túra, amit a legeknek tartanak Magyarországon. Vagy a szintemelkedés miatt, vagy a táv miatt. A leghosszabbakon mind részt vettem.

Van olyan emléked, amit sose fogsz elfelejteni?

Magyarországon a Kazinczy200 emléktúra a leghosszabb szervezett teljesítménytúra, szorosan kapcsolódik Kazinczy Ferenc szülőfalujához, Széphalomhoz. Erről illik tudni, hogy a világ első nyelvi múzeumát ott alapították, és a mai napig megtekinthető a Kazinczy Ferenc Múzeum. Sátoraljaújhely kis külvárosa ma, csodaszép hely. A túra Zemplén legnevezetesebb helyeit érinti. Mindegyiknek van valamilyen kulturális töltete is. Átmegy Szlovákiába is. Felvidéki emlékeinket is meg tudjuk tekinteni. Itt vannak frissítőpontok, alvási lehetőség, és 200 km a táv. 30-40 kilométert megy az ember, és nem érint lakott területet, és nem hall sem motoros fűrészt, sem fűnyírót. Kétszer teljesítettem. Első alkalommal, 2018-ban egyedül mentem, másodjára, 2020-ban barátaimmal vágtam neki a túrának.  Itt indulnak a legkevesebben. 50-90 közötti a létszám. Június második-harmadik hétvégéjén szokott lenni. Sokszor esős időszak. A kihívás a túra hossza: 200 km; és a szint: 7400 m. Minimum két éjszakát kint kell tölteni az erdőben. 55 óra a szintidő. 46 óra 24 perc alatt sikerült teljesítenem 2018-ban.  Ez az akkori beérkezők között a 13. helyre volt elegendő. Életem legjobb ideje volt.

De úgy, hogy 130 kilométerrel a lábamban, a Nagy-hársas hegyen úgy verte a jégeső a hátamat, hogy azt el sem tudom mondani mennyire fájt. De tudtam, hogy vége lesz, csak ki kell bírni. Indultunk hatvanan, biztos 20-30 ember meg fogja csinálni. Olyan nincs, hogy mindenki feladja. Az fogja megcsinálni, akinek a hite, kitartása a legerősebb. Én meg köztük akarok lenni. Tessék. Elmúlt az éjszaka, megállt a jégeső, fölkelt és kisütött a nap, és hajnal 6 órakor napsütésben beértem a célba.

Mire szoktál gondolni az erőpróba közben?

A rajt utáni adrenalinlöket elmúlik az első 3 kilométer után. Utána jön a tervezés, hogy milyen tempóval, hogy osszam be az erőmet. Hol akarok frissíteni? Ez is megvan. Eltelt 10 km. Ezután jönnek az egyéb gondolatok.

Rengeteget gondolok a családomra. Vajon ők most mit csinálnak? Mindenkit végiggondolok egyesével. Ez nagy erőt ad.

Azután jönnek az élet nagy dolgai. Amikor a munkám miatt autóban ülök, hosszú távon ugyanígy gondolkodom. Miért történt ez, vagy amaz? Végiggondolom az életemet. Te jó ég, majdnem minden összejön, amit eltervezek. De miért? Nekem ez miért van? Ilyen ügyes vagyok, hogy ezt mind meg tudom csinálni?

Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem így van. Azt nem mondom, hogy ehhez gyakorlatilag semmi közünk, de abban biztos vagyok, hogy mindent az Úr Isten irányít. Kivétel nélkül minden egyes pillanatunkat, minden egyes döntésünket, élethelyzetünket tőle kapjuk. Abban van különbség, hogy ezt ki hogyan éli meg, és ki milyen döntést hoz. Rájöttem, hogy engem nagyon szeret Isten. Nem tudom miért. De engem nagyon szeret, mert csomó olyan dolog történt velem születésemtől kezdve – de mióta tudatomnál vagyok –, ami jó. Még ha rossz dolog történt, akkor is: öt év, tíz év múlva be kellett látnom, hogy Neki volt igaza. Az kellett, hogy megtörténjen. A rosszból is tanulni kell az embernek.

Bízni kell, hinni kell az Istenben, nincs semmi más dolgunk. Erre rengeteget gondolok útközben.

Ez köthető a fáradsághoz, vagy egyéb megpróbáltatáshoz?

Nálam ez a fáradsághoz nem köthető. Az igaz, hogy az ember olyan, ha egyre nagyobb a baj, egyre vallásosabb lesz, és kéri Istent, segítse meg. Nálam ez nem egyenesen arányos. Az elejétől biztos vagyok benne. Nincsenek nagy kéréseim, amikor imádkozom. Amikor elindulok, csak azt kérem, hogy be tudjam fejezni. Nem érdekel milyen idővel, hogy sikerül. Amire beneveztem 14 év alatt, még nem adtam fel túrát.

Teljes mértékig biztos vagyok benne, pedig már húsz kilométernél is van úgy, hogy leszakad az ég. Nem vagyok fáradt, de megkapok egy nehézséget. Teljes mértékig biztos vagyok benne, ha ezen keresztül megyek, valamivel kárpótolni fog Isten. Lehet, hogy jön egy olyan 50 km, amit meg fütty, így fogok megcsinálni. Ez eddig mindig így volt.

A sikeres teljesítménytúra van hatással az életedre, vagy fordítva?

Szerencsés embernek vallhatom magam életem és a családom tekintetében. Több van, mint amit kívánhatunk, kérhetünk. Van csodaszép feleségem, három gyermekem, van egy szép házam, rendezett anyagi helyzetem. Mi kellene még? Mindenünk megvan. Tudom, hogy sokaknak nincs meg. Persze nem hiszem, hogy hú, mi annyi mindent elértünk volna, de nekem nem is kell több, nem vágyok nagy dolgokra.

Azért kellenek a sikerek. A sportban szerzett sikerélmény talán több, mint a hétköznapi életben, munkában. A sportteljesítmény segíti azt, hogy mindenért küzdeni kell, és nem szabad feladni. Ez motiváció.

Nem titok, hogy presbiter vagy, istentiszteletre jársz, felvállalod ezt az emberek előtt. Mit jelent ez neked?

Semmilyen közösségi szerepvállalást – főleg időhiány miatt – nem szoktam elvállalni. Megkerestek a Sportegyesülettől is, de nem munkálkodott bennem olyan erő.

Ez az egy olyan volt, hogy amikor hozzám eljöttek a választási bizottság küldöttei, és ezzel megkerestek, ültem a konyhaasztalnál és csodálkoztam, hogy én? Nagyon meglepett. Akkor azt mondtam nekik, hogy ez az a dolog, amit nem én akartam, ezért nem mondhatok nemet. Nem kérethetem magam. Azt is mondtam, ha összejön a megfelelő létszám és én csak pótpresbiter leszek, már akkor is nagyon boldog leszek. Meglepett és örülök neki. Próbálok lélekben és fizikálisan is megfelelni a kihívásnak. Egy olyan faluban élünk, ahol mi nem itt születtünk. Huszonkét éve kerültünk ide. Befogadott minket a falu, a gyülekezet. Nagyon megtisztelő, hogy ennek a közösségnek tagja lehetek.

Nagy a felelősségünk. Fejben, hitben, tudásban ott kell lenni. Ha még ez lesz a feladatunk, mint ma. Ezt nem tudhatjuk.

A munkám jellege miatt nem mindig tudok itthon istentiszteletre menni. Nagyon hiányzik. Része az életemnek. Egyszer volt egy jó mondatod, pont egy vasárnapi istentiszteleten hangzott el, amikor kevesen voltunk felnőttek és gyerekek is. Azt mondtad, hogy 168 óra egy hét, és az Isten 1 órát kér tőlünk, hogy adjuk oda neki vasárnap, és mi erre képtelenek vagyunk? Ez megmaradt és eltettem magamba.

Te jó ég, ez így van. Nyilván a hét minden napján kell Vele törődnünk, de az nem lehet, hogy ezt ne tudjuk megtenni.

Ha a munkádat emlegetted, mesélnél róla?

Agrármérnökként végeztem, majd szarvasmarha-tenyésztés és tejgazdasági szakmérnöki diplomát szereztem. Mindig ebben dolgoztam, mindig is ez vonzott. Ma egy kis, olasz mesterséges termékenyítő vállalat, és egy nagy, német mesterséges termékenyítő vállalat hazai képviselői vagyunk. Jól működik, szeretjük csinálni és nagyon sokat dolgozunk. Ha az ember úgy kel föl reggel, hogy megint munkába kell menni, az nem jó. Én nem így kelek.

Magyarország az elsők között volt a mesterséges megtermékenyítés bevezetésében. Tenyészbikákat felnevelni olyan mennyiségben, minőségben nem lehet, hogy minden tejelő tehenészetnek saját tenyészbikái legyenek. Vannak erre vállalkozások, akik tenyészbikákat tartanak, tenyésztenek. Már egész fiatalon, megszületésük után nagyon komoly genetikai vizsgálatoknak vetik alá őket. A génkészletükből, DNS-állományból teljesen pontos tenyészértéket tudunk kreálni arra, hogy majd az ivadékaik milyen teljesítményre lesznek képesek. Elsősorban tejtermelésről beszélünk, hiszen tejtermelő tehenészetekkel foglalkozunk 90%-ban. Ezek a kis bikák vagyont érnek.

Mi az ott megtermelt mélyfagyasztott szarvasmarhaspermát juttatjuk el hazai tejelő tehenészeteknek. Ezen tehenészetek 90%-ban ránk bízzák az állományuknak a genetikai elemzését, és annak a tenyészpárosítását is. Tőlünk várják azt, hogy mondjuk meg, ha valaki mondjuk tart 800 tejelő tehenet, hogy minden egyes tehenet külön, melyik bika szaporítóanyagával termékenyítsék, hogy annak az utódja még magasabb tenyészértéket tudjon felmutatni, mint az ősei. Ezt csináljuk.

Mi az a belső titkod, elképzelésed, amit eddig esetleg csak Isten tudott?

Szeretek itthon lenni. Szeretek Mocsán lakni. Jó lenne többet itthon lenni, és nem százezer kilométereket vezetni.

Voltak percek meg órák, amik elképesztően hosszan teltek el, és utána meg az évek csak röpültek. Ez a legnagyobb baj. Fölnőnek a gyerekek, és hamar odaérünk, hogy lassan nincs ránk szükségük. Mire itthon akarok lenni és foglalkozni velük, köszönik, ők már nem kérik. Ezért is próbálok többet itthon lenni, és a legkisebbel sokkal több időt tölteni.

Azt az időt nem tudom bepótolni, ami kimaradt, de ha eljön az idő és családjuk lesz, akkor szeretnénk segíteni. Mondjuk is nekik, hogy tíz unoka, és mind jöhet a házba, a kertbe, mert elférnek. Amíg ők a világot járják, addig biztosan jó helyen lesznek a kicsik. Aztán majd jöhetnek értük.

Köszönöm a beszélgetést.