Általános iskola végén, hetedik-nyolcadikban az ember gyereke még kamasz. Minden átalakulóban benne, világlátás, értékítélet, önmagáról alkotott kép, közösségeihez való viszony. Ez nem a nagy megállapodások és megállapítások, fogadalmak, hanem inkább a nagy kérdésfeltevések ideje. Keresi és harcolja önmagát, és jól is teszi.
Épp elég nehéz, hogy ilyenkor kell továbbtanulásról, ezzel együtt pedig életorientációról döntenie. Legalábbis valamelyest.
De ideje ez a felébredésnek is, a ráébredésnek arra, hogy az anyu-apu-tanítónéni kontroll egyszer véget ér, és saját magának tartozik elszámolással. Eljön az ideje az önmagáért való felelősségvállalásnak, az önállósodásnak. A jó értelemben vett leszakadás ideje ez, minden lázadásával, pimaszságaival és a korcsoportjához – mint új referenciához – való erős kötődéssel.
Nagyon sok ősi civilizációban a 12-14 éves kor volt az, amikor az ifjú a felnőtt társadalom tagja lett. (Egy évvel ezelőtt – ugyancsak a konfirmáció kapcsán – már bővebben írtam erről.)
Csakhogy változnak az idők, és valahogy erősen az az érzésem, hogy változik a civilizáció és a társadalmi „érettség” valósága is.
Annak idején huszonhat évesen „késői elsőszülő” voltam, láttam a bejegyzést a kórlapomon a szülészeti nővérpultra pillantva! ☺ Hiszen a nem is olyan régi múltban húsz évesen már lassan vénlánynak mondták a hajadont. Mostanában pedig már teljesen természetes az is, hogy az emberek később házasodnak (ha egyáltalán), s hogy a nők harminc vagy negyven évesen szülnek először.
A régebbi társadalmakban, akár az iparos, akár a paraszti munkában, az ifjak valóban tizenévesen már a család keresői, fenntartói közé léptek, vagy ha tehetségesek voltak a tanulásban – és módjukban is állt – komoly tudományos fokozatokat értek el, vagy ha katonának álltak és sikereket arattak, már tiszti előléptetésben részesültek.
Persze, most is vannak, akik korán munkába állnak, sőt családot is alapítanak. De a mai „nyugati társadalmakban” nagyon nem ez a jellemző. És ez összefügg egy késői érzelmi és szociális éréssel.
Vajon fel merjük-e tenni a kérdést, hogy mi ennek a saját egyház-társadalmunkra nézve a következménye? Mi például a mi konfirmáló fiataljainknak a valósága, érettségi és felelősségvállalási szintje, kapcsolódási képessége gyülekezeteink közösségeihez?
Mert lehet szép és megható konfirmációi ünnepi istentiszteleteket tartani, és lehetünk is jó reménységgel, ha a Szentlélek Isten kegyelmes hatalmában bízunk. És vannak valóban, akik évtizedek után is felbukkannak, hit-gyökereikre találnak. De valljuk meg őszintén:
A jelenlegi iskolai hitoktatási forma – amivel egyébként hála Istennek sokkal több gyermeket elérünk, mint annak előtte – nem igazán kedvez a gyerekek gyülekezethez kötésének. Elvileg a nyolcadikos tananyag helyett nem is szabad konfirmációs oktatást végezni. Meg lehet próbálni belepréselni. De a református hittant választók között egyáltalán nem magától értetődő az egyházhoz tartozás tudata vagy szándéka sem akár.
Lehet külön alkalmat szervezni az előkészítőnek, de erre már nehéz a különböző egyéb programokkal és a közelgő középiskolai felvételire előkészítő különórákkal agyonterhelt gyerekeket becserkészni. És egyre több szülő mondja azt, hogy majd a gyerek eldönti… Tizennégy évesen…
Persze, ennek valóban már az ő személyes döntésüknek kellene lennie, de egyszerűen még nem tartanak itt a személyiségfejlődésükben! Ha végiggondolom, hogy negyedszázados lelkészi munkánk során hányan voltak, akik kimondták, hogy „református anyaszentegyházunknak egész életünkben hűséges, úrvacsorával rendszeresen élő, szolgáló és áldozatra kész tagjai” leszünk, és azokból egész évben csak egyetlen egyszer, csak egyetlen nagyünnepen hányan jönnek el istentiszteletre és úrvacsoráznak, vagy lettek gyülekezetünk fenntartói-választói, hát… Vannak, igen, sőt közülük lelkészek is lettek páran, de a sok fogadkozóhoz képest nagyon kevesen.
Félreértés ne essék, egyáltalán nem vagyok a konfirmáció ellen! Mert nagyon fontos alkalom. Csak kétlem, hogy az lenne, amit kimondunk: hogy a gyermekek felnőtt egyháztagokká nyilvánítása lenne. Sokkal inkább olyasmi valójában, mint amit a katolikus egyházgyakorlatban az elsőáldozásnak neveznek.
Komoly kezdete, lehetősége valaminek. Meghívás és befogadás. Befogadás a gyülekezet, az egyház életébe, a hitgyakorlók közösségébe, meghívás a Szenttel való találkozásra. A Szent Istennel való első „kézzelfoghatóan” személyes találkozásra!
Ezért szerintem a legfontosabb egyik mozzanata a személyes áldás, kézrátétel pillanata. Amikor a gyülekezet közösségében, de mégis csak neki személyesen, Isten megszólítja, a lelkészen keresztül megáldja. A másik pedig élete első úrvacsoravétele. Amikor Krisztus a megtöretett testének és kiontott vérének szimbólumaiban önmagát adja neki – valóságosan.
Nem akarok én itt nagy liturgiai vagy ekkléziológiai reformot sürgetni, csak elgondolkodásra, jelen valóságunkkal való szembenézésre hívni. Olyan látásra, melyet nem későbbi szemrehányó számonkérés, vagy csalódottság, hiábavalóság- és veszteségérzés követ bennünk lelkészekben, egyháztagokban sem. És persze lehet velem vitatkozni is… ☺
