Amikor bevezették a reklámidőt, naiv gyerekként azt gondoltam: „Ez igen, micsoda menők vagyunk! Már mi is úgy élünk, mint az amerikai filmekben.” De a kezdeti lelkesedés gyorsan elszállt. Csakhamar elkezdett bosszantani, hogy inkább reklámot nézünk egy kis filmmel, mint valódi és értékes tartalmat. Gyorsan levontam a következtetést, annyira nem is jó ez az „amerikamajmolás”.
A gyerekünk ugyan az oviban azt nyilatkozta néha, amikor a szülei foglalkozásáról kérdezték, hogy anya villanypásztor, de ez nem abból fakadt, hogy a tévét használtam gyermekfelügyeletre. Nem nézünk tévét. Mással töltjük az időt, amiből mindig egyre kevesebb van. De ha több is volna, azt hiszem, a „shorts”-okon, rövid videókon nevelkedett generáció már nehezen tolerálja. Mindig kell egy új, friss impulzus.
Egy tanóra 45 perc. Így volt ez az én időmben is és már a szüleim idejében is. Hogy azelőtt is így volt-e nem tudom, nincsenek ilyen irányú kutatásaim. Csak folyamatos kérdéseim. Nekem, aki a katedra másik oldalán állok, folyamatos kérdésem, hogy mire elég egy tanóra? Míg annak, aki velem szemben ül, sokszor egy örökkévalóság a hittanon töltött idő. Nem csodálkozom. Lehetek unalmas, fáradt, vagy kevésbé izgalmas a téma, de legtöbbször az van mögötte, hogy ahhoz, amihez szoktatva vagyunk, egy tanóra hossznyi idő már túl sok.
Gondoljuk csak el, visszamegy a gyermek az iskolába, belekényszerítik hat vagy hétszer 45 perces skatulyákba úgy, hogy az ő világában már egy tartalomnyi idő egy insta képre redukálódott vagy maximum másfél perces videókra. Ha hosszabb, belepörget. Erre állt rá a figyelme, türelme és érdeklődése. Egy nagyobb lélegzetvételű könyv pedig ennél is nagyobb kihívást jelent, ahogy sokunk érzékeli magán, hogy egy hosszabb bejegyzésnek neki sem állunk.
Hol van ez attól, hogy egymást követő teljesen más témájú tanórákon intenzíven kell figyelni? De tovább megyek, hol van ez attól a nagy idő-intervallumtól, amiben az egyház él és tevékenykedik? A félperces videóhoz képest mi kétezer éve hirdetjük Krisztust úgy, hogy a majdani második eljöveteléről beszélünk, aminek nem tudjuk pontos napját. Óriási a kontraszt egy istentiszteleten kapott benyomás és egy tartalommegosztó oldal videói között! Ember legyen a talpán az a lelkész vagy pedagógus, aki fel tudja venni a harcot ezekkel az oldalakkal, mert megannyi impulzus ér bennünket, melyek folyamatosan emelik az ingerküszöböt és egyben tompítanak is bennünket. Szinte meg sem rezzenünk már, ha valami tragédiáról hallunk. Egyre rezisztensebbé válunk, mint sokan a szervezetükben lévő inzulinra. Egyre nagyobb dózis kell belőle, hogy a sejtek érzékeljék a tápanyagot és ne éhezzen a szervezet.
Vajon mit kellene tennünk? Csökkenteni a tanórák számát vagy hosszát? De ki megy akkor a gyerekért a suliba? Így is elég kisakkozni, hogy ki mikor hova rohan. Fogjuk rövidebbre az istentiszteletet? Mi lesz akkor a megszokott istentiszteleti renddel? Ahhoz alkalmazkodjunk, amit tapasztalunk, vagy maradjunk meg abban, amit eddig ismertünk? Hosszú távon melyik kifizetődőbb? Persze nevetséges egyáltalán azt mondani, hosszútávon. Ennyi időre már kevesen terveznek.
Nehéz kérdések ezek, és a választ is nehéz megtalálni, mert van, aki kívülről várja a megoldást, hogy valaki mondja meg merre tovább, és van, aki nem iránymutatást szeretne, hanem cselekedni. Az egyik a megmentőt reméli, a másik a felelősséget vállalja. Egyik szerepvállalás sem egyszerű. Gyermekségbe taszítja magát az egyén, vagy akár egy egész nemzet, vagy ugyan felelősen, de lehet, rosszul dönt? Egy bűnbak mindig kell.
Fenntartani a jelenlegi rendszert sok esetben kínkeserves, inkább ráfizetés. Időben, pénzben és energiában egyaránt. Csak annyi értelme van, hogy kijelentjük a végén, ez is megvolt. Egy teljesen új rendszert kiépíteni, vagy csak megreformálni a régit ugyancsak sok idő, pénz és energia. De, ami még bejön a képbe, az a sok konfliktus. Hiszen óhatatlanul is előkerülnek az érdekellentétek. „Mert ami van, az mind jó, ami új, az nem kell. Kifalva a világon a legszentebb hely!” (Szeretettel ajánlom a Horton című rajzfilmet. Tanulságos.)
Bevallom, nem tudom, hogy lehetne jobban csinálni. Hogyan lehetne egyáltalán másképp, mert ugyan nagyon sokan érzékeljük ebben a világban, hogy ez az eszeveszett rohanás és „képmutatás” a pusztulásba vezet, de tehetetlenség is párosul hozzá. Egyelőre bölcsességért imádkozom, hogy Isten Igéjével összhangban tudjuk, mikor kell cselekedni, hagyni, hogy ami van megtörténjen, és Benne úgy létezni, hogy minden aggodalmunkat annak tudatában őrizzük, hogy végeredményben is mindannyian az Ő kezében vagyunk.
