A Biblia nem csupán egy könyv a sok közül. Más és több, mint egy jó olvasmányélmény, más és több, mint egy kulturális kincs – még akkor is, ha élmény olvasni és ha a kultúránkból kivennénk, összeomlana az egész.
Én most a saját Bibliáimról szeretnék írni. Magáról a könyvekről, az összefűzött lapokról, melyek kísérnek, mióta hívő ember vagyok. Sok Szentírás van a polcomon, a munkám miatt is, több nyelv, több magyar fordítás, más alakúak, más háttérrel, más célcsoportnak szánva, más méretekben. De jelenleg többet használok a mindennapokban is: egy van a személyes bibliaolvasáshoz (ez a legfontosabb), egy az istentiszteleti szolgálathoz, egy a készüléshez és még egy, ha a másik három nincs kéznél. Jelenleg ezeket forgatom, mint saját lelki útravalót, mint munkaeszközt, mint lelki folyamatokban társat. De többet elkoptattam már és magukhoz a könyvekhez is kötnek emlékek. Ezekből akarok párat megosztani.
- A hibás kötésű
Új istentiszteleti Bibliára volt szükségem, mert a régi már nem bírta. Középméret, keménytáblás, legújabb fordítás. Amin jól áll majd a megszokott hímzett borító. Akkoriban jelent meg az, aminek a végén kisebb magyarázatok, jegyzetek vannak. Nagyon tetszett, a borító színe, anyaga, a méret tökéletes, megrendeltem.
Amikor megérkezett és leszedtem róla a védőfóliát, akkor vettem észre, hogy valami nem stimmel. Az utolsó pár oldal furcsán elállt, kinyitva lent egy kis háromszög bukkan elő a sarokban. Rossz a fűzés – sóhajtottam. Nem tökéletes. Sőt, hibás. Nem volt olcsó, készültem rá. Dühös lettem, csalódott. Vissza akartam küldeni, mégiscsak vasárnaponként ebből olvasnék, nem lehet akármilyen. De ez hibás.
Aznap persze nem mentem vissza vele a postára. Másnap sem. Leültem mellé, rossz volt ránézni, nem erre számítottam, hibás. Aztán beütött egy gondolat. Tökéletlen igehirdetőnek miért járna tökéletes kötésű Biblia? Hibás vagyok én is. Ráadásul ez a szegény könyv nem tehet róla – én meg igen. Ami benne van, az pedig hibátlan. Miért is akarom visszaküldeni, lecserélni? Egy tökéletlen prédikátor, aki egy tökéletlen gyülekezet előtt veszi elő? De hát engem sem cserél le Isten. Ez az enyém, megvettem, ezt küldték. Az enyém, hibásan is. Ahogy én a mennyei Atyámé vagyok, hibásan is. Elszégyelltem magam.
Elszégyelltem magam, majd rátettem a hímzett borítót. Azóta is ez az istentiszteleten használt Szentírásom, amiben életadó üzenet van, de maga a könyv is üzen, figyelmeztetésképpen.
- A könnyes
Egyszer egy imaösvényt raktam össze. Több állomás, csend és igék, elgondolkodtató idézetek, feladatok önmagunkkal termeken át, kint és bent. Az egyik állomásnál kellett egy Biblia, belelapozni, olvasni imádság előtt és után. Nem volt sehol egy használható, így a sajátomat raktam oda. Egy olyat, amire nagyon vigyáztam, nem volt benne jegyzet, aláhúzás, nem volt gyűrődés – ez nem „munkára” volt, ez volt nálam. Odatettem, úgyis vigyáznak rá, gondoltam.
Több órán át tartott a program, mentek az emberek egymás után, be, aztán meg jöttek ki egy idő után. És én nem tudtam, hogy sikerült-e, hogy működött-e az imaösvény? Kíváncsi voltam, de hát mégsem ugrik oda az ember kérdezősködni a csendből visszaérkezőhöz!
Vége lett és bementem összepakolni. Amikor ahhoz az állomáshoz értem, ahol a Bibliám volt, akkor vettem észre, hogy mintha vizes lenne egy helyen, kinyitva láttam meg hogy a finom, vékony bibliapapír könnyekkel van átitatva. Nem volt kérdésem tovább, a Bibliát pedig nem bántam, sokkal értékesebb lett így.
- A kitépett szeretethimnusz
Sok éve már, életem legnehezebb temetésén szolgálatam. Családtag, közeli, ma már nem vállalnám el, maradnék az, aki amúgy is lennem kellett volna akkor is: gyászoló rokon. Akkor elvállaltam. Hogy búcsúzni fogok és búcsúzni segítek másoknak.
Sok küzdelem volt bennem, hogy mit mondjak és hogyan. Hogyan fogom kibírni egyáltalán? Mint sokszor nehéz helyzetben az életemben, Pilinszky János segített. Prédikálni akkor nem tudtam a saját szavaimmal, a rég halott költőtől vettem át sorokat, az összegyűjtött publicisztikáiból. Jó vastag könyv, több helyre is tettem könyvjelzőt.
Aztán ráébredtem, hogy bajban vagyok. A könyv nehéz. Hova teszem a Bibliát temetés közben? Nem volt a közelben fénymásoló, hogy a kötetből kimásoljam a kellő oldalakat. Mi legyen? Hogyan? Az ige megvolt, már a legelején. Egykorintustizenhárom, a Szeretethimnusz. Gyerekkori könyveim néztek rám a zalai polcokon. Ott volt a legelső igazi Bibliám. Az, amit konfirmációra kaptam, amit olvasva jutottam hitre, az, amiből először prédikáltam, amit a teológiára is vittem magammal. Az, ami átkötve is kopott volt már. Levettem, kikerestem, kitéptem belőle azt az oldalt, amin az első korintusi levél tizenharmadik fejezete van és beletettem a Pilinszky-kötetbe. Soha nem tettem ilyet addig sem, azóta sem, más könyvvel sem. Akkor ez logikus volt, magától értetődő, békét adó mozdulat.
Úgy maradt mindkettő. Az első Bibliámból hiányzik egy oldal, ahogy hiányzik az az ember, akihez magammal vittem onnan azt a lapot. A zöld Pilinszky-könyvben pedig benne van, nem is akarom kivenni, soha. Illik oda, odavaló, önmagában is, de a temetőt megjárva főleg. Ez így van jól. Jól van így.
