Németh Gyula nyugalmazott veszprémi esperes, egykori magyaralmási és balatonkenesei lelkipásztor a XX. század sűrűjében hirdette Krisztus szeretetét, vezette a rábízott gyülekezeteket. Bátor, de nem felelőtlen, leleményes, de mások javát kereső, következetes, de nem rugalmatlan ember. Letűnt korok élő tanúja közöttünk, aki emlékeit felidézve bizonyságát adja ma is a Lélek által nyert erő tevékeny valóságának.
A tornácon barátsággal fogad, majd helyet foglalunk a nappaliban, ahol két történelmi címer lóg a falon. Szinte kérés nélkül mutatja be a két család címerét, melyek nyomán beavat származása egy szeletébe.
Két család címere ez. A Kenessey család címere a nejem őseié, akik Köveskálon voltak kisnemesek. A másik, a Magyari-Kossa családé, akik a Pozsony melletti Nagymagyarról származtak, ők pedig az én őseim. Szép mindkettő, ezért kinagyíttattuk, kalligrafikus feliratot készíttettünk rá, bekereteztettük és ide kerültek a falra.
Ősei tisztelete nem merült ki a bekeretezett címerben.
Feldolgoztam a családom történetét, sokféle dolog előkerült az őseimet illetően. Voltak közöttük besenyők és szlávok is. A török kortól kezdve csóri volt az apai családom, de korábban Bázel mellett éltek. Sőt mi több, a Németh nevünk eredetileg Sváb volt, de felvettük a Németh nevet a pejoratív hangzású Sváb helyett, mert a magyar fülnek nem egy kellemes hangzású név a sváb. Csóron külön utcájuk volt a sváboknak, és nagyon gyorsan elmagyarosodtak. A csóri prédikátor vette be őket a gyülekezetbe, mert reformátusok voltak. A másik település, mely fontossággal bír a családom életében, Iszkaszentgyörgy, ahol én is születtem. Nagyapám nősült Szentgyörgyre. Sőt Tabajdról és Zámolyról is történtek benősülések a családunkba, akik feltehetőleg dél-szlávok voltak Topusko névvel. Van ilyen nevű település a Plitvicei-tavaktól délre, és akkor még egy volt az ország, így könnyedén jöhettek északra. Fejér megyébe valószínűleg a török mozgásával összefüggésben érkeztek. Egészen velem bezárólag paraszti nép volt a családom, hiszen ez volt a nemzetfenntartó réteg, ebből állt zömében az ország lakossága. A téeszesítésig ebben az életvitelben voltunk benne. Apám, Németh Sándor hétéves koromban, 1940-ben halt meg tüdő-mellhártyagyulladásban. Ő az első világháborút végig harcolta, mert amikor kitört a háború pont beleesett a hadköteles korba. Az isonzói csatában is részt vett és olasz fogságba került. A nagyobbik fiunk, aki kamionsofőr, ezt a követ onnét, az Isonzó patakból hozta nekem. A második világháborút tizenévesen éltem át, tizenkét éves voltam, amikor a front volt. Emlékszem a németekre és az oroszokra is jól. A németek ’44-ben jöttek be, aztán ’45-ben az oroszok. Mindegyik nyomot hagyott bennem, de ettől még szép gyerekkorom volt, rengeteg élmény ért. Tudtuk, hogyan kell kiszerelni a puskaport az ágyúhüvelyekből – na, nem volt veszélytelen, az egyik társam lábait levitte az akna.
Hogyan vezetett az útja a teológiára?
A föld meghatározó erejű volt a családom számára, ezért az iszkaszentgyörgyi elemi iskola után elmentem Balatonfüredre és a kertészeti szakiskolában tanultam, majd a technikumot végeztem el. Anyám, Mészáros Julianna szívbeteg volt, ötvenhétévesen halt meg és már nem érte meg a teológus éveimet. Valószínűleg nem is végeztem volna teológiát, ha nem úgy alakul a történelem és a család története. Amikor én teológiára tudtam menni, addigra már vége volt a beszolgáltatásnak és a padlás-lesöprő korszaknak. Ha szükség lett volna rá, akkor tovább gondozom az anyám, és nem tanulok teológiát. Mélyhitű és tájékozott asszony volt, aki a Keresztyén család című újságot is járatta, amiből sok történettel, verssel és énekkel táplálta a család lelkét. Öten voltunk testvérek, három nővérem meg egy bátyám van. A nővéreim férjhez mentek, de a bátyám nőtlen halt meg 1974-ben. Nyolc évvel volt idősebb, mint én. Habár a szüleim már nem éltek akkor, amikor a teológiát elkezdtem, de Isten rendelkezett afelől, hogy legyen egy Mami, aki támogat engem. Baranyából küldött nekem csomagot, élelmiszert, disznóvágási kóstolót, fehér inget. Meg is fogadtam, hogy magamhoz veszem, de ő csak addig élt, amíg elvégeztem a teológiát.
Lelkészi szolgálata mindig Dunántúlhoz kötődött?
Igen. Budapesten tanultam, de mindvégig a dunántúli egyházkerületben szolgáltam. Az volt a gyerekkori álmom, hogy pápai református diák lehessek, de 1951-ben bezárták a református kollégiumot. Nem olyan egyenesen adta meg Isten a pápai álmom beteljesülését, mert nem a kollégium diákja lehettem Pápán, hanem exmisszus (szerkesztői megjegyzés: gyülekezeti szolgálatra kirendelt teológushallgató). A pápai idők kedvesek és szépek voltak, kétszeresen adattak meg. Viszont azt nem szerettem, hogy annyira a kirakatban voltunk, és a párt besúgórendszere mindent jegyzett és tudott rólunk. Pápa múltja késztette az elvtársakat arra, hogy nagyon rajtunk tartsák a szemüket, és mint város sem volt közömbös, hogy az egyházak hogyan működnek.
Milyen volt akkor a gyülekezet?
Az az igazság, hogy Pápa is, mint a többi gyülekezet, akkor még a múltból élt. Voltak még nyugalmazott professzorok a templombajárók között, a derékhad szintén a múltban tanult, és volt még ifjúság és gyermekistentisztelet is. Az ifjúság remek volt, Szalay Jóska, Gubricza Emese, Horváth Hugi. Persze volt egy-két baki is, például nem délben kell gyermekistentiszteletet tartani a nagy templomban palástban. A főnök Bognár Károly lelkipásztor volt, így nem avatkoztam a dolgába, ő ahogyan rendezte, én ahhoz igazodtam engedelmesen.
Egy fél mondattal említette, hogy kétszeresen adatott meg Pápa. Mit jelent ez?
Két ízben szolgáltam ott. Először Máté Csaba beosztottlelkész kórházba kerülése miatt küldettem Pápára. Onnét 1967-68-ban lekerültem Balatonendrédre nem egészen egy évre segédlelkésznek. Kedves gyülekezet volt, családias légkörrel, le a kalappal előttük. A parókia kertje elhanyagolt volt, úgyhogy bozótírtással kezdtem. Rengeteg gyermek tömörült körénk, eleven vasárnapi iskolai élet folyt. Szerettünk ott lenni, de tíz hónap után visszahelyeztek Pápára. A második szolgálatkor már nős voltam. Egy zánkai lányt, Siffer Jolánt vettem feleségül 1966-ban, és Balatonendréden megszületett 1967-ben az első fiam, Gyula, akivel még két hónapot a feleségem Somogyban maradt. Aztán jött utánam Pápára. Ott születtek Péter és Tamás fiaim 1968-ban és 1970-ben, akikből lelkipásztor lett. Érdekes, csak őbelőlük lett lelkész, akik Pápán születtek, a másik négy gyermekünkből nem. Magyaralmási szolgálatom idején született 1973-ban Sára, 1976-ban Ágnes és 1979-ben János.
A többi gyermeke mivel foglalkozik?
A nagyobbik és a legkisebbik fiunk kántor lett. A feleségem mennyasszonyomként megtanult zongorázni, de érezte a hiányát a gyermekkorban elsajátított hangszeres tudásnak, ezért szívén viselte a gyerekeink zenei nevelését. Gyulát hetedikes korában sikerült eljuttatni a debreceni kántorképzőre, ahonnét hazatérve eleinte néhány dallamot tudott, de akkor ahhoz igazodva választottam éneket az istentiszteletre. Aztán egyre jobban begyakorolta magát, és évekig volt kántora a kenesei gyülekezetnek; most pedig kamionsofőr. A lányokat is taníttatta volna zenére a feleségem, de sokszor inkább megszöktek. Sára tanító-német szakon végzett, Ági háziasszony lett. Legkisebbünk, Janó pedig Iszkaszentgyörgyön falugondnok, valamint a gyülekezet főgondnoka és kántora.
A magyaralmási gyülekezetben is tapasztalta, hogy kirakatban vannak, és az állam figyeli a gyülekezetvezetőket?
Nem, ott más volt a helyzet. Ott összefogott a két egyház, a református és a római katolikus. Nagyon szorította az ökumenizmusra a politikai helyzet az egyházakat. Ostoba volt az a lelkész, aki nem ismerte föl, hogy különösképpen is érvényes a régi mondás: összetartásban rejlik az erő. A két egyház a falut megerősítette, a templomjárás kifogástalan volt, és a gyerekek által a gyülekezeti élet fellendült. Persze ott is akadtak nehézségek. Az igazgatónak nem tetszett a gyerekek templombajárása, ezért egy tanárnővel haza akarta tereltetni a gyerekeket a falu főutcájáról, mikor templomba indultak. No, a bátrabbja a kertek alatt jött a református és a katolikus templomba. Nem tudták szétverni a hitoktatást, de sok-sok kellemetlenséget okoztak. Az igazgató négy évig katolikus papneveldében tanult, és amikor átugrott a pártvonalra, igyekezett mindent elkövetni, hogy az egyházak ellen cselekedjék, azzal bizonyítva múltjának megtagadását – és ez meglátszott a magatartásán. Amikor a két nagyobb fiú óvodáskorú volt, bár a feleségem a kisebbikkel otthon volt, és nem akarta engedni óvodába a nagyobbik gyerekeket még, de mivel az óvónő kérte, hogy a fejlesztés miatt a létszámba szükség van rájuk, hát elengedtük őket. Egy hónap után a gyerekeket hazaküldték, mert az igazgató azt mondta, hogy egy szocialista intézményben semmi keresnivalója a pap gyerekeinek.
Nem is jártak többet óvodába a gyerekeik?
Otthon maradtak. Igen ám, de ezt nem nézte jó szemmel a gondnok és a presbitérium, akik közül sokan a balinkai bányában dolgoztak. Elmentek az óvónőhöz, hogy kinek a parancsára dobta ki a papjuk gyerekeit az óvodából, mert fel fogják lázítani a balinkai bányát, és abból az óvónők húzzák a rövidebbet, mert a csákányt nem fogják kivenni a bányászok kezéből, de az óvónők alá esetleg csúszdát tehetnek. Erre fel akkor visszakozás lett, hogy küldje a nejem a gyerekeket az óvodába. No, akkor küldje, vagy ne küldje, dacoskodjunk, vagy ne dacoskodjunk?! Végül küldtük a gyerekeket. Igen ám, de akkor az esperesem kapott el, hogy: a nyílt utcán inzultáltad az iskolaigazgatót! Mondtam neki, ne engedjen haza, ne mondhassa, hogy szervezési lehetőségem volt, hanem üljünk be az autóba, és menjünk ki Almásra, kérdezzük meg azokat, akik ennek tanúi voltak. Azzal végződött, hogy az igazgató kénytelen volt belátni, hogy ez így nem megy, hogy hazugsággal bemocskolva próbál utamba állni. Végül is elcsendesült a dolog, és amennyire lehetett, békességben éltünk. A gyerekeink oda jártak iskolába. Szép gyülekezeti élet folyt. Sor került templomrenoválásra és parókiaépítésbe is fogtunk. Érdekes, hogy Almáson is, mint Endréden, irtással kezdtem a bozótos kertben.
Mi volt ennek az oka?
Mindkét esetben olyan elődöm volt, akik nem értettek a paraszti munkához, ezért elbozótosodott a kert. A dzsungelből kellett kiemelni a kertet. Persze a gyülekezet látta, hogy csinálni akarjuk, és segítettek. Jó volt megtapasztalni, hogy mellénk álltak és közösen gondolkodtak.
A felesége egy klasszikus nagytiszteletű asszony. Miben mutatkozott ez meg?
Joli hívő és imádkozó asszony, aki a gyülekezetekben otthon volt. Kántorom volt, gyerekalkalmakat és szükség esetén bibliaórát is tartott, a nőszövetséget vezette és családot látogatott. Mikor miben kellett, ő segített. A megismerkedésünk nem szokványos történet, abban is benne van az imádsága. Fehérváron a templomban volt egy csendesnap, ahova a zánkai lánykörösökkel érkezett. Füle Lajos „Tebenned szép az élet” versét szavalta. Egy padsorban ültünk, én az édesanyámat kísértem. A templomból kifele megkérdeztem, hogy kinek a versét szavalta, mert nekem a veszprémi sorkatonaság idejéből megvolt az a kötet. Elmondása szerint megragadta, hogy a bőszoknyás édesanyámat milyen szeretettel karolva vezettem, és hazaérve a barátnőjének elmondta, hogy látta a nagy őt. Azt, akihez hasonlót el tud képzelni maga mellé. Olyat, aki karon fogva kíséri ki a templomból az édesanyját. A barátnője azt javasolta, imádkozzanak érte. Így is tettek. Fél év múlva a balatonfüredi szakiskolából felmentem a zánkai bibliaórára, ahol be akartak mutatni minket egymásnak, mi pedig csak összemosolyogtunk, hogy már találkoztunk.
Magyaralmási szolgálatuk idején (1970-78) ébredés volt a gyülekezetben. Mi állt ennek a hátterében?
A mi lelkiségünk gyökere Biatorbágyhoz fűződik, és meghívtuk a gyülekezetbe Liza nénit (szerkesztői megjegyzés: Trausch Erzsébet, a Biblia Szövetség biatorbágyi mozgalmi ágának elindítója), aki hetes evangelizációt tartott. Reggel gondolatébresztő, este evangelizáció volt, amire a kerten keresztül átjött a plébános is néhány imádkozó hívével együtt. Ezek az evangelizációk ébredést hoztak, és egy felébredt gyülekezetet hagytunk hátra, amikor Kenesére jöttünk.
Az egyházi vizeken jószemmel nézték Liza nénit?
Olyan esperesünk volt Szabó Sándor személyében, aki megengedte az evangelizációt. Nem akadályozta, hanem inkább segítette a munkát. A mezőföldi egyházmegyében sok helyen volt evangelizáció, amelyben Liza néni szolgált. Busszal jártak egymáshoz a gyülekezetek, ha Liza néni valamelyikben szolgált. Sárkeresztes, Polgárdi, Füle, Fehérvárcsurgó, Csákberény jöttek hozzánk, aztán mentünk mi is hozzájuk, ha ott volt evangelizáció. A buszforgalmat segítette, hogy a balinkai bányászbusz sofőrje az egyik presbiterünk volt. Az evangelizáció kezdete és a vége pont arra esett, amikor nem kellett vinni a bányászokat, tehát egyik a másik elé semmiféle akadályt nem gördített. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy egy idő után az ellenség nem nézte jó szemmel ezt a nagy mozgást és ébredést, a hívő mag kialakulását. Bakos Lajos püspök úr egy értekezleten kikelve magából elmondta, hogy eljutott hozzá, hogy egy biatorbágyi nő engedély nélkül végzi a szolgálatokat, és felállíttatta azokat, akiknél szolgált. Hát, egy csomóan felálltunk. Látva ezt, nagyon dühösen megfenyegetett bennünket, hogy ha még egyszer megtudja ezt, akkor úgy fogja szétszórni az egész társaságot, hogy egy hónapig kevereg a levél, míg megtalálja a címzettet.
Erre a püspöki dörgedelemre megszűnt az evangelizáció?
Nem teljesen. Az az evangelizációs sorozat, ami akkor indult a Mezőföldön, az megállt. Viszont minden gyülekezetből jártak fel emberek Biatorbágyra csendeshetekre. Tehát nem teljesen tudta megállítani. Azok az emberek a gyülekezetek magját képezték hosszú évtizedeken keresztül. Most szárazabb időszak van, nem fúj annyira a Lélek szele. Fontos az ébredés kapcsán megemlíteni Zánkát is. No, nem az úttörővárost, hanem a feleségem pincéjét a Várhegyen. Ő zánkai lány, akinek a szülei ott gazdálkodtak, és tőlük a téesz mindent elvett egy tollhúzással. Az a téeszelnök tette ezt, aki korábban odajárt apósom pincéjéhez, és mindig megkínálták. Később kiderült, hogy a szőlőt elvették ugyan, de a pince kocsifordulóval megmaradt. A bolthajtásos borospincére emeltem egy gyümölcstározót, és ez lett a fészek. Oda jártunk a gyerekeinkkel. Sőt, Magyaralmásról sok gyereket tudtunk elvinni oda. Meg a többi gyülekezetből, még Erdélyből is, meg Amerikából is táboroztak ott. Németh Géza az erdélyi gyülekezetből gondoskodott róla, hogy mindenhonnan legyen gyerek; úgyhogy mondanom kellett neki, hogy már csak a körtefákról tudnak lógni a gyerekek, máshova leülni nem tudnak. Huszonöt-harminc embert bírt el kényelmesen a hely. Hetenként váltották egymást a csoportok. Nagyon jó fedőnév volt Zánka. Úgy hívogattuk az embereket, hogy Zánkára megyünk, és aki nem volt beavatva, az nem tudta, hogy nem úttörősdiről van szó, hanem hitről. Molnár Csaba nemesvámosi lelkész, az akkori fiatal zánkai lelkész sokszor esti fürösztés után kijött szintetizátorral a tábortűz mellé, és zengett a zánkai hegy az énekünktől. Ezeket az énekeket az ott megfordult gyerekek mind elvitték magukkal, magukban.
A már említett lelkipásztorok mellett kikkel tudott jól együtt dolgozni?
A környékünkön élők közül Farkas Tamás sárkeresztesi lelkésszel, aki fiatalon autóbalesetben meghalt; aztán Péntek László polgárdi lelkésszel, aki már nyugdíjas és Székesfehérváron él; Bán József tasi lelkésszel, aki disszidált; és Németh Gézával, aki hozta fél Magyarország küldöttjeit. Megható szép jelenet volt, amikor egy erdélyi gyermekért jött az édesanyja, és ő szalad felé, boldogan mondva: édesanyám, én még ilyen helyen nem voltam, itt engem mindenki szeret, és nem szólnak rám a magyar szóért. Sok szép dolgot éltünk át, és tényleg érdemes volt csinálni.
Az akkori politikai helyzetben milyen következménye lett a zánkai evangéliumi heteknek?
Szemet szúrt ez a hatóságnak, és először feleségem húgát kezdték piszkálni, hogy győzzön meg minket, hogy ne legyen templomsátor felhúzva a területen. Aztán később a rendőrségre húzkodtak engem, sőt még Bakos püspökhöz is mennem kellett. Az igazság az, hogy a rendőrség normálisabban viselkedett és kezelte a dolgot, mint a püspök. Így van az, amikor valaki nem az isteni kegyelemből van azon a helyen, ahol van, ezért nem Istennek akar tetszeni, hanem annak, aki őt harcossá avatta (szerkesztői megjegyzés: 2Tim 2,4). Az elvtársak jóvoltából politikai segítséggel lett püspök, ezért a politikai rendszernek akart megfelelni és meghálálni azt.
Mivel tudott védekezni?
Soha senkinek a nevét nem írtuk fel, hogy ne tudják számon kérni tőlünk. Nem is jutottak tőlem információhoz. Azt mondtam: az, hogy a feleségem birtokán a kökénybokrok alatt mit csinálunk, igazán nem tartozik sehová. Ez egy magánterület és magánügy. Nem nagyon akarták elfogadni, de mivel nem játszottunk húzd meg – ereszd meget, – abban úgysem lettünk volna mi győztesek -, idővel elszelídültek a dolgok. Elsimult az ügy, mert nem álltam makacsul ellen, és úgy gondolták, elég az ijesztés. De hát továbbra is azt csináltuk, amit lehetett. Saját ellátásunk volt a szülőktől, a támogató pékektől.
A balatonparti táborokhoz 1978-tól balatonparti szolgálati hely kapcsolódott. Hogyan kerültek Balatonkenesére?
Az elődöm, Kuti József már nyugdíjba készült, és ismert korábbról engem. A fia, Kuti Géza, aki később keszthelyi lelkész lett, jó barátom volt a teológiáról, és tartottuk a kapcsolatot. Rajta keresztül ismert az édesapja, és amikor lebetegedett, akkor a presbitereket hozzám irányította Magyaralmásra, hogy hallgassanak meg, mert ő örülne, ha én lennék az utóda. Így is történt, eljöttek és meghallgattak. Ifjúsági nap volt Magyaralmáson, előre nem mutatkoztak be, csak felmentek a karzatra figyelni. Megtetszett nekik az a légkör, amit tapasztaltak, és végül egyhangúlag megválasztottak.
Könnyű váltás volt ez?
A mezőföldi szeretetből a veszprémi irigységbe kerültünk. Ugyanis a lelkészi karban nem fogadtak szívesen, mivel Kenese a környező gyülekezetek között jeles helyen volt, és Kuti Jóska bácsi után jönni megtisztelő kitüntetés volt – ez irigységet vont maga után. Ezt abból is éreztem, hogy feleségemmel meghívtuk sorba a lelkész kollégákat családostól szolgálni, és hozzánk soha senki nem hozta el a családját. Épphogy ideértek az alkalom kezdetére, és utána el is sietettek. A veszprémi egyházmegye központi helyzetben volt a püspöki hivatal és a lelkészüdülő miatt, ugyanakkor rettegett egyházmegye is volt, mert Békefi Benő és Bakos Lajos eléggé zsarnokoskodott. Márkus Mihály idején javult a helyzet, de nem tűnt el valamennyi belső nehézség.
Gyülekezetépítés területén mire fektetett hangsúlyt?
Abban a korszakban, amikor én a szolgáltom javát elvégeztem, az „ahogy lehetett”-elv érvényesült a gyülekezetépítésben. Kirívó eset volt a földrengés, ami rendkívül sokat ártott, de segített is. A toronysisak lezuhant, a parókia is nagyon megrepedt, és el kellett dönteni, hogy mit teszünk az épületeinkkel. Mivel nem volt gyülekezeti ház, úgy döntöttünk, hogy új parókiát építünk, a régiből pedig gyülekezeti házat alakítunk ki. Hála Istennek, összhang és összetartás alakult ki a gyülekezeti tagokkal.
Gyülekezeti szolgálata mellett közegyházi tisztséget is vállalt.
Tettem a kötelességemet úgy, ahogy esküvel megfogadtam felszentelésemkor. Amivel megbíztak, azt jó lelkiismerettel elfogadtam, és a feladatot tudásom szerint elvégeztem. A Veszprémi Református Egyházmegye tanácsbírója voltam 1990-től, majd 1994-től jegyzője, és 1998-tól főjegyzője. Amikor Császár Attila esperes súlyos beteg lett, majd elhuny, akkor Márkus püspök megkért, hogy vegyem át a tisztét, lássam el a feladatot. 1999-től azt vittem tovább, amit korábban együtt is csináltunk. Látogattam folyamatosan a gyülekezeteket, csak akkor már esperesként tettem ugyanazt, amit korábban espereshelyettesként csináltam. Mivel sokat dolgoztunk együtt Császár esperessel, így jól ismertem az egyházmegyénk történetét és helyzetét. Igen ám, de kellett valaki a gyülekezetbe, aki a feladatokat átvállalja tőlem. Akkor püspök úr mondta, hogy választhatok, melyik fiam jöjjön fel Somogyból a kenesei gyülekezetbe. Tamás Kadarkúton szolgált, Péterék pedig hat éve Lábodon szolgáltak, és ők vállalkoztak arra, hogy feljönnek Kenesére. Folyamatosan helyt álltak a gyülekezetben, és 2003-as nyugdíjba menetelem óta vezetik a gyülekezetet.
A Dunántúli Református Lelkészegyesület elnöke volt 1991-1994 között. Mire emlékszik jószívvel vissza?
Amikor 1989-ben újra életre lett hívva a Lelkészegyesület, akkor Márkus Mihályé volt a kezdeményezés. Ő lett az első elnöke a Lelkészegyesületnek. Aztán amikor püspök lett, akkor én vettem át tőle. A Lelkészegyesület alkalmai nagyon jó találkozási lehetőséget biztosítottak a lelkipásztorok számára, de főleg arra volt jó, hogy észrevegyük kárpátaljai szolgatársainkat. 1993-ban családostól elhívtuk őket Balatonfüredre üdülni tíz napra, és megszerveztük arra az időre gyülekezeteikbe a helyettesítő dunántúli lelkészeket. Összesen ötvenhét személyt tudtunk adományokból és felajánlásokból vendégül látni. Kár, hogy nem lett folytatása, és a többi egyházkerület nem csinált valami hasonlót.
Élete során a történelmi helyzetek, úgymint világháború, kommunizmus és rendszerváltás, mennyiben befolyásolták döntéseit?
A gazdasági és politikai helyzet különösebben nem tartott kényszer alatt. Annak ellenére sem, hogy az egész társadalmat irányító, mozgósító történés volt mindegyik. Az egyházi élet felette volt mindennek. Így tartottuk természetesnek. Adta a pillanatnyi helyzet, hogy mit kell csinálnom, hogyan kell döntenem.
Egyházi szolgálata mellett helytörténeti, egyháztörténeti és családtörténeti munkái jelentek meg. Mi ösztönözte erre?
A szülőfalum és a gyülekezetem iránti szeretet, valamint a kötődés vezetett. Mindig érdekelt a történelem, mert édesanyám is szerette. Aztán a tanítónk párját ritkító volt, és a teológián a historica professzor, Bucsay Mihály előtt is le a kalappal, áldja Isten haló porában is. Mindketten hozzájárultak ahhoz, hogy a történelem fontossá vált számomra. Bucsay professzor vitt bele a gyűjtésbe, adatok és történetek feljegyzésébe. Amikor kollokváltam, megkérdezte, hogy tudom-e, miről híres szülőfalum, Iszkaszentgyörgy gyülekezete. Nem tudtam. Tőle hallottam meg, hogy ott született Mándi Márton István, a pápai kollégium adászteveli száműzetését követő újjászervező igazgató. Később róla írtam szemináriumi dolgozatot, amihez rengeteg anyagot gyűjtöttem. A dolgozat elkészülte után pedig tovább gyűjtöttem a fellelhető adatokat.
Hogyan lett egy dolgozatból és összegyűjtött adatokból könyv?
Iszkaszentgyörgy történetének megírására a község tanácselnöke kért fel, aki hallotta, hogy gyűjtöm az adatokat. 1976-ban egy illusztráció nélküli kötet jelent meg szűkös terjedelemben. A birtokviszonyok esetében a főúri világ kikerülhetetlen volt, de erre érzékenyek voltak, nem nagyon akartak róla hallani; továbbá az egyházakkal is érintőlegesen foglalkozhattam. Számomra fontos volt, hogy csak 1945-ig vállaltam a kötet megírását. Majdnem abbamaradt az első kiadás, mert nem tudtunk megegyezni ebben, mivel én az úgynevezett felszabadulást már nem akartam megírni. A levéltár igazgatója mondta is, hogy az elvtársak nem igazán kíváncsiak a középkorra, hanem inkább arra, hogy mit értek el a szocializmusban. Akkor megkérdeztem tőle, hogy azt írjam meg, hogy a második világháború után a magyar kommunista pártot a legnagyobb nyilas alapította meg? (szerkesztői megjegyzés: Szekeres Miklós) Ezzel aztán elfogadtattam, hogy csak a világháború végéig írom meg a falu történetét. Később aztán a 2001-es második kiadás már bővítetten és illusztrációkkal jelent meg. A gyülekezeti vonatkozás 2011-ben jelent meg „Emlékezetnek kövei – Az Iszkaszentgyörgyi Református Egyházközség és a Református Elemi Népiskola története” címmel. Így teljessé vált Iszkaszentgyörgy történelmi képe. Az idén pedig megjelent a „Nemzedékről nemzedékre – Szüléim emlékezete, részletek családunk történetéből” című kötet, amit egy pályázatra készítettem, és az első díjat kaptam. Három nagymamámnak, ahogy régen mondtuk szülémnek állítok benne emléket, akik közül kettő vérszerinti volt, egy pedig nem. Saját költségen adattuk ki, hogy maradjon meg a gyerekeknek és unokáknak is emlékként. Balatonkenesét is gyűjtöttem, de az már nem valósult meg, pedig különösen szerettem volna református szemszögből megjelentetni a község történetét, de az öregség erre már nem ad lehetőséget. Két év óta már nem vállalok előadást, mert sok dolog elhussan az agyamból, és később jut csak eszembe. Pedig korábban jegyzet nélkül órákon át tudtam idézni és tényeket sorolni.
Lelkészi szolgálatának elismerését megtapasztalhatta?
Isten kegyelméből igen. Az egyházkerület közgyűlésétől 2011-ben Pro Pannonia Reformata díjat vehettem át. Ezt megelőzően pedig szülőfalum és szolgálati helyem is elismerését nyilvánította ki azáltal, hogy 2001-ben Iszkaszentgyörgy, majd 2009-ben Balatonkenese díszpolgára lettem.
Miként éli meg az idő múlását, a nyugdíjas éveket?
Augusztus 18-án betöltöm a nyolcvankilencediket, és belépek a kilencvenedik évembe. Nagyon várom már. Tamás fiaméknál lesz a családi ünnepség Fonyódon. Remélem, megadja Isten, hogy megérjem. Amíg gyülekezeti lelkész voltam, szép szokásként karácsony másnapján délután összegyűlt az egész család. A teológus, majd lelkész gyerekeim is haza tudtak akkorra jőni és az mindig egy nagyon szép családi találkozó volt. Később aztán itt, a kenesei otthonunk kertjében gyűltünk össze nyaranta, akkor már egyre több unokával megáldva. Hat gyermekünk után tizennégy unokánk van, sőt még egy tizenötödiket is kaptunk legidősebb fiunk házassága révén. Hálával élem meg az idő múlását. Ha egy szó eshet neheztelésről, akkor annyit megjegyzek, hogy most már lassan húsz éve nyugdíjas lelkészként lakom Balatonkenesén, de még nem hívtak meg gyűlésre, beiktatásra és nem látogattak meg az esperesek. Ettől nem lettem keserű, de azért fájó ezt megélnünk nyugdíjas lelkésztársaimmal, akikkel telefonon tartjuk a kapcsolatot.
Életútjának főbb állomásai közül hova álmodik vissza?
Negyvennégy éve élek Kenesén, de sokat álmodok vissza Iszkaszentgyörgyre. Huszonhét évig voltam odahaza, és álmomban vissza-visszatérek. Úgy is mondhatom, hogy szívem szerelmes helye a Mezőföld. Ott mindig tetőpontján van a kedvem, mert sok szeretetet kaptam. Kenesei beiktatásomra egy teli busszal jöttek le a magyaralmási gyülekezetből gyászolni. Mezőföldre visszajártam helyettesíteni is, például Iszkaszentgyörgyre két évig.
Melyik a legkedvesebb éneke?
Különösebben nincs választott énekem. Sok szép régi éneket szoktam énekelni, idézni. Inkább szép emlékké lettek az énekek. Az egyik ilyen, amikor még kicsik voltak Péter fiamék gyerekei, és ebéd után mentek föl a lépcsőn pihenőre, akkor énekeltem nekik, „Indulj, porhajlék, vár a sírkebel…”. No, ezt aztán megtanulták, és csöpp koruk óta emlékeznek rá. Mi pedig efelé tartunk, számunkra ma már egyre közelebb a porhajlék elhagyása.
Őszinte szívvel kívánom, hogy érhesse meg a kilencvenedik születésnapját családja körében, és azt követően még hosszú ideig szeretetben telhessenek napjai!
Vers vagy zene? Vers.
Tervezés vagy kivitelezés? Kivitelezés.
Bátorság vagy higgadtság? Attól függ, hogy mi kívánkozik.
Papírlap vagy telefon? Látásom romlása miatt most már a telefon inkább.
Boldogmondások vagy én vagyok mondások? Én vagyok mondások.
Históriás énekek vagy genfi zsoltárok? Is-is.
Metafora vagy leírás? Leírás.
Gyűjtés vagy tárolás? Tárolás.
Abszolutizmus vagy kiegyezés? Kiegyezés.
Szőlő vagy tök? Mikor mit akarunk készíteni!
