Tudtuk, hogy Tata az ágyában fekszik három napig, de már nem úgy, mint korábban láttuk. Volt, aki még bement hozzá. Págu bácsi egy fotót is készített róla. (Talán az egyetlen volt a faluban, akinek volt fényképezőgépe.) Akkor még nem volt tabu egy utolsó képet készíteni, mert nem volt félelmetes a holttest jelenléte, ahogy a halállal sem riogattak. Így láttam fényképen Anna dédnagymamát is, felravatalozva családja körében. Nem olyan volt, mint egy elhervadt virágszál a csokor közepén. Inkább úgy, ahogy a Biblia jellemezi ezt az állapotot: élettel betelve. Ezt láttam apósom békés arcán is mielőtt a koporsószögek a helyükre kerültek volna.
Amit ma már titokban és halkan csavaroznak be, korábban mint egy bírói ítélethozatal csattant fel a gyász némaságában. Harminc év távlatából is emlékszem ezekre a hangokra, de nem rettegéssel. Egyszerűen a halál hangjaként jelent meg, ami fájó természetességgel a mi családunkat is megérintette. Valaki ismét elindult a minden élők útján, és a lehető legnagyobb szeretettel igyekeztünk megtartani őt abban a méltóságában, amire Isten megváltotta. Hiszen a test nem egy kabát, amit végül a használtruha gyűjtőbe dobunk. Istennek ennél drágábbak vagyunk. Ha nem így volna, Jézus nem testben támadt volna fel.
Hogy miért mesélem el ezeket ennyire részletesen? Azért, mert tudom, Neked is van ilyen történeted. Talán nem hallottad még, vagy nem adtad tovább saját történetedet, de ez az időszak erről szól. Kérdezz, emlékezz, honnan jöttél, kik a gyökereid, hitvalló őseid, és mit tettek azért, hogy azzá lehess, aki vagy! Hogyan élték meg az életet és hol érte őket a halál? Nehéz téma belátom, de ez egy olyan rítus, ami ritmust és megnyugvást teremt a mindennapokban.
Nyilván könnyebb a „halovány hepit” eljátszani. Egyszerűbb az álarcok és harácsolás útján elindulni, de nem támogatom akkor sem a cukorka gyűjtést. Nem teszek ki a ház elé cukorkát, mert valójában nem ez a gyermek szükséglete. A gyermek ugyanarra rezonál ebből az egész hacacáréból, amire a lelked mélyén felnőttként te is vágysz. Együtt, egy közösségben megélni az összetartozást. Némelyek biztos megkérdezik: „Te nem akarsz a gyerekeknek egy kis örömet, boldogságot szerezni?” Dehogynem! De gondolj csak bele, ha Te, felnőttként az öröm és boldogság iránti éhségedet értékes emberi kapcsolatok építésével elégítheted ki, miért érné be kevesebbel a gyermeked? Tán nem nevezed-e függőnek azt, aki az alkoholban, édességben, pornóban és más egyébben keresi a boldogságát és örömét? Tán nem visszaélés ez a cukorkásdi azzal a gyerekkel, aki előzőleg elhitte, hogy az örömét gyűjti be, majd mikor este megérkezik, elveszed, mert annyi cukrot mégsem ehet!
Gondold végig, mire tanítod a szemed fényét? Mindent meg akarsz adni neki, elhalmozod egy csomó tárggyal, aztán elveszed, bünteted a szereteted jelével. Ki lesz akkor ő így?
