Nem vagyok egy túlzottan grafomán típus, de utólag mindig belátom, hogy milyen fontos szerepe van annak, hogy az, amit átél, megtesz az ember valamilyen módon frissiben rögzítésre kerüljön. Ugyanis még az is, amiről azt hisszük, hogy nem fogjuk soha elfelejteni, idővel mégis elhomályosul, kikopik az emlékezetből. Legfeljebb egy-két tényt, egy-két érzést őriz meg az emlékezet. Aztán minél több évet kapunk a Gondviseléstől, annál inkább összekuszálódnak a dolgok, hogy mi mikor is történt. Hányszor csodálkozom rá, mikor egy-egy esketés után nemsokára keresztelőt jelent be ugyanaz a pár, hogy amiről azt érzem, hogy szinte tegnap volt, valójában van annak már 1,5-2, de akár 3 éve is. Nyilvánvaló, hogy amikor örökös pörgésben van az ember, és folyton tele van a naptárja, egyre kevésbé tud bizonyos információkat fejben tartani, a napi dolgok annyira lefoglalják a memóriáját, hogy sok mindent szinte automatikusan töröl. Persze a kor előre haladása sem javít az emlékező képességünkön. Nos, ezért is jó lelkészi naplót írni, mert vissza lehet keresni eseményeket, embereket, szolgálatokat. Vissza lehet keresni pl. igéket, amelyek fontossá lettek egy adott pillanatban.
Bevallom, leszámítva a kötelező segédlelkészi időszakot, nem vezettem lelkészi naplót. Belevetve magamat a szolgálat sűrűjébe nem is gondoltam, hogy ez fontos lenne. Úgyis az a lényeg – gondoltam akkor -, hogy menjen minden a gyülekezetben, legyek ott mindenhol, vegyek részt mindenben, és végezzem felkészülten és becsületesen a szolgálatokat?! Fiatalon, egészségesen és szingliként nem számított, hogy hány embernyi feladatot tesznek az ember vállára. Biztos otthoni hátországgal mindent bírt az ember. Tele az Isten ügye iránti lelkesedéssel, tanulási vággyal, minden szolgálatban egy új lehetőséget láttam, hogy a krisztusi örömhírt megoszthassam minél többekkel.
Aztán teltek-múltak az évek, és az un. B oldal súlyos betegséggel látogatott meg, melynek következtében át kellett rendezni a gyülekezetben a szolgálati beosztást is. Hogy pontosabb képet kapjunk a szolgálatokról, elkezdtünk szolgálati naplót vezetni, melybe az adott feladatokkal töltött időt is jegyezzük. No, persze ebbe sem lehet mindent abszolút pontosan beírni. Mert ki emlékszik már egy hosszúra nyúlt nap végén, nem is beszélve, ha pár nappal később kerül beírásra, pl. minden telefonhívásra? Vagy minek számít az, amikor vasalás közben épp a vasárnapi istentisztelet alapigéjén gondolkodom? Munka az, hogy a hittan után haza rohanok, hogy átöltözzek pl. egy temetésre, hogy illően, és ne csapzottan álljak a ravatal mellett? Munka az, amikor összefutok valamelyik gyülekezeti taggal pl. vásárlás közben, orvosi váróban, fodrásznál, és meghallgatom gondját-baját vagy épp kihasználom a lehetőséget, hogy érdeklődjek iránta és családtagjai iránt? Munka az, amikor akár este 10-kor is jön egy üzenet, amire, ha már látták, hogy elolvastam, mégis illene válaszolni? Munka az, mikor egy előre egyeztetett látogatást, beszélgetést az utolsó pillanatban mondanak le, vagy felejtenek el lemondani, és csak ül az ember és várakozik, mert a következő programig még van idő, de arra meg túl kevés, hogy valamibe rendesen belefogjon? (Az én helyzetem annyiban speciális, hogy nem a parókián lakom, és egy-egy üres óráért nem érdemes hazamenni, mert forgalmasabb időben ez magára az utazásra elmenne.)
Alapvetően, ha ezek a felsorolt esetek és még néhány dolog nem is kerül oda bejegyzésre, mégis nagyon hasznosnak bizonyult a lelkészi naplónak a vezetése. Egyrészt szembesít önmagammal, mire mennyi időt fordítottam, mikor futnak túl a dolgok, mikor kell azt mondani lelkiismeretfurdalás nélkül, hogy most meg kell állni, idő kell nekem is. Másrészt a napló lehetővé teszi, hogy a „Mert mit is csinál, mit is dolgozik a lelkész?” kérdésre ne csak általánosságban, hanem konkrétan meg tudjak felelni, napra pontosan számot adni az elvégzett munkáról.
Vannak ugyanis a gyülekezet látószögéből látványos és kevésbé látványos szolgálatok. Látványos, amikor valaki vasárnap vagy ünnepen felmegy a szószékre. Látványos, ha különböző városi rendezvényeken szolgál, nyilatkozik újságban, rádióban, TV-ben. Látványos, ha munkája nyomán megépül vagy megújul valami. Kevésbé látványos, mikor adminisztrál. Kevésbé látványos, mikor azon munkálkodik, hogy menjen minden alapvető feladat „csak úgy magától” a gyülekezetben. (Legyen mindenre ember, ki legyen nyitva, be legyen zárva, el legyen rendezve, be legyen fizetve, be legyen küldve, ki legyen töltve stb.) Kevésbé látványos, mikor e-mailekre válaszol, tájékozódik gyülekezeti tagjai felől telefonon, vagy akár a közösségi médiában is, és pl. születésnapjukon nem felejti el felköszönteni őket. Kevésbé látványos, mikor pl. az öregotthonban nemcsak az istentiszteletet tartja meg, hanem észreveszi, hogy ki hiányzik a megszokott arcok közül, és meglátogatja azokat a szobájukban vagy a kórházban, akik nem tudtak eljönni, vagy ünnepekkor kis aprósággal kedveskedik nekik. Kevésbé látványos, hogy a hittanosoknak nem csupán a tananyagot adja le, hanem igyekszik megismerni a rábízott gyermekek gondolkodásmódját, lelkivilágát, családját, igyekszik életre nevelni őket, és bekapcsolni a gyülekezet életébe. Kevésbé látványos, hogy egy-egy alkalomra, szolgálatra mennyit és hogyan készül fel, és hogyan készíti fel az abban érintetteket pl. keresztelőre, konfirmációra, esküvőre vagy éppen hogy foglalkozik a gyászolókkal. Kevésbé látványos, hogy mennyit imádkozik pl. a gyülekezetéért, azoknak tagjaiért, a vele megosztott örömökkel és problémákkal teli élethelyzetben lévőkért. Kevésbé látványos, mikor lelkészértekezletre, közegyházi alkalmakra, ünnepségekre megy, más gyülekezetekben is szolgál, ami ugye sokszor nem kevés utazással is együtt jár. Ha még valami közegyházi tisztsége is van, akkor az abból adódó feladatait is végzi, mert ugye nem kongregacionalisták vagyunk, hogy a saját gyülekezetünk határánál megállna a felelősségünk, szolgálatunk…
Ha csak az elmúlt időszak bejegyzéseire nézek rá a lelkészi naplómban, az azt mutatja, hogy május 8 és június 10 között nem volt egyetlen napom sem, amin ne lett volna valamilyen szolgálatom, feladatom. Csak hálát adhatok az Úrnak, hogy ismét megtapasztaltam, hogy mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem, és mindenhova odaértem, ahova kellett. De azt is érzem, hogy nagyon jó, hogy véget ért a tanév, és eljön a nyár és benne a szabadság ideje is, mert nem gép az ember, bármekkora hivatástudattal rendelkezik is. Szükség van a pihenésre, feltöltődésre.
Persze sokak szerint a lelkésznek nem illik sem panaszkodni sem pedig dicsekedni. Áldott emlékű principálisom szokta mondani, hogy a jó szolgálat jutalma a még több szolgálat. Van ebben is igazság, mert miközben szolgál az ember, van, hogy ő maga sokkal többet kap, mint amennyit adni tud. De az is igaz, hogy a végtelenségig nem lehet kizsigerelni az emberi idegrendszert, koncentráló képességet, mert csak idő kérdése, hogy romlik a teljesítmény, és fizikai vagy mentális tüneteket produkál a test. Ezt már a saját káromon én is megtanultam. Tudom, hogy oda kell figyelni a testi-lelki egészségemre, a családra, a házastársamra is, ha nem akarom, hogy megrendüljön szolgálatom hátországa.
Megszerettem a lelkészi naplót, mert többek között arra is jó, hogy tükröt tartson önmagamnak arról, hogy egy-egy időszakban mennyi az annyi a szolgálatban (segít helyén kezelni az állandó lelkiismeret furdalást, hogy még mit kellene megtenni!), és általa bárkinek és bármikor képet adhatok arról, hogy mennyi és milyen szolgálatot, feladatot végeztem el Isten kegyelméből.
