Megéled

Lomtalanítás

Nemrég azt vettem észre, hogy elfogyott itthon a kenyér, és eme hiányt orvosolni kellett – mégpedig azonnal. Bár feleslegeink lebontásával kihúztunk volna még 1-2 napot bizonyára. A pékség nincs túl messze, és úgy gondoltam, hogy biciklivel teszem meg az utat. A kenyérvásárlás rendben megtörtént, utána a szép időre való tekintettel egy kis kerülővel kerekeztem haza.
Az egyik mellékutcába befordulva látom ám, hogy az utca végén az egyik házból pakolják ki a dolgokat az út szélére, mint lomtalanításkor szokták régebben. A pakolás látványát tetézte egy nagy hangzavar is, mert két rivális csapat küzdött a lomokban rejlő értékekért. A dögkeselyű módra zajló harc, a nőnemű ősök és foglakozásuk sűrű emlegetése kicsalogatta az utcára a kíváncsi szomszédokat is. Nemsokára a kedélyek megnyugodtak, miután az egyik klán kétzsigulis erősítést kapott, és így az ellenérdekű fél jobbnak látta a visszavonulást.

Megálltam, mert egyrészt nem is tudtam volna tovább menni a demarkációs vonal megsértése nélkül, másrészt meg nem is siettem különösebben.

A mellettem lévő asszonnyal beszélgetni kezdtünk, Marika néninek hívták.

-Mi történt itt? – kérdezem.
-Hát tudja aranyom, itt lakott a Feri bácsi és a Zsuzsa néni.
-És mi lett velük? – kérdeztem.
-Nos, meghalt már mindkettő. Elsőként Feri bácsi ment el, valami daganata volt. Szegény, sokat szenvedett! Aztán pár évre rá Zsuzsa néni is meghalt. Azt mondják, nem bírta elviselni a magányt. Pedig Feri fiuk itt lakik a közelben, de nemigen nézett rá az anyjára.
-És most eladták a házat? – kíváncsiskodtam tovább.
-Nem tudom, hogy a Feri gyerek adta-e el vagy a bank, mert sok mindent beszélnek az emberek. Az új tulajdonos állítólag teljesen át akarja építeni a házat.
-Pedig nem is olyan rossz állagú az épület! – szúrtam közbe.
-Persze, Feri bácsi értett hozzá, valami építési vállalatnál dolgozott és mindent meg tudott csinálni.

Közben a munkások elkezdték a szobabútort is kihordani az utcára. Szép faragott szekrények jöttek sorra, ezek még olyan igazi békebeli darabok. A munkások nem bántak kesztyűs kézzel a berendezéssel. Nekik a főnökük sürgető szava volt egyedül fontos, hogy minél előbb letudják ezt a munkát.

Mi meg tovább beszélgettünk közben:

-Ez a szobabútor nem lehetett olcsó akkoriban! A mai világban már megfizethetetlen egy fából faragott bútor!
-Akkortájt sem volt az! Mondta is a Zsuzsa néni, hogy mennyit is éjszakázott a gyárban érte, Feri bácsi meg vidékre járt dolgozni dekádba. Jó ha kéthetente látták egymást. Nagyon szegények voltak mind a ketten, és csak magukra számíthattak.
-És a gyerekek? – tettem fel a kérdést.
-A lányukat nem is ismerem. Zsuzsa néni azt mondta, hogy 18 évesen férjhez ment, és mindjárt el is költözött otthonról. A Feri gyerek is jó ha kétévente egyszer rájuk nyitotta az ajtót.
-De mire véljem ezt az eltávolodást a gyerekek részéről?
-Zsuzsa nénivel sokat beszéltem erről. Ő úgy gondolta, hogy a sok munka és a lemondás az oka mindennek.
-Nem értem. Mit akart ezzel mondani?
-Tudja kedves, a Zsuzsa néni és a Feri bácsi állandóan csak dolgoztak. Amíg a gyerekek kicsik voltak, idegeneknek fizettek, hogy vigyázzanak rájuk. Aztán ahogy nőttek, már elvoltak magukban is. Nem kötődtek azok sem az apjukhoz, sem az anyjukhoz igazán. Azok a szerencsétlen szülők azt gondolták, hogy azért dolgoznak annyit, hogy a gyerekeiknek könnyebb legyen. Meg persze kicsit a saját vágyaikat is a gyerekekben akarták megvalósítani. Mindegyikből diplomást szerettek volna, de nem sikerült, mert a gyerekek a könnyebb ellenállás felé mentek el. A kis Zsuzska egy nálánál 17 évvel idősebb, 3 gyerekes, elvált emberhez ment férjhez, aztán nem sokra rá el is vált. Hogy hány házassága vagy kapcsolata volt már azóta, azt már Zsuzsa néni sem tudta követni pontosan. A Feri gyerek meg mindig olyan magának való volt, igencsak visszahúzódó. Ő meg valami szektához csatlakozott, mert úgy gondolta, hogy ott találta meg saját magát.

Közben lekerülnek a szoba faláról a képek is, és a halom tetejére dobták őket.

-Látom vallásosak voltak a Feri bácsiék – bukott ki belőlem, meglátva, hogy az éppen landoló kép mit is ábrázol.
-Hát, Feri bácsi nem annyira, a Zsuzsa néni az jobban. De azért Feri bácsi is elkísérte időnként a feleségét a templomba. Zsuzsa néni mindig mondta, hogy naponta akár 2 órát imádkozik a gyerekeiért.

Közben kidobásra kerülnek az ablakok és az ajtók is. Ott állt torzón a ház, ami egykor egy család meghitt otthona volt. A győztes lomis klán az elszállítás részleteit beszélte meg éppen. Utolsó műveletként az egyik munkás beláncolta a kaput, mert mára végeztek.

Elköszöntem én is Marika nénitől. Hazáig gondolkoztam a látottakon és hallottakon. Milyen is az élet! Miért is kell így alakulni a dolgoknak?

Amikor két szív találkozik és összeforr, megpróbál gyökeret ereszteni. Meghozzák a maguk gyümölcseit, melyben az ősök élednek újra. Most egy ilyen fa kipusztult, és a gyökereit is kifordították a földből. De miért is történt mindez? Mire volt jó a sok önfeláldozás, a folyamatos pénzhajhászás? Mit ér a „nekem is legyen annyi, mint az X-nek vagy Y-nak, az én gyerekeimre ne nézzen úgy senki, mint anno énrám” hozzáállás? Az emberi kapcsolatokra is időt kell szánni. Egy meghitt családi beszélgetés nem időpazarlás, és nem pénzkidobás, hanem maga az élet. Meg kell hogy hallgassuk egymást, és meg kell próbálni megérteni is egymást. Az egyik generációnak meg kell ismerni a másikat. Hol gyakorolják, hol éljék ezt meg szülők és gyerekek első renden, ha nem a családban?! Sajnos úgy élnek egymás mellett szülők és gyermekek, hogy nem is ismerik egymást igazán. Az idő pedig gyorsan múlik, és észre sem vesszük, de megszűnik a kohéziós erő.
A szemétkupac tetejéről félig lecsúszott a valaha nagy becsben tartott Jézus mint jó pásztort ábrázoló festmény. Az üvege betört. Valamit rádobtak.

A munkások azt mondták, hogy végeztek, és elmentek.

Hát tényleg „elvégeztetett”.