Miklós Csongor tapolcafői lelkipásztorral a pápai Refiben úgy beszélgettünk, mintha egy időben jártunk volna oda, pedig születésekor már láttam az érettségihez vezető alagút végét. Érdekes út az övé. Nem ősei földjén látta meg a napvilágot, ám pont annak köszönhető, hogy él. Nem szereti a változást, de kipróbálta, és végül pont annak köszönhetően fejezte be teológiai tanulmányait. A Balaton mellett nőtt fel, mégis pont a vadvízi horgászat kapcsán találta meg a hobbiját. Ismerje meg az olvasó az első önálló szolgálati helyére ez év áprilisában beiktatott lelkipásztort!
Emlékszem, hogy a szüleid Erdélyből jöttek, de azt nem tudom, hogy ott vagy itt születtél.
Én már itt születtem. A szüleim úgy szöktek át a határon 1988-ban. Édesanyám, Szabó Emma baróti származású, édesapám, Miklós Ferenc pedig alsórákosi, aki a Baróthoz közeli Bibarcfalván szolgált református lelkipásztorként. A bibarcfalvi református templomban van egy híres Szent László freskó, aminek kapcsán édesapám megismerkedett a későbbi keresztszüleimmel. Ők minden évben magyar rendszámú autójukkal érkeztek, amíg valaki be nem súgta ezt a barátságot az összeomlóban lévő román diktatúra idején. Aki ismeri azt a történelmi helyzetet, el tudja képzelni a következményeket. Két nap alatt világossá vált a szüleim számára, hogy jönni kell. Abban az időben három lelkipásztor jött el egy környékről, Nagy Dániel, aki Szentgyörgyvölgyre került, Szabó Béla, aki Szabadhídvégről ment nyugdíjba, és apám, aki Szentgálra került, majd Balatonfüredről ment nyugdíjba. Édesanyám pedig hitoktatóként ment nyugdíjba. Én már itt születtem, édesapám szentgáli szolgálata idején.
Megosztanád az olvasókkal születésed történetét?
Húsz év házasság után 1996-ban születtem. Lombikbaba vagyok. (mosolyog) Én voltam az első Magyarországon, aki azzal a technológiai eljárással született, hogy a hajszálnál kétszázszor vékonyabb csövön keresztül ültettek be az édesanyám méhébe. A televízió híradójában tudósítottak a születésemről. Rengeteget imádkoztak értem a szüleim. Ha nem szöktek volna át Magyarországra, akkor én nem vagyok. Úgyhogy a gondviselés működött szépen, csendben.
Áldott legyen a Gondviselő! Mennyi ideig éltél Szentgálon?
Fél éves koromban váltott szolgálati helyet édesapám, ezért nekem nincsenek Szentgálról gyerekkori emlékeim. Későbbi emlékeim vannak, mert visszajártunk oda. Sokakat ismerek a gyülekezetből, és voltam ott legációban is. De az otthon nekem sokkal inkább Balatonfüred volt. Mai napig van bennem egy titkon remélt gondolat: mint egykor refis koromban felszállok a 14:20-as buszra Pápán, leszállok Füreden, és hazamegyek az Óvoda utca 1-be, ahol ledobom a táskámat. Ésszel tudom, hogy ilyen soha többet nem lesz, mégis benne van a szívemben. A füredi fehér templomban nem voltam azóta, hogy édesapám nyugdíjba ment, és soha nem választottam legációs helynek – pedig ők szívesen fogadtak volna engem -, mert bennem az a szószék édesapámé. Ésszel tudom, hogy más szolgál már ott, mert ő már nyugdíjban van, mégis szívem szerint a füredi parókiára mennék haza a szüleimhez.
A titkon remélt gondolatod alapján úgy sejtem, dunántúlinak tartod magad.
Igen, de néha bennem van egy kicsit a hontalanság érzése. Aki járt már nálunk, az tudja, hogy a kapuinkon belül egy mini Székelyföld van. Elég korán szembesültem azzal, hogy nem minden úgy van a kapun kívül, mint a kapun belül. Például hat évet kellett várnom az életemben, hogy lerománozzanak. Úgy, hogy egy szót nem tudok románul! (összevonja szemöldökét) Gyerekként furcsa volt, hogy a szüleim mindig azt mondták, hogy megyünk haza, majd utaztunk tizennégy órát az akkori utakon. Annyiban volt nekem az haza, hogy ott voltak a nagyszüleim, azaz a családunk, akiket én évente egy-két hétig láttam. Irigyeltem azokat, akiknek megvan az az ajándékuk, hogy „átmegyek a szomszédba nagybátyámékhoz”. Apám fájdalmas emléke, amikor odaálltam elé, és megkérdeztem tőle, hogy „mikor megyünk haza”, és ő válaszolt, hogy „Csongorkám, hát itthon vagyunk”, mire én azt mondtam, hogy „nem ide, hanem Füredre”. Az az igazság, hogy erdélyi gyökereimmel füredinek tartom magam, mert ott nőttem föl és oda kötnek a gyerekkori barátságaim.
Említetted a kaputokon belüli mini Székelyföldet, ami egy kisebbségi lét, melyhez hasonló itt Dunántúlon a vallási kisebbségi létünk, azaz hogy reformátusok vagyunk. Számodra mi abban a meghatározó, hogy református vagy?
Már csak abban, ha kimondom a szót, hogy református vagyok, abban van egy gerinc. Ezt nem lehet puhán kimondani, mert ropog. Ez tartást kíván és tartást ad. Sallangoktól mentes kell, kellene legyen a református szó és lét. Nekem az, hogy református, jelenti a teljes identitásomat, mert az otthont is ez határozta meg. Én nem amúgy református vagyok, én nem különben református vagyok, hanem REFORMÁTUS VAGYOK. Az, hogy étkezés vagy lefekvés előtt imádkozunk, hogy a házi áldás nem falidísz az otthonunkban, hogy ha szól a harang, akkor mi elindulunk a templomba, olyan természetes, mint a levegővétel. És nem azért, mert édesapám lelkipásztor, hanem mert mi reformátusok vagyunk.
Gyerekkorodban még nem volt Balatonfüreden református iskola. Hova jártál általános iskolába?
Körzetileg ahhoz az iskolához tartoztam volna, ami 2012-ben református lett, de a szüleim az Eötvös Loránd Általános Iskolába írattak be, mert akkor még az volt a jobb városi iskola. Nagyon-nagyon jó osztályunk volt, és nyolcadik osztály végén 4,8-as volt az osztályátlag, mert a nyelvoktatás és a reáloktatás is színvonalas volt. Huszonhatan voltunk, amiből tízen a környező falvakból jöttek, mert akkor már megkezdődött a falusi kisiskolák bezárása. Egyszer próbálkoztam „megszökni” Pápára. (nevet) Hatodik osztályos koromban azt mondtam édesapámnak, hogy én mennék a Pápai Református Kollégium Gimnáziumába. Mert göndörhajú gyerekként rohangálva a konfirmandusok és ifisek között annyi jót hallottam a Refiről, hogy oda vágytam. Hiszen, nincs olyan év, hogy Balatonfüredről ne jönne valaki ide a Refibe. Annyit sikerült a szüleimnek elérnie, hogy nem hatosztályosba, hanem négyosztályos gimnáziumba jöttem, tehát a konfirmáció évét követően kezdtem meg Pápán a tanulmányaimat.
A zene szeretete hogyan jött az életedbe?
Zeneiskolás voltam, amit egyedüliként végeztem el az osztályból. Az elején még voltunk tízen-tizenketten, de nagy szívfájdalmamra a többiek időközben abbahagyták. Zongorázni tanultam, majd bejött mellé az orgona. Édesapámnak nagy vágya volt, hogy egyszer együtt szolgáljunk a templomban, és én tizenegy-tizenkét évesen elhatároztam, hogy valóra váltom. Így aztán belevágtam az orgonálásba, és elvégeztem a kántorképzőt.
Milyen karakterű gyermek voltál? A csibész, de szerethető?
Nekem nincs testvérem, és mivel lelkészgyerek vagyok, aki állandóan emberek között van, így semmit nem éreztem a testvérhiányból. Ráadásul szerettem a felnőttek között lenni és hallgatni. Később gimnazistaként minden rosszaságban nyakig benne voltam, csak mindig kiszálltam a lebukás előtt. (nevet) A piros vonalon soha nem léptem át.
A pápai Refibe a gyülekezeten belüli mintát követve, a jóhíreket hallva érkeztél. Az valósult meg diákéveid alatt, amire számítottál?
Teljes mértékben. Olyannak képzeltem el a Refit, mint amilyen akkor volt. 2010-ben kerültem ide, ami azért számított mérföldkőnek, mert akkor indult el a művészeti képzés és akkor szűnt meg a ciklusrendszer. Tehát mi már ötnapos rendszerben kezdtük, de még a köpeny megvolt, és a két külön internátus is megvolt még. Két évet voltam koleszos a Március 15. téren, és két évet a Petőfi utcában. Akkor még nagyon megvolt a ranglétra az épületen belül, amivel egyébként a nevelőtanárok válláról rengeteg gondot levettek a végzős diákok. Például megtanultunk köszönni, és megtanultuk azt, hogy az idősebb diáktársat előre kell engedni. Hatágyas szobában kezdtük, aztán négyágyasban fejeztük be. A 11. és 12. osztályt nagyon szerettem, mert a művészetisekkel kerültem egy szobába.
Végül is te magad is művészlélek vagy.
Nem szeretem magamat művésznek mondani, inkább boldog hangszertulajdonos vagyok. Bennem nem volt meg az a bátorság, hogy a zenéből éljek. Egy ideig dédelgettem ezt a tervet, de aztán más útra léptem.
Ki volt a refis osztályfőnököd?
Veress Zsuzsa. (szinte énekli a nevet) Bárdos Zoltán matematika tanár volt kilencedik osztályban, aki tanév végén bejelentette, hogy elmegy a Baár-Madas Református Gimnáziumba. Mi pedig nem dőltünk a kardunkba, hanem örömmel Veress Zsuzsa tanárnőt választottuk meg közfelkiáltással. Érte a hajnalcsillagot lehoztuk volna. Olyan irodalom órákat tartott, hogy a csengő zavaró tényező volt, és mi őt hallgattuk volna tovább.
Továbbtanuláskor az utad egyenesen a Március 15. tér 9-ből a 13-14-be vezetett?
Igen, érettségi után rögtön a Pápai Református Teológiai Akadémiára mentem. Valami olyasmi belső késztetés volt az, mint amikor általános iskola után a Refibe mentem továbbtanulni. Egyértelmű és természetesnek tűnő volt. Meg sem fordult a fejemben három évig, hogy nekem más is lehet esetleg az utam. Aztán megfordult a fejemben (elmosolyodik), és otthagytam a teológiát. A váltáshoz hozzátartozik az a tudatosság, hogy észrevettem, nem értékelem úgy a dolgokat, ahogy kellene, és meg akartam fizettetni magammal a tanulópénzt azzal, hogy világot látok. Tudod, én a szüleimnek köszönhetően a jó egyházi burokban voltam, de kezdtem elbízni magamat, és ezt próbáltam megállítani. Tartós vasúti kalandozás után, élettapasztalatot szerezve, végül visszamentem a pápai teológiára. Egy nagyon egyszerű dologgal vezetett vissza az Úr Isten: augusztus 9-én reggel a déli pályaudvaron ültem egy mozdonyban, velem szemben jött fel a nap, és átfutott rajtam a gondolat, hogy nem egész életemben akarom ezt csinálni. Másnap betelefonáltam a pápai teológia rektori hivatalába, és a pótfelvételi után érdeklődtem. Közel négy év után visszatérve láttam meg igazán, hogy mit hagytam ott, és rájöttem, hogy korábban nem teljesen jól mértem fel a helyzetet. A pótfelvételin Németh Tamás rektor úr megkérdezte, hogy mi volt a legnehezebb, és én el is mondtam: elfogadni, hogy nem nekem volt igazam. Utólag tudom, hogy nekem szükségem volt erre az intermezzora. Megtapasztaltam, hogyan keresik a kenyeret, és rögtön más polcra került az életemben az, ahonnét jöttem és ahova tartok. Szóval 2014-ben kezdtem a teológiát, és 2024-ben kaptam kézbe a teológiai diplomát. Tíz év, de ténylegesen hat év alatt végeztem el a teológiát, csak volt közbe egy intermezzo. Egyébként a visszatérésem során tapasztaltam meg, hogy mennyien szeretnek, és számon tartanak engem, ami nagyon jól esett.
A teológia elvégzése után hol és hogyan folytatódott az utad?
A hatodéves gyakorlatom idején Pápán maradtam, és megosztva szolgáltam a gyülekezetben és a teológián. A teológián az énekkart vezettem és a zenei szolgálatot végeztem, például zenés áhítatokat szerveztem. A gyülekezetben pedig hivatali munkám volt kedden és pénteken, ahol anyakönyvet töltöttem ki és Ariadné könyvelést vezettem, és a gyakorlati teológia minden ágát kipróbálva kávét főztem. (nevetünk) Továbbá a katolikus iskola felső tagozatán tartottam hittanórát, ami azóta is szolgálati feladatom maradt, és nagy szeretettel csinálom. A segédlelkészi évemet Tapolcafőn teljesítettem, ahova úgy kerültem, hogy Marton Krisztián lelkipásztor már elkészülőben volt, amikor megkért egy helyettesítő szolgálatra. A templomból kijőve a Presbitérium tagjai a főgondokkal együtt megkérdeztek: „nem gondolt arra, hogy ide jöjjön”, mire én visszakérdeztem: „gondoljak rá”. Így kezdődött egy párbeszéd a gyülekezet és köztem, majd tavasszal egy helyettesítő szolgálat után megnéztem a parókiát és a kertet a gyümölcsfákkal és tyúkudvarral. Nem volt ismeretlen számomra, mert Apostol Pali bácsi, korábbi tapolcafői lelkipásztor nekem csoportvezetőm volt a Refi kollégiumban, ezért többször megfordultam ott. A gyülekezetben is emlékeztek rám, a göndör, vékony, magas gyerekre – ami aztán az idők során az Úr tudtával megváltozott, hiszen egy hajunk szála sem esik le az ő tudta és akarata nélkül. (nevetünk) Szóval, megnézve a parókiát és a kertet, láttam, hogy a jég hátán is megélek Tapolcafőn, és mivel világéletemben falusi pap akartam lenni, örömmel jöttem hozzájuk. Édesapám mondta mindig, inkább leszek kicsi gazda, mint nagy szolga. Szeretem, hogy ismerem a rám bízott közösséget, tudom, hogy ki kicsoda, milyen problémája vagy öröme van. Visszakanyarodva az események sorához, a szentelés következett Pápán, 2025. októberében. Majd decemberben megválasztott a Tapolcafői Református Egyházközség közgyűlése, ami januárban jogerős lett, és így iktattak be most áprilisban.
Mi volt a beiktatási istentiszteleten mondott igehirdetésed alapigéje?
János 14,18-ból csak ennyi: „nem hagylak titeket árvákul”. Személyes párhuzammal kezdtem a prédikációmat: egy balatonfüredi házaspár nélkül árva lettem volna, a tapolcafői gyülekezet lelkipásztor nélkül és a lelkipásztor gyülekezet nélkül árva lett volna. Jézus ma sem hagy árvákul minket, mert nem hagyja a lelkészt gyülekezet nélkül, és a gyülekezetet sem lelkész nélkül. Az igehirdetési alapigét általában a kontextust szem előtt tartva választom ki. Előfordul, hogy egyezik a napiigével, de nem használom a Bibliaolvasó kalauzt. Egyszer már prédikáltam egy Zsoltár-sorozatot, és valószínűnek tartom, hogy a közeljövőben ismét sor kerül sorozatra.
Tapolcafő közigazgatásilag Pápához tartozik, de gyülekezetileg önálló. Mit kell tudni erről a közösségről?
Teljesen önálló anyaegyházközség Tapolcafő, és ide tartozik leányegyházközségként Bakonyjákó. Ez egy igazi, régivágású falusi gyülekezet. Ülésrenddel, hagyományos keretekkel. Teljesen más világ, mint a közeli városi gyülekezet. Közel 600 fő református van, akikből 260 főt tartunk nyilván a választói névjegyzékben. Én az első pillanattól fogva otthonra találtam itt, és hála Istennek, hogy itt úgy értik, ahogy mondom. Ez egy nagyon-nagy dolog! Ahogy az is, hogy a régivágású gyülekezet nem jelent maradi gondolkodást. Például egyemberként és örömmel álltak az orgonafelújítási gondolatom mögé.
Említettél egy jövőbeli tervet, és én pont feljegyeztem a kérdéseim közé, hogy mit szeretnél lelkipásztorként elérni a jövőben?
Fennmaradni és megmaradni. (rövid szünetet tart) Szeretném látni magunkat úgy, ahogy eddig voltunk, mert az út jó. Látom Isten nagy ajándékát az egész gyülekezeten, mégpedig hogy jó irányba mennek. Ezért nem kell őket ráncigálni, csak kísérni. Áldás, hogy a tapolcafői reformátusságukat identitásként fogják fel, és a szokásaikra megtartó erőként tekintenek, nem pedig teherként. A megmaradás miatt nekem nagyon fontos, hogy a tapolcafői gyerek Tapolcafőn konfirmáljon, ott, ahol az apja és a nagyapja ül a templomban. Helyben nincs iskola, de van templom és van élő gyülekezet. Tizenöt templomba járóval vettem át, jelenleg negyvenen vannak egy vasárnap, úgyhogy megmozdultak. Nincsenek nekem nagy változtatásról szóló terveim, csak annyit szeretnék, hogy a huszonéves korosztályt meg tudjam szólítani, mert a harmincas-negyvenes korosztály már itt van a templomban.
Véleményed szerint mi a lelkipásztor személyének lényege és legfontosabb feladata?
A hitelesség. Ez pedig sosem lesz elcsépelt.
Kérlek, engedj meg egy kevésbé napfényes kérdést! Mit viselsz nehezen?
A változást. Gyűlölöm a változást. Számomra az Apostol Pali bácsi marad a tapolcafői lelkész. Tudom, hogy én vagyok, mert be vagyok iktatva. Értem és felfogom a változást, de őrzöm magamban a már megélt jót. Utazok a füredi refisekkel együtt a buszon, hazaérve ledobom a füredi parókián a hátizsákomat, belépek látogatóba Pali bácsihoz a tapolcafői parókiára. Valahol ezért sem akartam innét elszakadni, “Isten tudja mi okból szeretem, de szeretem.” (felnevet) Többet voltam már itt, mint bárhol máshol. Nem azt mondom, hogy ürügyeket kerestem, hogy bejöjjek a Refibe minden nap, de én nagyon szeretek ide bejönni, mert a magaménak éreztem mindig az egészet. Most pedig örömmel vagyok jelen nevelőtanárként a pápai Refi Diákotthonában.
A refis fiatalok fiatalon tartanak, ahogy a zene is. A zenén kívül van más hobbid?
A horgászat.
Na, ne! Azt hittem, a pálinkafőzés, mert csillogó szemmel említetted a tapolcafői kert gyümölcsfáit.
Az is! (nevetünk) Csak amilyen bolond az időjárás, ha van termés, örülök, ha nincs, akkor nem szomorkodom.
Végül is egy balatoni srác esetében érthető, hogy horgászik.
Képzeld el, nem a Balaton volt a meghatározó! Vissza kell mennünk egészen kicsi gyerekkoromig, egészen Erdélybe. Édesanyám bátyja és öccse világszínvonalú pecások voltak. Nem ám milliós horgászfelszereléssel, hanem egy tízéves teleszkópos bottal és egy ezeréves ruszki legyezőorsóval. De ha tizenöt pisztrángot nem fogtak meg, akkor ők nem voltak horgászni. Azokban a kristálytiszta hegyi patakokban tanítgattak engem is horgászni. Ha elfogyott a csali, akkor mentünk a mezőre szöcskét fogni. Az első élmény a vadvízi peca volt, és utána jött a tavi úszós horgászat, végül a pergetés, egy speciális ragadozóhalakra való módszer. Itt Pápa környékén békés halas vizekre járok. Megfertőztem a horgászattal kedvesemet, Márkus Lucát is, akivel közös életünkre készülünk. Ő gyógytornásznak tanul, gyönyörűen fuvolázik, és sokat muzsikálunk együtt.
Kívánom, hogy Isten mindig békés vizeken éltessen a Tapolca forrásánál! Köszönöm a beszélgetést! Zárásként elfogadod a villámkérdés-villámválasz játékot?
Persze, örömmel!
Fekete vagy fehér? Fehér.
Bonhoeffer vagy Tillich? Bonhoeffer.
Egérpad vagy evezőpad? Egérpad.
Sámson oroszlánja vagy Péter kakasa? Péter kakasa.
Parkolás az út szélén vagy várakozás vasúti átjáróban? Parkolás az út szélén.
Jézus a porba ír vagy Jézus a földre köp? A porba ír.
Vadgalamb vagy szarka? Vadgalamb.
Gedeon zajkeltése vagy Saul három irányból támadása? Gedeon zajkeltése.
Zsoltár vagy dicséret? Zsoltár.
Kényelmes vagy fess? Fresh.
Csillag vagy kehely? Kehely.
