Ismerjük meg

„Nemzedékről nemzedékre megmarad igazságod” (Zsolt. 119.90)

Egy történész ismerősöm – miközben a huszadik századról beszélgettünk – azt mondta, hogy ezek még túl közeli események, hogy tisztán, reális képet alkossunk róluk. Vannak még személyes megélések, amik az érzelmek miatt torzíthatják a történelmileg releváns tényeket. Tudományos szempontból elfogadom, hogy így van, de ezek a kötődések, érzelmek teszik mégis valóssá az eseményeket. Ezeket pedig fontos megtartani, átörökíteni, hogy tudjuk, a történelem nem csak tudomány, hanem megélt, átélt emberi sorsok sokasága, amik áthatják a jelenünket, és hatnak a jövőnkre is. És meglátni belőlük azt is, hogy Isten a történelmet is az ő ügyének érdekében tudja használni.

Most a történelem egy adott pontjáról emlékezünk meg Móron – érzelmekkel, személyes történetekkel. Hogy miről, és hogy miért itt, arról egy rövid, tényeken alapú bevezetőben szólok.

A második világháború 1945 májusában véget ért. A fegyveres harcok befejeződtek, de Európa átrendeződése korántsem. A háborúból a győztes hatalmak oldalán kikerülő Csehszlovákia kormánya egy lehetőség szerinti tiszta szláv nemzetállamot kívánt létrehozni. A győztesek jogán asszisztáltak ehhez az illetékes nagyhatalmak, s hosszú huzavona, tárgyalások után – miközben már eldőlt a németség kollektív bűnössé nyilvánítása – az úgynevezett Benes dekrétumok alapján a felvidéki magyarság ki- és áttelepítése is elkezdődhetett azoknál, akik magyarságukat nem tagadták meg.

1945. augusztus 2-án adta ki Edvard Benes csehszlovák elnök magyarokat és németeket sújtó 33. dekrétumát, mely az ország területén élő nem-szláv népességet megfosztotta állampolgárságától.

1947 tavaszán teljesedett be a sorsuk. Gondos terv alapján fogtak hozzá a szlovákok a kitelepítéshez: elsősorban a határmenti településeket „magyartalanították”, ezzel még jobban elválasztva a felvidéket az anyaországtól. Hivatalosan lakosságcsere, valójában elszakítás a szülőföldtől.
Ezzel egyidőben idehaza elkezdődött a sváb nemzetiségűek kitelepítése. A magyarországi németség kollektív bűnösségének elve alapján lehetőséget láttak a nemzeti homogenizációs program véghezviteléhez, és nem mellesleg birtok-, ingatlan- és ingóságállományuk igénybevételével rendezhették a földkérdést.
A két könyörtelen program úgy kapcsolódik össze, hogy a kommunista magyar kormány, praktikusan, de felettébb embertelen módon, a kitelepített svábok helyére költöztette be a felvidékről kiszakított családokat. Ezzel megnehezítették a beilleszkedést, hisz a sváb településen maradt nemzetiségek, szomszédok úgy érezték, hogy a felvidékről érkezők vették el a jóismerősök, esetleg rokonok ingatlanjait.

Elnagyoltan ennyi az előzmény. De, mint minden történelmi esemény, ez is jóval összetettebb, bonyolultabb láncolatok sora, szakavatott történészek vastag könyveket írtak tele a XX. század ezen pár évéről, ami több nemzetiség sorsában okozott törést. Mi most a felvidéki kitelepítettekre emlékezünk. És hogy miért Móron? Mór sváb nemzetiségű település volt, 436 családot, 1349 személyt érintett a kitelepítés. A felvidékről, a szülőföldtől elszakított több, mint 100.000 magyar közül 160 családot, 603 személyt irányítottak Mórra, a svábok helyére. Többségük református keresztyén vallású volt, akik hitük megélésében nemcsak támaszt találtak Istennél a nehézségeik elviselésben, hanem a múltjukhoz, az otthonukhoz is kapcsolta őket. Erről beszélgetünk most a református közösség gyülekezeti házában. A beszélgetőtársaim, akikkel Veres Péter tiszteletes úr jóvoltából találkozhattam, a szülők, nagyszülők történeteiről mesélnek.

Beszélgetőtársak: Fórizs Irén, Czékus Eszter, Molnár Etelka, Izmindi Tünde, Izmindi Sára

Schabel Józsefné, Eszti néni négyéves volt 1948-ban. Mire emlékszik, vagy mit meséltek a szülei arról az időről?

Eszti néni: Marcelházán születtem, de Hetényben éltünk az áttelepítéskor, onnan kellett elmennünk. Csak távoli emlékeim vannak. Apukám meghalt a fronton, nem is ismertem… Nekünk tulajdonképpen nem is kellett volna eljönni. Az édesanyám nagypapája, hetven fölött volt már, és vele élt még az édesanyja, aki vak volt. Őket érintette a kitelepítés. Anyukám azt mondta, hogy akkor inkább jön a papával meg a dédmamával. Velük kerültünk ide.

Felmerült-e az a lehetőség, hogy szlováknak vallják magukat azért, hogy ott maradhassanak? Nem lett volna egyszerűbb?

Eszti néni: Nem! A nagypapa magyarnak vallotta magát, ő kötötte magát ehhez. A régi öregek nem olyanok voltak, mint most, hogy úgy fordulok ahogy éppen valaki, vagy valami kívánja.

Hogy zajlott le a kitelepítés?

Eszti néni: Én még kislány voltam, egész másként éltem meg mindent. Olyan sokat nem beszéltünk róla utána. A nagypapa idős volt már, a nagymama világtalan…Itt Móron sokan voltak Hetényről – 48 család jött onnan.  

Fórizs Irén, Czékus Eszter,

Mi módon döntötték el, hogy ki hova megy?

Mészáros Lajosné, Irénke néni: El lett osztva. Két hétig Szobnál állt a szerelvény, mert nem tudták még, hogy kit hova vigyenek…

Jól hallottam, két hétig állt az a szerelvény, amin rajta voltak a kitelepítésre várók?

Irénke néni: Igen, két hétig marhavagonokban voltak, köztük én is, aki akkor voltam egy hónapos. Akik ezt rendezték, akkor mentek mindenfelé, hogy eldöntsék, hogy kit hova vigyenek. Itt a környékünkre többfelé kerültek, Pusztavámra, Isztimérre… A későbbi férjem családját Komáromszentpéterről levitték Tolna megyébe, Páriba. Ez is egy sváb település volt. Ők is, meg akiket messzebb telepítettek, igyekeztek eljönni Komáromba, Szőnybe, hogy közelebb legyenek a szülőhazához.

Irénke néniék hányan jöttek és mit hagytak hátra, mi maradt ott Hetényben?

Irénke néni: A dédnagymama azt mondta, hogy őt ne vigyék Csehországba, ő akkor Magyarországra jön. A régi öregek tartották a magyarságukat. Tehát ő volt, meg a nagyapám és a nagyanyám, a nagynéném, aki akkor volt tizenhat éves, apukám, aki huszonnyolc éves volt, anyukám, meg én.
A másik nagymama ott maradt egy félig lebombázott házban anyukám húgával, aki vak volt, és nemsokkal utána meg is halt. A bátyja a fronton volt, először ide jött Mórra, mert azt hitte, hogy mindenki eljött, aztán úgy kellett visszaszöknie a nagymamához és a családjához.
A család szép új háza maradt ott… A kitelepítési bizottság leltárt készített minden háznál, amikor volt a kitelepítés. Még az is rajta volt, hogy hány bodzabokor, hány egresbokor, milyen mély volt a kerítés alapja, miből épült a ház… lóistálló, tehénistálló.

Mit lehetett elhozni?

Irénke néni: Tulajdonképpen sok mindent. Még az állatokat is külön vagonokban. Deszkákból készítettek ládákat, amibe beletették az állatokat, a gabonát, amit csak tudtak.  

Etelka néniéknek mi a története?

Pázmándi Imréné, Etelka néni: Én már itt születtem 52-ben, csak azt tudom, amit elbeszéltek a családban. A dédnagymamám, a két nagyapám, nagyanyám, anyukám özvegyasszonyként – az ő férje 45-ben a háború legvégén egy bombatámadásban meghalt – egy nyolcéves kisgyerekkel jött át. Nálunk is az volt, hogy nagyanyám ragaszkodott a magyarságához, anyukámék meg hozzá. Az én történtem az az, hogy anyukám és apukám bár egy faluból származtak, de itt házasodtak össze Móron. Apukám első házasságából van egy nővérem, ő még mindig kint él Szlovákiában, az a bizonyos kisfiú, akivel anyukám átjött, az első házasságából született, ő 56-ban disszidált Angliába. Az szoktam mondani, hogy én meg voltam a kis közös (nevet). Kezdetben sokat jártunk úgymond haza – 52-ben lehetett először átmenni. Én azt már másoknak is, és itt is elmondom, hogy ezeknek a látogatásoknak az volt a végkifejlete, hogy az én apukám mindig azt mondta anyukámnak: te Etel, adjunk hálát a Jó Istennek, hogy idekerültünk. Visszamenve abba a faluba, láttuk azokat a lepukkant házakat, életet…. szóval egész más volt, mint amit otthagytak. Én így éltem meg gyerekként, hogy bár szerettem hazamenni a rokonokhoz, de mindig azt hallottam, hogy hála, hogy idekerültünk.

Molnár Etelka, Izmindi Tünde, Izmindi Sára

Önök már tősgyökeres mórinak születtek?

Izmindi Sára: Igen, a sztorinkban az is benne van, hogy mi nem lennénk, hogyha nem lett volna kitelepítés, mert apukánk tősgyökeres móri. A legelső anyakönyvekben a vezetéknevünk ott van, mint reformátusok, és ha anyu nem jön ide, akkor ők nem találkoznak.

Izmindi Tünde: 48-ban telepítették át anyukámat, nagymamával, nagypapával és az öccsével.

Izmindi Sára: Anya 13, az öccse 3 éves volt.

Izmindi Tünde: A nagypapa viszont belebetegedett az áttelepítésbe, nem tudta feldolgozni, hogy nem tudja úgy eltartani a családját, nem tudja azokat a feltételeket biztosítani, mint otthon. Ezt most depressziónak mondják, a nagypapa csak ült, és nem igazán beszélt…

Irénke néni: A férjem is mesélte, hogy Páriban az első éven az áttelepültek közül a legnagyobb gazda felakasztotta magát, mert egyszerűen nem tudta elviselni, hogy az élete munkáját elvették.

Izmindi Sára: A nagyapám negyvennyolc éves volt. Ma, ha valakinek ebben a korban teljesen új életet kellene kezdenie, az nem akkora trauma. Ma számos ilyet hallani, elköltözik, új élet, új család. Akkor viszont ez nagy veszteség volt.

Izmindi Tünde: Kint jó módban éltek, hintóval jártak, nagymama fodrászhoz járt, mindenük megvolt, és itt meg a nulláról kellett újrakezdeni

Mit meséltek arról, hogy milyen volt beilleszkedni az új környezetbe?

Etelka néni: Bárki öreggel beszélek az apukámról – bár mindig azt mondták, hogy a „telepesek” – de a legjobbakat hallom vissza: szorgalmas, dolgos emberek voltak ők, be tudtak illeszkedni.

Irénke néni: Jó, kellett egy kis idő, amíg megismertek bennünket. Mi is bekerültünk a sváb házba, egy éjszaka még együtt voltunk… szóval nekik is nehéz lehetett, jöttek hozzájuk, és azt mondták nekik, hogy „menj ki a házadból!”

Tudatosan telepítették a családokat svábok által lakott környékekre sváboktól elvett házakba…

Izmindi Sára: Akiknek fájt, hogy elvitték a szomszédját, vagy nem tudta, hogy hogyan kerültek ide a betelepített családok, azok azt gondolták, hogy miattuk kellett elmenniük. Ebből alakultak ki konfliktusok. Sokáig elképzelhetetlen volt „vegyes házasság” a betelepítettek és a helyiek között. Volt külön református kocsma, külön sváb kocsma, oda nem ment be az egyik meg a másik. Külön bálok voltak. Nagyon sokáig megvolt ez a kettősség, ez a kiélezett ellentét. Ez is megviselte őket. De aztán Eszti néni meg hozzáment a Jóska bácsihoz, a „svábjóskához” (nevetnek) aztán már rendeződtek a dolgok. 

1948-ban Ábrahám János volt itt a lelkipásztor, és egy maroknyi gyülekezet élte a református hitéletét, akikhez, ha jól tudom, nagyon hamar csatlakoztak a felvidékiek. Ezekben a nehézségekben mit adott számukra a reformátusságuk? Miért ragaszkodtak hozzá?

Etelka néni: A magyarságukat, mindent! Volt mibe lelki értelemben kapaszkodni.

Izmindi Sára: A nagymama mesélte, hogy húsvét volt először, amikor el tudtak jönni a templomba, és hogy akkor tele volt a templom, és itt találkoztak a többi sorstársukkal. Nagyon nagy élmény volt nekik. Annyian voltak, hogy nem fértek be a templomba. Azon gondolkodott akkor a református közösség, hogy meg kell nagyobbítani a templomot, hisz közel hatszáz emberrel gyarapodott a gyülekezet. Az összetartozásukat is ez jelentette, Istentisztelet után a leggyakrabban itt maradtak, beszélgettek. Ugyanazt élték át, ezért jobban megértették egymás érzéseit.

A közösségi erőn túl tudtak tudatosan a hitükbe is kapaszkodni?

Irénke néni: Igen, hisz aki hívő ember, az bízik az Istenben, könnyebben elviseli a nehézségeket.

Etelka néni: És nem tesz több terhet ránk az Úr, mint amit elbírunk viselni, ez is reményt ad.

Izmindi Tünde: A mi nagymamánk a hite által meg tudta látni a pozitív dolgokat. Ő mindig énekelt, jókedvű volt. Elfogadta, amit kapott, minden nehézséget.  

Izmindi Sára: Tudott élni vele, pedig számtalan nehézséggel került szembe. Sőt, a családra is odafigyelt, mikor hazament a Felvidékre, ő hozta össze a bátyjait mindig. Isten nélkül, a hite nélkül ez nem ment volna, ezt így nem tudta volna elviselni.

Eszti néni: Abban segíthetett, hogy meglássák ebben a helyzetben is az Isteni gondviselést. De nem volt könnyű. Már az előbb volt szó róla, hogy milyen volt beilleszkedni. A nagypapa mesélte, hogy az első időkben a svábok szemében tényleg csak telepesek voltunk. Volt ellenszenv is irányunkba, ezért este, mikor lefeküdtünk, tett egy fejszét az ágya mellé, ha jönne valaki… De hála Istennek nem jött senki. Mondjuk 56-ban rosszabb volt, akkor volt egy-két sváb, aki, ha beivott, dörömbölt az ablakon, hogy „te rohadt telepes, gyere ki”. Pedig akkor elmúlott már vagy hét-nyolc év, de valahogy kitört akkor belőlük ez…

Mikorra rendeződött a viszony?

Eszti néni: Akik idekerültek, azok dolgoztak, ügyeskedtek, hogy előbbre kerüljenek, és látták, hogy tudnak és akarnak is dolgozni.

Irénke néni: Kellett egy kis idő. Első évben az aratás után voltak már, ezért akkor csak tengtek-lengtek, nem volt még munka. De utána már bebizonyosodott, hogy dolgos, tisztességes magyar emberek a felvidékiek. Annyira jóban voltak, hogy a nagypapát hívták fuvarba, vagy ha ellett a tehén, vagy a ló, hogy jöjjön segíteni.

Hogy gondolnak most a Felvidékre?

Irénke néni: Gyerekként minden évben elutaztunk oda. Emlékszem, mikor jöttünk vissza, és szálltunk fel a buszra, bizony szegény nagymamám meg anyukám zokogott… Pár éve szerveztünk egy buszos kirándulást, körbejártuk az összes települést. Sokan eljöttek, de ez már tényleg más, sok idő eltelt…

Eszti néni: Olyan melegszívű emberek voltak, olyan szépen tudtak a nagynéniék beszélni: „drága kisjányom, hát hazajöttetek?” Olyan nagy szeretet volt bennük. Ha rájuk gondolunk… fáj az ember szíve persze. De most már más, kihalt a rokonság. Már csak az unokatestvérek vannak, és a gyerekeik, és ők már nem olyanok, nem is ismerik az embert, egy évben, ha kétszer találkozunk. Úgy elfásult ez a világ!

Izmindi Sára: Felvidéken az a nagy gond, hogy „elszlovákosodnak”. Előfordul, hogy egy-egy családi eseményen a fiatalabb generáció beszélgetés közben simán átvált szlovákra, úgy kell szólni nekik, hogy hahó, mi nem értjük. Olyan lett a környezet, hogy észre se veszik ezt. A legkisebbek már nem is beszélnek magyarul.

Etelka néni: Az én testvérem gyerekei még beszélnek magyarul. De szlovák iskolába járatják őket, mondván, hogyha egyszer Szlovákiában vannak, a felsőoktatás is ezen a nyelven zajlik, akkor a gyerekkel szúrnak ki, ha magyar iskolába adják. Én ezt nem így gondolom, de hát ő él ott, ő tudja, hogy mi a jobb nekik.

Eszti néni: Ez olyan, hogy itt van ugye Komárom, Komárno ugye odaát. Voltam ott hivatali ügyet intézni. Ott állt a váróban a katona, kérdezem tőle magyarul, hogy legyen szíves segíteni, ezt és ezt a számú irodát keresem.  És akkor mondja: Nye rozomi. Én meg ráripakodtam, hogy nem igaz, hogy ennyi magyarember között élsz, és akkor Nye rozomi! És utána pléharccal csak elmondta magyarul, hogy erre és erre menjek. 

Egy olyan időszakról meséltek most, amikor a „teher” a „nehézség”, az „életben maradás” szavak valós, megélt jelentéssel bírtak. Manapság is divat ezeket a kifejezéseket használni. Kicsit vessük össze a múltat a jelennel, milyenek látják a mostani világot?

Izmindi Tünde: Régebben sokkal nagyobb nehézségek voltak. Most a kicsiből is tudunk nagyot csinálni, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy talán kevesebbet bír el a mai ember.  

Etelka néni: Ez abból adódik, hogy nagyon nagyok az igények.

Eszter néni: Már kisgyerekkortól egyre többet akarnak, ebből fakadóan nagy az irigység is. Nekünk küzdelem volt ez az élet, így megbecsüljük, amit elértünk, amink van. Szóval, ha ezt a küzdelmet nem is kívánjuk a mai fiataloknak, de kéne egy kis rendet, fegyelmet és kitartást tanulniuk.

Etelka néni: Küzdenek a mai fiatalok is, csak talán mások a célok, a magas igényekhez igazítják azokat. Ha elérhető célokat tűznek ki, akkor kevesebb csalódás éri őket, akkor máshogy élik meg a nehézségeket is.

Talán ezért is jó, ha emlékeztetjük a mai kor emberét például a felvidéki kitelepítettek sorsára? Miért kell ma is megemlékeznünk róluk?

Irénke néni: Fontos a hagyományok ápolása, hogy megőrizzük, megőrizzék az őseik szokásait, hogy honnan jöttek.

Izmindi Tünde: Meg kell egy kicsit öregedni, érni ahhoz, hogy ez értékké váljon az ember számára. Ha van valami kötődés a családon belül, akkor előbb-utóbb előjön ez a téma.  

Izmindi Sára: Fontos, hogy halljanak róla, hogy tiszta képet lássanak. Hogy az áttelepítettek nem önszántukból jöttek, hogy ugyanúgy fájdalmas volt nekik idejönni, mint a kitelepített sváboknak innen elmenni. Fontos, hogy lássák mind a két oldalt, hogy tudják mi az a Benes-dekrétum, hogy anno a magyar reformátusok a saját hazájukból lettek kirakva. Itt Móron minden évben megemlékeznek települési szinten a svábok kitelepítéséről, de a felvidéki kitelepítés soha nem kerül szóba. Mi itt a templomban azonban minden évben tartunk megemlékezést, emléktáblát is avattunk.

Etelka néni: Fontos, hogy tudjuk, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, mi a célunk, és hogy Isten mért teremtette ezt a lehetőséget. Mert ez minden nehézség ellenére egy lehetőség is…

Izmindi Sára: A móri gyülekezetnek ez bizonyos, hogy egy áldás volt. Mert nem valószínű, hogy a felvidéki kitelepítettek nélkül lenne ilyen a móri gyülekezet. Az adott időben nem láthatunk mindent előre, de Istennek ezzel célja volt, hiszem, hogy nem cél nélkül vagyunk itt.

Áldott legyen az Urunk, hogy megláttatja velünk az ő lehetőségét a nehézségekben is. A nagyhatalmi játékoknak áldozatul esett felvidéki magyarok itt Móron megtalálták a helyüket, és Isten segítségével stabil alapot képeznek a református közösségben. És erre az alapra épülve ma már egy bő infrastruktúrával rendelkező, számos lelki alkalommal bíró közösség áll. Hálás vagyok, hogy találkozhattam önökkel, köszönöm a beszélgetést.