Projektszervezésből írtam diplomamunkát a mentálhigiénés szakember posztgraduális képzés végén. Ott tanultuk, hogy egy projekt megtervezéséhez hozzátartozik a SWOT-analízis: feltérképezzük az erősségeket, gyengeségeket, lehetőségeket és veszélyeket. Ez jutott eszembe, amikor most – ki tudja, hányadszor – újból nekifutok, nekifutunk, hogy megújítsuk gyülekezetünk közösségi életét.
Nem először ülünk le terveket készíteni, lehetőségeket mérlegelni, embereket megszólítani. Volt már lelkes indulás, voltak szép találkozások, és voltak kezdeményezések, amelyekből végül nem lett tartós közösségi élet. Néha magam is elgondolkodom: vajon mitől lenne most másképp? Aztán újra eszembe jut valaki, akit jó volna bevonni, egy kapcsolat, amelyet érdemes lenne elmélyíteni, egy lehetőség, amelyet kár volna kihasználatlanul hagyni. És azon kapom magam, hogy megint tervezgetek.
Ha már egyszer tanultam, hogyan kell ezt csinálni, gondoltam, legalább nézzük meg józanul, miből gazdálkodhatunk.
Vannak erősségeink: régi, jól működő kapcsolatok, elkötelezett munkatársak, szakmai tapasztalat és missziói látásmód. Most indulnak vagy újraindulnak kisközösségi alkalmaink: baba-mama kör, hittan, hittanos gyerekek szüleinek csoportja, bibliaóra, közös dicsőítés, táborok. Szeretnénk, ha ezekből kapcsolatok születnének, és az emberek nemcsak résztvevői, hanem alakítói is lennének a közösség életének.
A gyengeségeinket sem nehéz összeszedni. Egy ötszáz lelkes faluban élünk, ahol sem iskola, sem óvoda nincs. Sokan máshol dolgoznak, estére csak pihenni járnak haza, vagy otthon kezdődik a második műszak. Kevés az időnk, energiánk és pénzünk, a szolgálatot vállalók száma pedig még kevesebb. Akik szívükön viselik a közösség ügyét éppen ezért kerülnek a kifáradás közelébe.
Amikor azonban az akadályokat kezdtem számba venni, rájöttem, hogy nem csupán a mi falunk és gyülekezetünk nehézségeiről van szó. Ugyanis egyáltalán nem mindegy, milyen világban próbálunk ma közösséget építeni.
Olyanban, amelyben az emberek egyre több mindent képesek megoldani egymás nélkül. Amit régebben kölcsönkértünk, ma megvásároljuk; amihez segítséget kértünk, ahhoz szakembert hívunk; kérdéseinkre az interneten keresünk választ. Ha beszélgetni szeretnénk, már egy mesterséges intelligencia is rendelkezésünkre áll, amely személytelensége ellenére a személyesség benyomását kelti.
Közben egyre magasabbra kerül az a mérce, amelyhez életünket igazítjuk: a mammon mércéje. Magunktól is tudni véljük, milyen lakás, autó, telefon, nyaralás és lehetőségek kellenek. Aki nem tud lépést tartani, könnyen úgy érzi, hogy lemarad. És annak ára van. Nemcsak pénzben.
Az elvárt életszínvonalhoz jövedelem kell, a jövedelemhez munka, a munkahelyen pedig sokszor olyan viszonyokhoz is alkalmazkodnunk kell, amelyeket méltatlannak tartanánk: nyomáshoz, versengéshez, áskálódáshoz.
Nem mindenki a magas életszínvonal hajszolása miatt kerül ilyen helyzetbe; legtöbben egyszerűen a tisztességes megélhetésükért küzdenek. A következmény mégis hasonló lehet: elfáradunk, beszűkül a mozgásterünk, és egyre kevesebb erőnk marad másokkal törődni.
Különös ellentmondás ez. Egyre több eszközünk van arra, hogy mások segítsége nélkül boldoguljunk, miközben egyre inkább függünk olyan rendszerektől, amelyekbe alig szólhatunk bele. Lassan elveszítjük a közösségalkotás gyakorlatát is.
A közösség nem az egymás mellett élők sokasága, és nem azonos a közös programokkal sem – bár hajlamosak vagyunk programbőséggel ellensúlyozni a kapcsolati szegénységet. Közösség ott születik, ahol az emberek figyelnek egymásra, felelősséget vállalnak egymásért, és készek együtt cselekedni. Ehhez idő, energia, türelem, bizalom és olykor a lemondásra való készség kell – csupa olyasmi, amiből a mai embernek egyre kevesebb van.
És talán már az igény is megfogyatkozott. Mert aki nem tapasztalja meg a közösség örömét és erejét, nem feltétlenül vágyik rá. Így az elszigetelődés önmagát erősíti.
Nem szeretném idealizálni a régi közösségeket. Azokban is volt kirekesztés, önzés és konfliktus. Mégis valami lényegeset veszítünk el, amikor a másik emberre nem társként, barátként, testvérként, hanem legfeljebb szolgáltatóként, vetélytársként vagy alkalmi beszélgetőpartnerként tekintünk. A közös tér erejét és megtartó biztonságát veszítjük el – amire pedig egyre nagyobb szükségünk lehet.
A közösség építése ezért számunkra nem egyszerűen szervezési feladat. Hitből fakadó szolgálat, amelyben nemcsak kapcsolatokat szeretnénk teremteni, hanem magunk is tanuljuk, mit jelent Istenre és egymásra hagyatkozva élni.
Jézus azt mondja: „Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Mt.6:24.)
Érdemes felfigyelni arra, hogy nem egyszerűen a pénz szeretetéről beszél, hanem arról, mi uralkodik rajtunk, mi határozza meg döntéseinket, és mihez igazítjuk életünket.
A következő mondatokban az aggodalomról beszél: mit együnk, mit igyunk, mibe öltözzünk, hogyan biztosítsuk a holnapot? Nem azt mondja, hogy ezek nem fontosak, hanem azt, hogy az élet több ezeknél.
„Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” (Mt.6:33.)
Ez a kulcs. Nem kell az egész életünket alárendelnünk a biztonságunk megteremtésének, és nem kizárólag a saját erőnkre vagyunk utalva. Ha ezt komolyan vesszük, talán egymás számára is szabadabbá válhatunk.
Persze ettől nem lesz könnyebb megszervezni egy baba-mama kört, és nem lesz több időnk, pénzünk vagy munkatársunk. A nehézségeink valóságosak maradnak. De nem mindegy, milyen lélekkel állunk hozzájuk. Azonnali eredményt várunk-e minden próbálkozástól, vagy hűségesen dolgozunk akkor is, amikor még alig látjuk munkánk gyümölcsét?
Van még valami, amit újra meg újra megtapasztalok.
Hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy előbb össze kell gyűjtenünk az erőt, és csak azután foghatunk munkához. Pedig van, hogy fáradtan indulunk el egy alkalomra, és megerősödve érkezünk haza. Egy jó beszélgetés, őszinte találkozás vagy apró közös siker több erőt ad, mint amennyit a szolgálat elvett.
Töltődhetünk menet közben is, mint a dinamó.
Persze van valódi kimerülés, és van, amikor pihenni kell. De a szolgálat nem pusztán energiafelhasználás. Isten olykor éppen munka közben ajándékoz meg a folytatáshoz szükséges erővel.
Ezért fontos, hogy ne csak a nehézségeket és kudarcokat tartsuk számon, hanem az apró örömöket is: hogy valaki eljött, bizalom született, valaki először vállalt feladatot, vagy két ember egymás felé fordult.
Ezek nem látványos eredmények, de lehet, hogy éppen ezekből épül valami, aminek jelentőségét ma még nem látjuk.
Jézus egy másik példázatában boldognak nevezi azt a szolgát, akit ura munkában talál, amikor visszatér. A szolga feladata a rábízottakról való gondoskodás volt. Nem azt mondja, hogy boldog az, aki minden tervét megvalósította és minden nehézséget legyőzött, hanem az, akit hűségesen szolgálva talál.
Ez nem ment fel a józan tervezés, felelősség és önvizsgálat alól. Érdemes számba venni erősségeinket és gyengeségeinket, lehetőségeinket és veszélyeinket, tanulni a sikertelen próbálkozásokból, és vigyázni egymásra, hogy a szolgálat ne eméssze fel azokat, akik végzik.
A hűség több, mint az eredményesség. A reménység pedig több annál, mint hogy kedvező fordulatot várunk.
Szeretjük mondani, hogy hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka. Nem tudhatjuk, hogy mikor következik el a hajnal. Keresztyénként azonban nem a körülmények javulásában reménykedünk, hanem akár a nehezebbé váló körülmények között is abban az Istenben bízunk, akinek munkája nem ér véget ott, ahol a mi erőnk és belátásunk elfogy.
Ezért most ismét nekifogunk.
Nem azért, mert ezúttal biztosan sikerül, vagy mert kifogyhatatlanok az erőforrásaink. Hanem mert van feladatunk, vannak társaink, van kitől erőt kérnünk, és hisszük, hogy annak is lehet értelme, amit ma kezdünk el.
A többit Istenre bízzuk.
„Boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál ura, amikor megjön!” (Mt.24:46.)
