Az okos eszközeink nemcsak hogy mindig kéznél vannak, de igyekeznek is úgy viselkedni, mint a legfigyelmesebb jóbarát.
A Spotify fiókunk kitanulja a zenei ízlésünket, és egy idő után olyan ügyesen ajánl új dalokat, hogy jobban tudja mire vágyunk, mint mi magunk. A Netflix a filmezési szokásainkkal teszi ugyanezt. A legtöbb honlap – közte elsőrenden a közösségi média – a reklámokban céloz meg bennünket. Kimondható, hogy az okostelefonunk ismer minket a legjobban. Ismeri a félelmeinket, a politikai látásmódunkat, a hitrendszerünket és a baráti körünket. Ki is szűri az esetleges zavaró tényezőket, a miénkkel ellenkező nézeteket, így tesz bennünket a saját véleményünket visszhangzó buborékba. Csak azokat a cikkeket sodorja elénk, és csak azon ismerőseink bejegyzéseit, akik megerősítenek a hitünkben – legyen az bármi is. Teszi ezeket nem figyelmességből, vagy mert számítanánk neki (bár kétségkívül van az az állapot, amiben megadhatja az odafigyelés hamis érzését), hanem azért, mert az adataink számára kincset érnek. A kattintásaink, a rendeléseink, a kereséseink mind olyan adatok, melyeket jó pénzért lehet hirdetők felé árulni. Ebbe pedig mi magunk önként egyezünk bele, valahányszor kattintunk és elfogadjuk az oldal sütijeit, vagy a hosszú apróbetűs tájékoztatókat. Nem, nem csak a digitális analfabéták, idősek, vagy hozzá nem értők, akik naponta kattintanak álhírekre és a „mi lenne az indián neved” típusú kamukra, hanem mind. Még a tudatosabb fogyasztók is. Így tudja a pénztárcánk vastagságát, a takargatott betegségeinket, a fantáziáinkat, a hobbikat, amikbe sosem fogtunk bele, vagy a diétát, amit végül sosem kezdtünk el. Keresőszavakból, hashtagekből rakja össze az életünk, és elég ritkán téved. Gyanútlanul azt hihetjük, hogy segít. Elvégre, ha cipőt keresek és feldob pár hozzám illő hirdetést, legalább kevesebbet kellett keresnem. De valódi segítség helyett felhasználja ellenünk a rólunk megszerzett tudást. Sosem fogja azt mondani, hogy nem kell a következő cipőt megvenned, és hozzá előbb az áruhitelt felvenni…
Igaz, olyan nyilvánosan éljük az életünket, hogy sok esetben a bejegyzéseinkből, megosztásainkból lehet következtetni a legintimebb részleteire is annak: arra, hogy valaki válni fog, vagy érkezik a következő csemetéje, esetleg valamilyen mentális betegséggel küzd. Csak mi, emberek, valahogy a sok ügy között nem érünk rá figyelni ezekre, hát figyel az algoritmus. Figyel, és tanul, ránk igazítja a valóságot, akkor is, ha ez erős torzítás.
Amikor mesterséges intelligenciáról beszélünk, a legtöbbeknek valamilyen finom manővereket végrehajtó robotok jutnak eszébe, esetleg sakkozó mellszoborforma, a legolvasottabbaknak talán a Turing-teszt, amivel a mesterséges intelligenciát tesztelik. Vagy a legutóbbi önvezető autós baleset, és viták, hogy ki mindenki munkáját fogják a robotok elvenni. De elkerülik a figyelmünket a már velünk élő arctalan, mégis tanulékony kis algoritmusok, akikkel igazából naponta – észrevétlenül is – együttműködünk. Akik tanulnak bennünket, mert az a dolguk, hogy akár a kimondatlan kívánságainkról is tudjanak, és ajánljanak rá számunkra terméket, vagy szolgáltatást. Elég csak a telefonunk jelenlétében megbeszélnünk, hogy milyen városra gondoltunk az idei nyaralás célpontjaként, a közösségi médiás felületeink reklámdobozai máris az említett város szálláshelyeivel lesznek tele. Segítség? Kéretlen beavatkozás? Kémkedés? Összemosódnak itt a határok, és az etika a gubancos útvesztőkön át még nem érte utol a gazdasági érdeket.
Az ismer a legjobban, akinek ehhez érdeke fűződik. Ez kétségkívül szomorú. Milyen jó lenne, ha ez a testvérem, a szomszédom, a férjem lenne. Akkor nem azt a csokit hozná a szülinapomra, amit három éve nem eszek, vagy olyan virágot, amire allergiás vagyok egy ideje. Vagy csak tudná, hogy mi okoz nekem problémát, és csoki vagy virág helyett inkább kicsit mellém állna benne. Bár inkább mi emberek tanulnánk egymást, mint az algoritmusok bennünket!
És akkor ebben az álságos térben, amikor annyira elveszítettük egymással a kapcsolatot, hogy az algoritmus jobban tudja, hogy minek örülök, mint az anyukám, vagy a férjem, megszólal a zsoltáros: „Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem! Tudod, ha leülök, vagy felállok…”
Isten ismer. Nem csak úgy statikusan, mint ki egykor útnak indított, de ahogy útközben fejlődöm, esetenként bekoszolódom, akkor inkább elveszítette a fonalat. Nem. Az Isten aktuálisan ismer. Ismeri a kétségeimet, a félelmeimet, a kísértéseimet. És végre valaki, aki mindezt nem azért, mert érdeke fűződik hozzá.
Tudja, mikor mire van szükségem: arra, hogy épp megerősítsen bizonyos véleményemben és látásomban, mint a gondolatbuborék is a közösségi hálón, vagy épp triggereljen, kizökkentsen, esetenként megtorpantson, mert különben soha nem fejlődöm, tanulok, szentelődök meg. Mert bizony fejlődnöm kell. Itt tévednek a legnagyobbat az algoritmusok: nem nekik kell elsősorban tanulni, hanem nekem. Az életet, sőt az örökéletet. Ha örökké csak megerősítenek magamban, dölyfös talán leszek, de megtért aligha.
Amikor az Isten ismer, akkor nem eladni akar nekem életutakat, vagy sikert, vagy társat – cserébe valami megkérdőjelezhetően tisztességes életmódért. Amikor Isten ismer, akkor nem egy manipulatív, az ő tervébe való beráncigáláshoz asszisztálok az életem kattintásaival. Amikor Isten ismer, az azt jelenti, az övének tart, és hű hozzám. Nem úgy, mint az eltartott kisujjú tudós, aki csipesszel nézegeti a bogarat, és az objektív tudomány mottója alatt igyekszik minél kevésbé beavatkozni az életébe, nehogy elrontsa a megfigyelést, vagy a tézis igazolását. Az, ahogyan Isten ismer, az egy mély, belső, érzelmes elköteleződés.
Érdek nélkül. Még csak viszonzást sem várva. A tékozló fiú atyja akkor is ott áll a kapuban, ha nem jön az a fiú. És a szántóvető akkor is hinti a magot, ha látja, hogy sok hullik rossz helyre. Mert ami érdek munkál abban, ahogy Isten ismer bennünket, az nem az ő érdeke, hanem a miénk. Nyújt egyetlen megoldást az életünk minden létező bajának a gyökerére: adja a gyermekét.
Azért, hogy az ismeretség ne maradjon egyoldalú. Hanem már itt, a hála elköteleződésével, az örök életben pedig majd az egymásban való gyönyörködéssel ismerhessük egymást mélyebben, mint ahogy e földön férj és feleség.
Még nyelvemen sincs a szó, még a megformálással, a szavak töredékességével sem kell küzdenem ahhoz, hogy te érts.
Messziről is észreveszed szándékomat, nem titok előtted, ha igaz, vagy álságos motiváció vezet. Érted ezt az egész összetett indulatgombolyagot, aki én vagyok, a bevésődött mintáimtól, a generációkon át örökölt átkoktól, sebektől és értékektől a tegnap szerzettig. Előtted nem olyan kusza a kép, mint előttem.
Mielőtt magamról tudtam volna, te már tudtál rólam. Mielőtt anyám tudhatott volna rólam, te már ismertél, és beleírtál engem a történetedbe.
Vizsgálj meg Istenem!
Ismerd meg szívemet!
