Sok vészjelet hallok az emberekkel beszélgetve. Ma egy bölcsőde-óvoda vezetője mondta nekem, hogy majd negyede a gyerekeknek eltűnt tőlük, mert a szülők munkahelye megszűnt vagy elbocsátották és költözni kényszerülnek új munkahelyért. A bölcsődei helyek mondjuk hamar felteltek, mert ahányan elmentek, legalább annyi anyuka is kényszerült – talán az előzetes tervekkel ellentétben – visszaállni dolgozni.
Körülöttünk egyre-másra dobják be a törölközőt a vendéglátóhelyek, mert vagy nem is sikerült energiaszolgáltatót találniuk, hogy szerződjön velük, vagy ha igen, sokszoros, előre fizetendő összegért. Csak a szűkebb környezetemben 6-7 hely ideiglenes vagy végleges bezárását követtem figyelemmel, ha csak átlag 15 dolgozóval számolnék is, száz fölötti pincér, szakács és egyéb alkalmazott került utcára. És hány terület és cég van, amibe nem látok bele! Hány tevékenység szűkítés, létszámstop vagy leépítés.
Nagy a bizonytalanság. Miközben magam is tudom, hogy hány bevásárlásra volt elég a gyesem kezdetén az összeg és mire most, a végéhez közeledve. Félelmetes összehasonlítás. És nem tudjuk, hogy ezeknek a félelemkeltő változásoknak hol van a vége. Míg a járványkor elhitettük magunkkal, hogy csak ezt kell legyőzni, még egy kicsit kibírni, vagy csak egy vakcinát kifejleszteni és túl is leszünk és itt van már újra a kánaán. Most már senki nem tud ilyen gordiuszi csomót mondani, amit gyors suhintással átvágva minden visszatérne a régi kerékvágásba.
Hogyan reagálhatja le a gyülekezet a közösségében adódó helyzeteket és mi válik vészesen fontossá?
Őszinte beszéd a pénzügyekről
Először is szerintem most méretik meg az, hogy mennyi a bizalom, ugyanis a sokszor elhallgatott pénzügyek most fontos szemponttá válnak. Ha eddig nem volt őszinte párbeszéd a tagok és a vezetőség között, akkor nem fog segítségért folyamodni az, akinek felkopik az álla. Ám lehet, hogy a nehézségekkel küzdők között egyre nagyobb visszatetszést kelt, ha hirdetjük az adakozást, vagy olyan kiadásokat finanszíroz meg a gyülekezet, ami csöppet sem a spórolás felé mutat. Fel kell készülni pénzügyi konfliktusokra, mi több, jó is ha vannak, mert az azt jelenti, hogy őszinte beszéd folyik az ügyben, és ellenkező vélemények is a felszínre jutnak. Nem szoktunk ehhez hozzá, kicsit álságosan a tapintatosság, a műveltség, az emberi jóérzés mércéjévé tettük, hogy mennyire nem beszélünk az anyagiakról, és ez a tabu jó talaja az ítélkezésnek és a sérelmeknek. Hiszen melyikünkre ne lehetne ráolvasni, milyen fölösleges dologra költ, vagy hogy dolgozhatna többet… Ezért is kell a bizalom legnagyobb jelének tekinteni azt, ha valaki beavat a gondjaiba. Érdemes készítenünk is rá egymást, hogy ha valaki ilyen sérülékennyé teszi magát előttünk, azt nehogy egy rossz szó is érje. Az őszinte beszéd érdekében érdemes a gyülekezetnek beszámolni a közösség anyagi helyzetéről. Érdemes felvetni egy diakóniai alap, vagy ösztöndíj létrehozását, vagy más támogatási formát. Egy ilyen bizalmi, pénzt nem tabuizáló közegben lehet aztán a lelkész javadalmáról is úgy beszélni, hogy az a közösséget tükrözze. Egy professzorom mindig azt mondta, hogy a lelkésznek nem szabad se jobban, se rosszabbul élnie, mint a gyülekezetének. Talán úgy fogalmazott, hogy az egyik emez a másik amaz szégyene.
Újra kell gondolnunk a diakóniánkat.
Érdemes lehet felmérni a közösségünk erejét abban, hogy házon belül, azaz közöttünk van-e olyan, aki szükség esetén alkalmazni, vagy akár átképezni tudna embereket, hogy átmenetileg vagy tartósan így segítse a megélhetésüket. Lehet persze egyszeri segélyekre is készülni, hisz a gyors segítség sokszor dupla segítség. De van, hogy hosszabb távú probléma, akár családok megélhetése szorul megoldásra. Ha néhány kisgyerekes össze tud fogni, hogy egy menesztett embert bébiszitter, ezermester, vagy házvezető feladatokkal ellásson, az lehet, többet ér, mint egy egyszeri ételcsomag. Pályázatíró, jogász, munkaügyi vagy szociális szakember mind aranyat ér, ha bevonható a közös gondolkodásba. Egymás terhének a hordozása, most lehet, hogy egymás egzisztenciájának a hordozása is lesz egyben.
Most ne szálljon el a szó
Soha nem volt még ilyen fontos, hogy az igehirdetés eljusson az életig, a prédikáció ne az emberek feje fölött történjen, és találkozzon az Isten és az ember. Talán nem ez lesz a teológiai tanító prédikációk legalkalmasabb ideje, ellenben vigasztalni, lelkigondozni, buzdítani és reményt kelteni most nagy szükség lesz, ahogy bölcsességre is. Ugyanakkor kerüljük el azt a hurráoptimizmust, amivel néhányan a járvány idejéhez álltak, hogy most, hogy veszélyben az életünk, talán többen fordulnak Istenhez. Minden krízisben persze benne van a remény, de ébredést nem elvárni kell, hanem azért imádkozni.
Végül pedig fontos hangsúly a szorongás elkerülésére ízlelgetni azt, hogy semmi nincs, amit ne kaptunk volna. Ha nem úgy bánunk az értékeinkkel, mint zsákmánnyal, kiérdemelt vagy megszerzett javakkal, akkor nem az elvesztésükön rettegünk, hanem hálásak vagyunk értük mint ajándékért.
