Mi a böjt? Testi vagy lelki „teljesítmény”? Hová vezet? Isten felé, vagy az étel-ital, az önmegtartóztatás tárgya felé? Mit jelent a nagyböjt időszaka, és mire kötelezi a hívő embert? Mi reformátusok is számoljuk a böjti vasárnapokat, mi is megemlékezünk Jézus negyven napos böjtöléséről, de vajon van valami jelenősége ennek gyülekezeti gyakorlatunkban? Meg kell vallanunk őszintén, hogy keveset hallunk, keveset tanítunk arról, hogy mi a böjt lényege, és mikor van az ideje. A böjt valóban sokféle téves értelmezéstől terhelt fogalom, főleg ha azzal szembesülünk, hogy a fogyasztói társadalom embere a böjt szó hallatán az esetek nagy részében a következőkre asszociál: fogyókúra, méregtelenítés, böjtkúrák, diéták, stb. Kétségtelen tehát, hogy a böjt jelentése jelen társadalmunkban és egyházunkban is sokféle lehet. De hogyan vélekedtek elődeink a böjtről, az ünnepről, és milyen megszívlelendő mondatok adhatnak nekünk útmutatást most, a böjti időszak feléhez érve? Íme néhány jelentős megállapítás, amit az évek során összegyűjtöttem:
Medgyesi Pál Praxis pietatis, azaz Kegyesség gyakorlás című művében, amikor a böjtről beszél, a paradicsomi állapotig megy vissza. Ezt olvassuk: „Aki először a böjtöt rendelte a Paradicsomban, az az Isten maga. Ez is lett az első törvény, melyet Isten kiadott, megparancsolván Ádámnak, hogy a megtiltott gyümölcsnek ételétől magát megtartóztassa.” A XVII. században keletkezett írás szavai elég távolinak tűnnek, mert a böjtre a legkevésbé sem gondolunk úgy, mint egyetemes első törvényre. Valójában már a Biblia első lapjain azt olvassuk, hogy Isten eltiltja az első emberpárt egy bizonyos cselekvéstől, és azt mondja, hogy: Ne egyél belőle! Tartóztasd meg magad! Az első böjt tehát életet adó lehetett volna, és mint első törvényt, Isten nem csupán egy-egy időszakra rendelte.
Kálvin János legfőbb művében, az Institutioban, a böjtöt az imádság és az egyházfegyelem részeként tekintette. Hangsúlyozza: „Szükséges (…), hogy a kegyesek életét mértéktartás és józanság irányítsa úgy, hogy amennyire lehet, a böjtnek némi látszatát egész lefolyása alatt magán viselje.” (Inst. IV. xii. 18) Reformátorunk kiemeli, hogy a böjt idejére nézve a Bibliában nincsen útmutatás, így hát ez mind az anyaszentegyház közössége, mind egyéni kegyességünk számára magunk által meghatározható idő. A böjt kijelölése az egyházra, szűkebb értelemben a lelkipásztorra van bízva. Az is tehát, hogy mikor, miért, és mennyi ideig böjtöljünk. Ezzel kapcsolatban így ír: „(a böjt) abból áll, hogy a pásztorok, ahogy az idők parancsa megkívánja, tekintsék kötelességüknek, hogy a népet könyörgésre vagy nyilvános böjtölésre buzdítsák…” (Inst IV. 12. 14. ) A gyülekezet vagy a nemzet életét döntően meghatározó történés vagy próbatétel esetén, tehát ha valamilyen „nagy” dologért kell Istenhez könyörögni, célszerű volna böjtöt rendelni az imádsággal együtt (Inst IV. 12.16.). A böjtöt Kálvin inkább közösségi megnyilvánulásnak tartja, mint egyéninek, bár annak egyéni gyakorlatát sem zárja ki.
Rudolf Bohren (1920-2010) svájci gyakorlati teológus Böjt és ünnep című könyvében a böjtöt ünnepi előkészületnek tartja, és ilyen értelemben az ünnep részének tekinti. Úgy gondolja, hogy a keresztyén életstílus része, sőt lényege a böjt és ünnep feszültsége, mely Istennel köt össze. Könyvét a következő szavakkal kezdi:
Milyen lenne a keresztyén élet a böjt és az ünneplés feszültsége nélkül? Szürke mindennapok a munka és a szabadidő egyhangú ritmusában – se sava se borsa – időt emésztő stílustalanság – merő unalom. Idő – Krisztus nélkül, vagy Krisztus ellenére, amelyet jobb elfelejteni. … Ha böjt és ünneplés váltakozása nem fajul emberi teljesítménnyé, cselekvéskényszerré, vagy éppen túlfűtött tevékenységgé, akkor felfogható úgy, mint a hit részesedése Isten fájdalmában és örömében.
Bohren leírja, árulkodó dolog az, hogy ma az emberek úgy tekintenek a böjtre, mint takarékoskodásra, ami hatással van az életformára, és nem úgy, mint egy ünnepre. Könyvében egyedülálló módon az ünnepet a művészet felől értelmezi. Hivatkozik Isten teremtő munkájára, melyet azzal fejez be, hogy megünnepli, megszenteli a hetedik napot, ami innentől kezdve az egész emberiségé, tehát részesednünk kell belőle. Nagyon találóan, a következőképpen fogalmaz: „a keresztyén életstílus szempontjából elengedhetetlen, hogy a keresztyének újra megtalálják a vasárnapjukat. S akkor a »vasárnapi keresztyén« gúnyos zöngéjű kifejezése elismerő címmé lesz.” Érdemes figyelni Bohren szavaira:
Különösen kifejező a német nyelvben, hogy a „fasten” böjtölni, és a „Fest” ünnep szónak közös az etimológiai gyökere is mint a tevékenységektől tartózkodás, minden ünnep egyfajta böjt. Minden ünnep magában rejt valamilyen lemondást. Ünnepelni annyi, mint valamit abbahagyni. […] Aki ünnepel, az áttöri az idő-szegénység ördögi körét… Ünnepelni annyi, mint úrrá len az idő fölött. Ünnepelni egyúttal azt is jelenti, hogy van időnk az ünneplésre, van időnk egymás számára, van időnk Isten számára.
Rövid, de annál tartalmasabb könyvében komoly hangsúlyt fektet az aszkézis fogalmának tisztázására, és szinte művészien kapcsolja össze ezt a fogalmat a hetedik nap megszentelésével és Jézus megkísértésének történetét megelőző böjttel, amikor a Fiú negyven napot a pusztában volt.
A keresztyén megújulás csak akkor következik be, ha Isten népe felkerekedik, hogy a pusztába ünnepet szenteljen Istennek. Erről az ünnepről van szó minden vasárnap a beszédben és a hallgatásban. Én valóban úgy gondolom, hogy a böjtnek az a fajtája, amelyre ma elsődlegesen szükségünk van, a szó böjtje. Egy szótlanná vált világban, amely hangja, hogy különféle rétorok agyonbeszéljék, s amely csak nyüvi a szavakat, kell, hogy legyenek emberek, akik megtanulnak hallgatni, hogy így találják meg a helyénvaló szót korunk számára. Csak a szó böjtben található meg a szó, amire oly nagy szükségünk van, s amelyet elveszítettünk.
Bohren munkája véleményem szerint egyedülálló, és kétségtelenül választ ad arra a kérdésre, hogy hogyan lehet valójában a megfosztottság és passzivitás ellenére – és azzal együtt – ünnep a böjt.
Fekete Ágnes kortárs szerző böjti áhítatos könyve mindennapi, otthoni csendességben használható, kifejezésmódjában nem használ nehezen értelmezhető teológiai szakszavakat, inkább személyes példák segítségével, meditatív jellegével önvizsgálatra ösztönzi az olvasót. Ez a könyv böjti útitársként, egy-egy napi áhítattal végigkíséri a húsvétra készülő időszakot azzal a céllal, hogy elmélyülten, imádsággal tölthessük a böjtöt. A szerző, aki maga is református lelkész, a böjtöt a „visszahúzódás törvényének nevezi.” Több napi áhítatában is különösen kiemeli, hogy a böjt nem valami szomorú, sötét dolog: „Ne legyél komor, azaz ne legyél össze-vissza, ne csapódj át egy végletbe azért, hogy vallásosnak tűnj!”
Fekete Ágnes könyve utolsó áhítatában ezt írja: „Mindenki megkeresheti a maga gyenge pontját, ahol több fegyelemre van szüksége. Kinek a tévé, kinek az étel, kinek a szavak. Nyilván nem görcsös böjtteljesítményeket vár Isten, hanem azt, hogy képesek legyünk az önmegtagadásra. Hiszen csak így lehetünk igazi önmagunk, csak így tudjuk befogadni Krisztus kegyelmét, aki nem ezt meg azt tagadott meg magától, hanem teljesen letette mindenét értünk”
A kedvenc böjti mondatom pedig így hangzik, Dr Lenkeyné Dr. Semsey Klárától: „Az a böjt ami az Isten előtt történik az emberek körében gyümölcsözik. Az egocentrikus életstílust váltsa fel a krisztocentrikus, amely minden esetben heterocentrikus.”