Történt egyszer, hogy a templomajtóban álltam, mint általában minden vasárnap. Már beharangoztak, de azért a biztonság kedvéért szokásomhoz híven kinéztem, hátha valaki későn érkezik. Minden gyülekezetben előfordul, hogy bizonyos tagjai csak nagyobb ünnepen lépik át a küszöböt. Egy idősebb férfi szeretett volna így, utolsóként bemenni a templomba, de előtte még közel lépett hozzám és megsimogatta az arcomat, mint ahogyan az ovisokat szokták cirógatni. Üdvözlésének vidám leheletéből egyből érződött, hogy alkohollal ösztönözte magát az Istennel való találkozásra.
Nem először fordult elő, hogy azt tapasztaltam, egy férfi átlépte az illem és a tisztesség határait, és túl sokat engedett meg magának velem szemben, de úgy döntöttem jobb a békesség. Megint én leszek, aki hallgat a történtekről. Apróság, ártatlan kedvesség mondhatnánk, és mégsem az. Ennél valamivel cifrább volt egy telefonhívás, melyben a túloldalon lévő szerette volna tudtomra adni, hogy miért nem jön többet templomba. Az indok az volt, hogy nem teheti kockára az üdvösségét miattam. Meghallgattam a fantáziálásait ruhákról, különböző szituációkról, majd egyet érettem, ilyen motivációkkal a háttérben tényleg jobb, ha nem jön.
Aki igazán ismer, tudja, hogy érzékenyen érint a nőiség kérdése. Nem vagyok feminista, a lehető legtávolabb áll tőlem a radikális feminizmus. Tisztában vagyok saját adottságaimmal és hiányosságaimmal is, az viszont kifejezetten dühít, mikor a nő egy tárgyiasult szerepkörbe zsugorodik, legyen az lelkész vagy bárki más. Hogy ki a nő, mai napig nagy talány, ahogy az is, mit jelent nőként vezető szerepet betölteni. Egy a patriarchális gyökerekből merítő társadalomban nem is csoda, hogy zavart okoz ennek megválaszolása. Van, aki úgy határozza meg a nőt, mint valami olyan szerzet, aki nem férfi. De hála Istennek időnként beszűrődik annak fénye is, hogy a nő egy olyan entitás, mely nem valaminek a hiányát, esetleg egy elcsökevényesedett változatát testesíti meg, hanem olyan teremtmény, aki legalább annyira magán hordozza Isten gazdag áldását, mint a férfi. A nő csupa élet.
Külön öröm, hogy az új lelkésztörvény tárgyalja és megerősíti a női lelkészek jogi helyzetét. Kicsit lassan őrölnek ez ügyben a malmok, és mai napig zömmel férfiak szavaznak róla, de messziről indultunk. Ahhoz képest, hogy kezdetben egy női lelkész nem oszthatott úrvacsorát sem, csupán azért mert nő, ma már megválaszthatja és beiktathatja a gyülekezet. De olyan magas pozíciót is betölthet, mint a lelkészképző intézmény vezetője. Hogy szeretett egyházunknak lesz e valaha női püspöke, arra ma nem fogadnék, de elég csak nyolcvan évet visszaszámolni, vagy még annyit sem, és láthatjuk, akkor sem gondolták volna azt, ami ma már természetes.
Hogy ne hagyjam megválaszolatlanul a címben feltett kérdést: a nőnek legyen az lelkész, jogász, pedagógus, gyári alkalmazott vagy háztartásbeli, határozott és átlátható keretekre van szüksége. Nyílt kommunikációra, nem mismásolásra. Egyértelmű igenekre és nemekre, melyek annak a biztonsági zónának a határait képezik, melyben szárnyalhat. Kreativitása, szíve minden szeretete és legmélyebb tudása formát ölthet. Szüksége van szeretetre, intimitásra, de nem akárki fiától, és nem is lehet akárki piszkos fantáziájának tárgya. Kell neki az elismerés és megbecsülés, legyen az szóbeli, de anyagi is. A nőnek kell a függetlenség, a kihívás, ahogy a csacsogás is. A nőnek kell, hogy szabadon nő lehessen! Nem százarcú boszorkány, inkább ízig-vérig nő. Nem új dolgok ezek és nem is extrák. Csupa olyan dolog, ami egy férfinek is eszébe jutna.
