Megéled

Nemcsak az ördög bújik meg a részletekben

Azt gondoljuk, hogy látjuk a világot, értjük az összefüggéseket, és tudjuk, mi miért történik körülöttünk. Pedig sokszor csak egy szeletét ismerjük a valóságnak, azt is, amit igazán megmutatnak nekünk. Mindannyian más háttérrel, neveltetéssel, tapasztalatokkal és érzékenységgel látjuk az élet dolgait. Más-más jelenségekre figyelünk, és más impulzusok érnek el bennünket, sokszor észre sem vesszük, mennyire egyoldalúan szemléljük ugyanazt a helyzetet.

Ritka az, amikor valaki képes egy dolgot több oldalról is megvizsgálni. Nemcsak azt látja, ami közvetlenül előtte van, hanem azt is, ami mögötte húzódik, és azt, ami később következhet belőle. Pedig a nagy dolgok gyakran egészen apró részletekből állnak össze. Egy jelentéktelennek tűnő momentumból, egy elmaradt kérdésből, egy félresöpört figyelmeztetésből.

Hányszor mondjuk: majd foglalkozunk vele később! Most még különben sem olyan nagy ügy. Aztán telik az idő, a kis probléma növekedni kezd, és egyszer csak ott állunk előtte, tanácstalanul. Pedig talán lett volna lehetőségünk elébe menni a dolgoknak. Csakhogy a megelőzés nem mindig látványos, és sokszor nem is hálás feladat. Gyakran falakba is ütközünk, amikor időben szeretnénk jelezni, hogy valami nincs rendben. Jobb csendben lenni, hogy ne sértsünk meg senkit?

Olyan ez, mint amikor valahol füstöt érzünk. Mit viszünk magunkkal? Szalonnát a nyárson és kenyeret, vagy egy vödör vizet? Megállunk még egy kicsit, mert talán csak valami apróság ég, talán nincs is akkora baj. A szalonna közben szépen sül, a füst pedig egyre sűrűbb lesz. Aztán amikor már lángol a tető, hirtelen mindenki tűzoltó akar lenni, vagy elkezd egymásra mutogatni, és mondják a jól bevált közhelyet: én megmondtam előre, hogy baj lesz. Csakhogy a kérdés nem az, hogy utólag ki mondta meg előre. Hanem az, hogy amikor még csak füstölt valami, ki volt hajlandó odamenni a vödör vízzel.

Február óta magam is küzdök egy egészségügyi problémával. Több vizsgálaton is átestem, és közben egyre többször gondolkodom azon, vajon mennyire látják egészében az embert. Természetesen minden orvos a saját szakterületéhez ért, és annak a részleteit vizsgálja. Ezt értem és tiszteletben tartom. Mégis, néha hiányzik az a tágabb látásmód, amelyben nemcsak egy tünetet, egy leletet vagy egy szervet néznek, hanem az embert magát is, az összefüggéseket keresve. Ahogy egy új téglából nem lehet előre megmondani, hogy katedrális lesz belőle, családi ház, esetleg disznóól. Előre csakis a teremtői szándék és az akarat tesz különbséget.

A testünk csodálatos ajándék. Sokszor csak akkor kezdjük igazán értékelni, amikor valami nincs rendben vele. Pedig nemcsak azért kaptuk, hogy használjuk, amíg bírja. Óvnunk kell, mert véges időre kaptuk – de nem csupán önmagunkért, hanem azért, hogy szolgáljunk vele, jelen legyünk mások életében, és segítsünk ott, ahol szükség van ránk. Vajon mennyire vigyázunk arra, amit kaptunk? És mennyire figyelünk azokra az apró jelekre, amelyek talán már jóval korábban figyelmeztetnek bennünket?

Ugyanez a figyelmetlenség a mindennapokban is körülvesz minket. Elég csak a rezsiszámlákra, a banki kölcsönökre vagy a különféle szerződések apró betűs részeire gondolni. Aláírunk valamit, mert bízunk a másikban, mert sietünk, vagy csupán úgy gondoljuk, a részletek már nem olyan fontosak. Aztán egyszer csak kiderül, hogy éppen azok a részletek határozzák meg, hogy mi fog történni velünk a jövőben. Ilyenkor jönnek azok a bizonyos mondatok: „Oda volt írva.” „Miért nem olvastad el?” És talán a legfájóbb, amit már csak magunkban mondunk ki: „Én megbíztam benned.”

A bizalom fontos dolog, de nem helyettesíti a figyelmet és a felelősséget. Nem elég a másik jó szándékára hagyatkozni, és az sem elég, ha valaki utólag az apró betűkre mutogat. Egy kapcsolatban, egy megállapodásban, egy közösségben nemcsak az számít, hogy mit mondunk ki, hanem az is, hogy mit hallgatunk el, mit nem veszünk észre, és mit nem akarunk megérteni.

Talán éppen itt kezdődik a legnehezebb rész: amikor már nem másokban keressük a felelőst, hanem befelé figyelünk. Mert nemcsak a világ részletei fölött siklunk át, hanem a saját hibáinkat is hajlamosak vagyunk elrejteni. Könnyebb megmagyarázni, miért nem tettünk valamit, könnyebb másokra mutatni, mint őszintén szembenézni azzal, amit mi rontottunk el. Sokszor nem az a legnagyobb baj, hogy nem látjuk a részleteket, hanem az, hogy nem akarjuk meglátni azt, amit azok elárulnak rólunk.

Isten előtt azonban nincs szükség kirakatra. Ő nemcsak azt látja, amit szívesen megmutatunk magunkból: a szépet, az okosat, az ügyeset, a sikereset. Látja a gyarlóságainkat, a hibáinkat, a bűneinket és azokat a dolgokat is, amelyeket mások elől gondosan elrejtünk. Csakhogy Isten előtt lehullik a díszlet.

Ez nem azt jelenti, hogy a hibáinkat erénynek kellene neveznünk, vagy úgy kellene tennünk, mintha nem számítanának. Éppen ellenkezőleg. Fel kell vállalnunk őket, tanulnunk kell belőlük, és törekednünk kell arra, hogy ne kövessük el újra ugyanazokat. Mert talán nem attól válunk egésszé, hogy hibátlanok vagyunk, hanem attól, hogy nem tagadjuk le a hibáinkat, és van bátorságunk változni. Mi azokkal a tökéletlenségekkel együtt vagyunk egészek, amelyeket felismerünk, vállalunk, és amelyekből képesek vagyunk tanulni.

Végül talán nem az lesz a legfontosabb kérdés, hogy mennyire jól látjuk a világot, hanem az, hogy mennyire voltunk hajlandók meglátni benne az igazságot. Mert a részletek nemcsak arra figyelmeztetnek, hogy baj lehet, hanem arra is, hogy nekünk magunknak hol van tennivalónk – és abban is segítenek, hogy tisztán lássuk, hol van helye az elismerésnek, és hol a kritikának.

Nem mindig a nagy dolgokon bukik el az ember. Néha csak egy apró részletet nem vesz észre. És néha éppen egy apró részlet mentheti meg attól, hogy elveszítse az egészet.

A szerző

Írások

Mit is írjak magamról? Férj, apa, református... Ezek mind csak címkék és skatulyák. Hiszen minden ember "titok, idegenség, lidérces messze fény". Ha megtisztelsz és elolvasod az írásaimat, jobban megismersz általuk annál, mint amit most elmondhatok magamról. Előre is köszönöm a bizalmadat. Soli Deo Gloria.