Márton Gergely egyházkerületi kommunikációs munkatárs a Meg van írva oldal hétfői szerzője. Tiszántúlról került Dunántúlra, apai nagyapja révén a parókia belső világát gyermekkora óta ismerte, viszont gyülekezeti életet a Balatonpartra kerülve kezdett élni. Beszélgetésünk során szóba került sodródás és lázadás, Vásárosnamény és Balatonalmádi, jelenlét és tudósítás. Ismerje meg a tisztelt olvasó Gergelyt, aki szereti Hrabalt, aki ma már konzervativizmussal lázad, aki örömteli gyülekezeti eseményekről szeret tudósítani, és aki törekszik az evangéliumi élet nap-nap utáni megélésére!
A megvanirva.hu oldalon szerzői bemutatkozásodban lázadó lényedről teszel említést. Mit takar nálad ez a jelző: lázadó?
Öntörvényű, vagyis inkább önfejű voltam és vagyok még valamelyest most is, általánosan elfogadott dolgok ellen mentem. Többségében nem ideológiai alapon, gyakorta nem a jobb, hanem a rossz irányba. De visszatekintve ezt nem tartom feltétlenül károsnak, úgy gondolom, a fiatalok számára ez az útkeresés része, hozzátartozik az élet fejlődéséhez. Bár a szüleim lehet, hogy mást mondanának erről, ők azért máshogyan élték meg az én lázadozásaimat. A bemutatkozóban arra utaltam, hogy a konzervatívabb felfogás lett a nem divatos, a lenézett, ezért kiállni mellette lázadás a divatossal szemben.
Szüleid, akik mesélhetnének a lázadásaidról, hol élnek? Honnan kerültél Dunántúlra?
Vásárosnaményban születtem 1977-ben. Ez a város az ukrán határtól (gyermekkorom idején még a szovjet határtól) húsz kilométerre van, a folyók városának is hívják, ott torkollik a Tiszába a Szamos és a Kraszna is. Édesanyám magyartanárként dolgozott a helyi középiskolában, édesapám a mozit vezette. Míg volt moziüzemi vállalat, addig üzemvezetőként, aztán a rendszerváltás után vállalkozóként. Nyugdíjasként élnek szülővárosomban, hála Istennek jó egészségben, amit igyekeznek aktívan meg is tartani. Egy bátyám van, akiknél nagy örömként az egy fiú és egy lány gyermek mellé pár hete társult egy újabb leányka. Ők Nyíregyházán élnek. Szóval mindenki mindenfelé, de igyekszünk tartani a köteléket.
Iskoláim után Fehérgyarmaton egy televíziónál dolgoztam, ami 2000-es évek elején megszűnt. Egy darabig tébláboltam, aztán irányt kellett találni. Sok ismerősöm Budapestre ment, de én tudtam, hogy nagyvárosba, nagy zajokba nem akarok menni. Egy hirdetésben láttam meg, hogy egy balatoni televízió keres operatőr szakembert. Addig életemben kétszer voltam a Balatonnál, egyszer télen, mint zánkai úttörőtáboros, egyszer pedig nyáron egy filmes táborban. Úgy élt bennem a kép, hogy ez az a hely, ahol kolbászból van a kerítés, és maga a földi Kánaán, akkor gyerünk! Így kerültem Balatonfűzfőre.
Evidens volt számodra, hogy oda kerülve gyülekezetbe fogsz járni?
Nem. Voltak gyülekezeti tapasztalásaim és emlékeim, mert apai nagyapám lelkipásztor volt a Debrecen közelében fekvő Földesen. Mivel nagyon kicsi voltam, ezért leginkább halovány emlékeim vannak arról a gyülekezetről, ahol ő szolgált. Utána pedig akkor jártunk templomba, amikor náluk voltunk Debrecenben, a Bolyai utcai templomba, ahol konfirmáltam is.
Nagyszülőkkel jártál templomba, de odahaza a szüleiddel nem. Mennyire neveltek vallásosan?
Nem emlékszem az életemből olyan időszakra, hogy ne lett volna valamilyen kapcsolatom Istennel. Nem volt hagyományos értelemben vallásos a neveltetésem, de soha nem volt kérdéses a teremtettségünk. Itt a Dunántúlon viszont úgy alakult, – és tudjuk, hogy véletlenek nincsenek, hanem a Gondviselő által vannak a dolgok eltervezve – hogy egyre sűrűbbek lettek a kapcsolódási pontok az egyházi és gyülekezeti élettel. Akkor felvetődött bennem, hogy mi lenne, ha elmennék templomba, hiszen vasárnaponként ráérek. Egy kis kitérővel így kerültem a Balatonalmádi-Balatonfűzfői Református Egyházközség balatonalmádi gyülekezetrészébe. Ez nagyjából azután volt, hogy Steinbach József lelkipásztort püspökké választották Dunántúlon. Fel is keltette ez az érdeklődésemet, szerettem volna látni, hallani. Előtte egyszer-kétszer, mint tévés jártam az almádi gyülekezetben. Emlékszem, hogy nemcsak vágóképeket készítettem, ahogy általában, hanem ott maradtam, végig hallgattam, és úgy éreztem, hogy erre szükségem lehet a későbbiekben is.
A későbbiek pedig ezt jól illusztrálják: tagja lettél a gyülekezetnek. Milyen szolgálattal vagy jelen a gyülekezetben és az egyházban?
Elsősorban a kommunikációs területen szolgálok – a honlap kezelése, hírek feltöltése. Emellett ha pakolni, karácsonyfát díszíteni kell, én szívesen segítek.
A Dunántúli Református Egyházkerület munkatársaként egyre jobban megismered a Dunántúlt. Milyennek látod az itt élő reformátusságot?
Tiszántúl után nagyon furcsa volt látni és megszokni, hogy itt a reformátusságnak más a pozíciója, mert létszámban kevesebben vannak. Ebből tapasztalható egy nagyobb fokú alázat, ami a Tiszántúlon nincs meg. És ez nem minősítés, mert én Tiszántúlt ugyanúgy szeretem most is, de az tény, hogy az alkalmazkodásból adódóan itt nagyobb fajta alázat tapasztalható. A másik pedig, hogy itt nagyobb szabadság van, ami talán pont abból adódik, hogy kisebb behatással van a református egyház a Dunántúlon, ami kisebb közéleti felelősséget is jelent. Gyakran hallom családiasnak nevezni Dunántúlt, amit kezdek én is megtapasztalni a család jó és rossz oldalával együtt. (nevet) Isten kegyelméből a jó dolgok vannak többségben. Maradjon is így!
Ámen, mondhatnám erre, de ne legyen még vége a beszélgetésnek! Amikor elmész Dunántúl szerte egyházi eseményekre, hogy hírt adhass, akkor mennyire vonódsz be azokba?
Inkább vagyok szemlélődő, mint az események aktív részese és alakítója. Ez nagyon praktikus volt a korábbi világjárásomban, mert pont az volt a munkám, hogy szemlélő legyek és ne résztvevő. Ez egyházfiként okoz némi nehézséget, hiszen egy istentiszteleten – általában ezekről tudósítunk – éppen nem a kívülállóság a lényeg, hanem belevonódni az Igébe. De a fő feladatom mégiscsak az, hogy tudósítsak az eseményről, ezért tehát inkább résztvevője vagyok, mintsem részese az alkalmaknak.
Milyen típusú alkalmakról szeretsz legjobban tudósítani?
A gyülekezeti hálaadó alkalmakat azért szeretem, mert azok örömünnepek, és én igyekszem azokat úgy megírni, hogy visszajöjjön a nagymúltú gyülekezetek fontos állomásának jelentősége. Szeretem, hogy nemcsak a jelenkort ünneplik a gyülekezetek, hanem az elődökről is megemlékeznek, és a jövőt Isten kezébe teszik. A beiktatásoknak is megvan a hangulata, fontos ünnepi alkalmak. Jó olyan helyen lenni, ahol örülnek az emberek. Világi területen nem nagyon adatott meg, hogy örömről, valóságos örömről lehessen tájékoztatni és ez újszerűségében nekem is örömet okoz.
Az írás feladat, kötelesség, vagy inkább kibontakozási lehetőség számodra?
Különbség van aszerint, hogy mit és hova írok. A beszámolók elkészítése feladat, benne a lehetőség számomra az, hogy épülhetek belőle. A meg van írvás viszont egy másfajta megnyilvánulásra ad módot. A beszámolóknál teljesen lényegtelen az én személyem, mert csak közvetítek, a Meg van írvánál már az „én” is szerepet kap.
Amikor szabadon írhatsz, akkor mi alapján választod a témáidat?
Legyen kötődése a keresztyén élethez– ami egyébként kimondatlanul is elvárása a Meg van írva felületnek. Igyekszem nem kinyilatkoztatni, mert a korai gőgöm kezd kopóban lenni, és egyre jobban rájövök, hogy milyen kicsi is az ismeretem. Rácsodálkozom dolgokra, és azokról írogatok. Mindezt egy-két határozott sarokpont mentén, miszerint a keresztyén életet elsődlegesen gyülekezetben lehet megélni – menjünk templomba felszólítás mellette. Sarokpont még, hogy egy igazság van: Jézus Krisztus, minden más részigazság, amit az egy igazsághoz kell igazítani. Van, hogy indulatból nagy lendülettel választ kezdek írni valamire, amit olvastam, de közben rájövök, hogy ez nem jó, ez csak az én igazságom. Olyan „énigazságokból” fakadó megmondásokkal tele van a közbeszéd, és nem látom azt, hogy azok előre vinnének. Igazából azt igyekszem megfogalmazni: kétségeim vannak afelől, hogy egy Megváltó nélküli világban lehet-e boldog, teljes életet élni, hogy a keresztyén fundamentum helyett bármi más lehet-e alapja a fenntartható életnek.
Már középiskolában is jó fogalmazó voltál?
Ööö… (nevet) Édesanyám magyartanár és ő az állandó lektorom, aki nagyon sokat segít. A téma és az irány hamar megvan, de a fogalmazással izzadok, pont abból adódóan, hogy ne legyen kinyilatkoztatás belőle. Sokat faragom a mondatokat. Hrabalt nagyon szeretem, aki a hosszú mondatok zsenije, van olyan novellája, ami egy mondatból áll. Lenyűgöz, ahogy játszi könnyedséggel bánik a hosszú mondatokkal, miközben én egy pár szavas mondattal is megküzdök. Középiskolában, a kamaszkor velejárójaként, írogattam, de nem tett különlegessé, mert csak annak része volt ez, hogy kerestem a világhoz való csatlakozási pontokat.
Jelenleg egy olyan munkakörben dolgozol, ami magasra pozícionál, hiszen lépten-nyomon a dunántúli püspökkel mész, aki most már a zsinat lelkészi elnöke is, ezért sokféle szolgálati helyzetben és feladatkörben látod őt. Ezen a széles szolgálati-spektrumon milyennek látod őt?
Munkaköröm inkább alázatra pozícionál, a magaslatokban szédülnék. (nevet) Steinbach József püspök urat lelkipásztoromként ismertem meg. Az Ige embere, nemcsak hirdeti, éli is. Ugyanazt a lelkületet látom benne egyházvezetőként, mint gyülekezetvezetőként. A megsokasodott feladatai mellett is szeretettel fordul mások felé, és ez az Urat dicséri.
Ahol felbukkansz, gyakran fényképezőgéppel a kezedben vagy látható. Honnét ered a képek szeretete?
Édesapám üzemeltette a vásárosnaményi mozit, és így én – némi túlzással – a moziban nőttem fel, ami a képi látásomra nagy hatással lett. Kézzelfogható közelségbe kerültem a filmmel. Miután többször is megnézhettem egy-egy filmet, a cselekmény megismerése után tudtam a képekre koncentrálni. Izgalmas, ahogy a teremtett világ egy szeletét adott keretbe bele lehet foglalni, és ezzel valami pluszt mondani. Mi tagadás, ez azt is magával hozta, hogy már objektív nélkül is keretben pásztáz a tekintetem, részleteket keres a nagy egész helyett. És azt is, hogy inkább vagyok szemlélődő, mint résztvevő. A mozgókép az, ami közelebb áll hozzám, a fotózást lelkes amatőrként csinálom, ami egyre több örömöt ad.
A lelkipásztori vonalat sem édesapád, sem te, sem a bátyád nem vittétek tovább. A te esetedben mi volt ennek az oka?
Egyrészről nagyon rossz tanuló voltam világ életemben, másrészről nem tudok kiállni emberek elé. Ez két olyan dolog, ami az elhívás mellett szükséges minimum a teológiához, a szolgálathoz, így, ha volt is ilyen tervem, azt hamar elvetettem. Egyébként elhívást sem éreztem rá. Mozdonyvezető szerettem volna lenni, hogy egy nagy gépet irányíthassak, vagy pedig motorversenyző, de egyikre sem a technikai érdeklődés miatt vágytam, hanem inkább valami romantikus elképzelés miatt. Általános iskola után a motorozás felé haladva egy autószerelő iskolába kerültem, de mivel nem vagyok műszaki beállítottságú, ezért ez hamar kerékbetört, és aztán irányítástechnikai műszerész szakon folytattam, ami ugyancsak fizika, de azt valahogy elvégeztem. Jellemző rám a tudatos irányban tartás helyett a sodródás, jutok, ahová sodródom. Okozott ez sok belső feszültséget, örök vitatéma volt köztem és Isten között, hogy miért így? Úgy gondoltam, nem vagyunk jóban – aztán kiderült, hogy én nem voltam jóban Ővele, Ő attól még jóban volt velem. A középsuli után aztán már irányba álltam, képszerkesztőként végzeten Egerben. Diplomát aztán a Nyíregyházi Egyetemen szereztem, médiaszakon.
Van kedves éneked vagy bibliai szakaszod?
Szeretem a régi, hagyományos református énekeket, ez is a konzervatív lázadásom része. Ahogy egy konkrét éneket, úgy egy bibliai szakaszt sem tudok kedvencként megjelölni. Én azt szeretem, hogy az Ige egy nagyon erős keretet ad: a világ még nincs (Mózes első könyve), és a világ már nem lesz (Jelenések könyve), de Isten mindvégig van, sőt előtte is volt és utána is lesz.
Amikor közösen dolgoztunk interjúkészítések során, mindig javasoltad, hogy kérdezzem meg az interjúalanytól, hogy elégedett-e. Hadd tegyem fel neked a saját kérdésedet! Márton Gergely, te elégedett vagy?
Korai még erre válaszolnom, érjünk kicsit közelebb a végéhez. (nevet) Lehet, hogy vihettem volna többre, lehettem volna más. Kérdés, hogy akkor megelégedett lennék-e, és ebben nem vagyok biztos. Abból a szempontból elégedett ember vagyok, hogy a helyemen érzem magam. Voltak hullámvölgyek, voltak kanyarok, de most ide értem. Vannak terveim, bízom benne, hogy jönnek még hozzá évek is. Ha úgy adódik, örömmel megcsinálom, ha nem, hát nem. Nagyratörő terveim nincsenek, szeretnék minden napot úgy megélni, hogy egyre inkább törekszem arra, hogy olyanná legyek, amit Krisztus példaként állított elénk. Nem kis feladat ez, sokat bukdácsolok benne, de úgy hiszem, Isten már a törekedést is értékeli. Ha így tudom zárni a napomat, akkor már elégedett vagyok.
Kívánom, hogy adja meg napjaid áldott zárását Isten. Beszélgetésünk zárásaként pedig jöhet a számodra jól ismert villámkérdés-játék?
Ajjaj-jajjaj-jaj! Legyen.
Szürke vagy zöld? Szürke.
Éneklés vagy imádság? Imádság.
Egér vagy távirányító? Távirányító.
Nagycsütörtök vagy áldozócsütörtök? Nagycsütörtök.
Keret vagy tartalom? Keretben a tartalom.
Jácint vagy nárcisz? Ezek virágok? (nevetés) Jácint, de csak és kizárólag azért, mert nem vagyok virágszakértő, viszont ez Juhász Jácintra emlékeztet. Amúgy pipacs.
Jákob és Ézsau találkozása vagy Salamon és Sába találkozása? Halvány foszlányaim alapján Salamon.
Pince vagy padlás? Padlás.
Gedeon hajnali gyapjúfürtje vagy Pál éjjeli kosara? Pál kosara.
Fék vagy gáz? Gáz
