Talán egy kicsit fellélegezhetünk. Elmehetünk sétálni kezünkben fagyival. Kávézhatunk a teraszon. Rendelhetünk az étteremben. Be voltunk zárva. Tudjuk, hogy muszáj volt, de mégis. Olyan nehezen bírtuk ki.
Azt is tudjuk, hogy voltak zárlat alatt intézmények, amelyek bezárásáról, körülményeikről és nehézségeikről viszont fogalmunk sincs. Ilyen intézmény a dunaalmási szeretetház (Dunaalmási Református Szeretetház Fogyatékosokat Ápoló-Gondozó Otthon) is.
A Tatai Egyházmegye lelkészi kara akkor kapta fel a fejét, amikor egy elektronikus üzenetben az otthon vezetője, Marton Józsefné, Lívia ezt a fényképes üzenetet küldte:
„Testvéreink! Imádkozzatok a Szeretetház Lakóiért és Munkatársaiért. Sok a beteg, az elesett, akikről gondoskodunk. Erőnk fogytán, Munkatársaink is Covid által érintettek. Szükségünk van a könyörgésre, imádságra. (…) Lassan egy éve zárlat alá került az intézményünk. Ennek terhe és súlya napról napra nehezebb.”
Mivel küzdöttek?
Egymásnak is ellentmondó eljárásrendek érkeztek. Mindenki köteles maszkot viselni, a súlyos sérült is, aki azt egy pillanat alatt a szájába tömi, és megfullad tőle. Vagy a kézfertőtlenítőt lenyalja a kezéről. Nagyon speciális problémákra kellett jó megoldásokat lelni.
A hiányos munkatársi létszám. Rengeteg fertőtlenítés, a napi 2-3 hőmérsékletmérés, és adminisztrálás. A gondozási egységek alapból átjárhatók az emeleteken, ezért csak egy lift van. Az egységek lezárása és a zónák kialakítása miatt azonban maradtak a lépcsőházak, ahol sokszor kellett fordulni a konyhából, ebédet, szennyest, szemetet hordva.
„Mindent megpróbáltunk, hogy ne törjön be a Házba a vírus, ez 2020. szeptember 17-ig tartott. A református diakóniai hálózatban sajnos elsőként minket érintett a fertőzés. Akkor döbbentünk rá, hogy a sok 100 oldalas utasítás és eljárásrend ismerete nem oldja meg a helyzetünket.” – idézi fel azokat a napokat az intézetvezető.
A fenntartó diakóniai irodától sok segítséget kaptak, de a munkatársak is megbetegedtek, a lakók kórházba kerültek, és nagy volt a félelem. Mindent helyben kellett megoldani.
December közepére úgy tűnt, hogy megszűnt a fertőzés. A munkatársaknak nem kellett kapucnis overallban, maszkban, arcvédő pajzsban, kesztyűben dolgozni. Az egyes egységek ugyan nem járhattak át egymáson, de könnyebb volt az élet.
A munkatársak sorozatos megbetegedései miatt a foglalkoztatós kollégák is napi 12 órás műszakokban gondozást végeztek. Így a lakók foglalkoztatása kimerült a belső TV-n keresztül közvetített áhítatban, énektanulásban, kívánságműsorban, vagy adventi történetben.
Karácsonyra sok csomag érkezett a hozzátartozóktól, ezeket „pihentetni” kellett és fertőtleníteni.
„Békés, áldott Karácsonyunk volt. Sajnos a zárlat miatt senkit nem tudtunk hazaengedni. Ezt bizony nem minden lakónk értette meg. (…) Az Új esztendőt még el sem kezdtük, amikor a 2. munkanapon, egy hajnali lázmérés után reggelre pozitív Covid teszt lett, majd délre már a mentőt vártuk elesett állapotba került lakónkhoz. Aztán a nyakunkba szakadt minden. Hirtelen több lázas lakónk lett. Nem volt elég szobákat lezárni, újra zónákat kellett szervezni. És ott találtuk magunkat az éjjel-nappal helytállásban.” Ez szó szerinti bentlakást is jelentett a Munkatársak részére.
Közben országosan elindult az oltás, de ezt az otthonban elhalasztották, mert volt Covidos a házban. Volt, amikor a gondozó munkatársak harmada volt otthon betegen, és a havi beosztást csupán 1-2 napra tudták megírni. A kollégákat nem csak a Covid vitte állományba, mert jött a magas vérnyomás, a gerincsérv, a depresszió. Voltak, akik nem bírták tovább és elmentek.
Az otthonvezető és férje is kórházba kerültek a vírusfertőzés miatt. Rajtuk kívül még nyolc lakó került oda, hárman pedig a Mennyei Hazába tértek. Április közepére úgy tűnt, hogy nincs Covidos a házban! Az oltás is elindulhatott a Lakók és Munkatársak között.
Lívia azt mondja: „Továbbra is tudjuk, és hisszük, hogy az ÚR ránk bízta a 130 lakónkat a Szeretetházban, és 70-80 munkatársunkat. Az értük és értünk mondott imádság erejét, és Isten megtartó kegyelmét sokszor megtapasztaljuk, és kérjük a testvérektől! Az a reménységünk, hogy fizikai gyógyulásunk után, hitben megújulva és lélekben megerősödve térhetünk vissza a szolgálatba!”
Az otthon munkatársai odaadó munkát végeztek. Gondoljunk rájuk, hordozzuk imában őket!
„Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertya belet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg.” Ézsaiás 42, 3
