Két kép, egy ugyanazon hely. Gyönyörű kastélypark, háttérben négytornyú templom. Igazi Insta idill. A másik ugyaninnen, hozzátéve, hogy a párás, forró reggelben leizzadva, egy kölcsönbilivel a hónom alatt caplatok át a kastélyparkon, hátha még nem késtem le az unokahúgaim suliba indulását. Valami fenyő tüskét hullat rám, kialvatlan és gyűrött vagyok, és kicsit bosszús, amiért a fiúk rám hagyták az összepakolás javarészét. Ez az, ami nem kerül ki. Egy pillanat két külön narrációval. De igazabb-e bármelyik a másiknál?
Utaztunk. Nagyon különböző narrációkba tudom foglalni a történteket. Az egyik a szerencsétlenségek története, a másik az áldásoké.
Szóval, hogy két felnőtt és egy hároméves gyerek Németországba utazik. Oda még csak hagyján, egészen ügyesen, tervszerint ment a megérkezés. Visszafelé viszont úgy indul a hajnal, hogy a fiúk vonatát törlik. Az amúgy is kialvatlan éjszaka után átfoglalások sora, hiszen a csatlakozást is lekési az új járat – egy nyűgös gyerekkel, idegen nyelven. Kulcs abban a bőröndben maradt, ami velem jön haza autóval, most már nem is tudom, hogy minek szurkoljak: hogy ők érjenek haza előbb, vagy én… Totális bizonytalanság, hogy lesz ebből holnap ovi és munka, ha azt sem tudjuk, sikerül-e hazaérni és ha igen, mikor? Kb. 500 kilométer helyjegy nélkül, mert azt nem adtak az átfoglalóknak…
A másik narráció viszont csupa hála. Fiunk odafelé nagyon ügyes, türelmes és együttműködő volt, odaérve a családdal megünnepeltük a keresztfiam konfirmációját. Együtt voltunk, voltak pillanatok, amikor a gyerekek nem ölték egymást. Beleláttunk a szórvány-magyar-reformátusság örömeibe és nehézségeibe egy gyönyörű infrastruktúrájú kis templomban, ahol épp egy szülőfalumhoz kötődő lány kántorizált. Madárlátta borsót fejtettünk a családnak, a gyerekek játszótereztek, megbeszéltük a nagyvilág dolgait és a családiakat is, már ami másfél napba belefér. Haza is értünk épségben minden akadályoztatás ellenére. Sebi két órát még aludt is az úton, nagyrészt az apjára borulva – az első osztályon, és amíg hazaértünk, mi többiek, a felmentést hozó kulccsal, ki is szaladgálta magát.
Szóval döntsünk, melyik az igaz? Fiam a három évével így összegezte: Apa, ez egy jó nap volt! Majd a következő mondattal rá: Apa, ez egy fárasztó nap volt!
Szóval melyik narráció az igaz? Hát, mind a kettő. Mind a kettő és egyszerre. Nem lesz kevésbé szerencsétlen a dolgok alakulása attól, hogy jól éreztük magunkat, és nem romlik el a jó varázsa attól, hogy szerencsétlenül alakultak a dolgok. Nem cáfolja, vagy oltja ki egyik a másikat. Nem húzzuk le egyik élményt a másikért és nem húzzuk fel a másikat sem az előbbivel. Egyszerre igazak, a maguk tanulságaival, a lehetőségeikkel és megbánásaikkal. Nem jobbról nézem, vagy balról nézem kérdése, még ha később az emlékezés akár torzít is egyik vagy másik irányba.
Vannak ilyen igazságok. Hogy Isten egyszerre szeret és igazságos. Vagy hogy a bűnös embert szereti, de a bűnt elveti. Idelenn egyszerre két narráció részesei vagyunk: a búzáé és a konkolyé. Nem kell ezt a vegyességet sem pokollá panaszkodni, sem mennyé pozitivizálni. Ez az a világ, amit Isten úgy szeretett, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne…
