Megszólal

Sola Fide – Egyedül hit

„Mert te jó vagy, Uram, és megbocsátasz, nagyon szereted mindazokat, akik hozzád kiáltanak.” (Zsoltárok 86, 5)

Túl vagyunk a temetőtúrákon. A gyertyák csonkig égtek. Az elemes mécsek még pislákolnak egy ideig. Némelyik a jövő évig is riogat. Nem is tudom, miért tartunk a faragott tököktől, amikor a ledes fényforrások sokkal idegesítőbbek.

De hát a temetők megérintik az embert. Főleg amikor az ősei sírján nézegeti a feliratokat. Azokat, akikről csak hallott. Azokat, akiket ismert személyesen. Egyre többen vannak.

Ha netalán még hipochonder is, és minden láz vagy kisebb testi gond után a halálos betegséget diagnosztizálja, akkor meg végképp eltűnődik milyen is lesz meghalni. Milyen lesz az, amikor vége van mindennek.

Azt tudjuk, hogy nagyjából mi történik a testtel. Nem egyszerre lesz vége az embernek. Megáll a szív és nem szállít több oxigént. Először azok a szervek épülnek le, amelyek működéséhez sok oxigén kell. A halál után pár perccel az agyműködés leáll. Talán ez a „legfájdalmasabb” dolog kívülről nézve, mert azért ez különlegessé tett bennünket.  A sejtek önpusztító folyamatba kezdenek. De a bélben a baktériumok még a szívmegállás után is élnek, és mivel a gyengülő immunrendszer már nem tudja őket maradásra bírni, hát vándorolnak a testben. Megnézik a májat, epét, és az érrendszeren, szöveteken keresztül mindenhová megérkeznek. Közben mérgező gázokat termelnek. Ezt olyan négy nap alatt képesek elérni. A következő néhány hónapban a véredények károsodnak, és a benne lévő vas miatt, amely oxidálódik, a sárgás-zöldes bőr barnás-feketés lesz. Szétesnek a sejtek, sejtszövetek is. Egy év után a savas testnedvek lebontják a pamut ruhaneműt. Egy évtized után a nedves környezetben a zsír átalakul szappanszerű anyaggá. Száraz környezetben mumifikálódás indul el. Ötven év múlva a szövetek cseppfolyósodnak és eltűnnek, csak a mumifikálódott inak, bőr maradnak meg. De ezek is lebomlanak. Nyolcvan év múlva a csontokból csak a törékeny ásványi váz marad. Száz év elmúltával elporladnak a csontok. Igazán csak a fogazat marad meg.  Általában így van, és az emberi testnek van egy „utóélete”.

A legtöbb embernek elérkezik az a pillanata, amikor szembesül a halál tényével. Ez lehet egy műtét előtti pillanat, baleset utáni érzés. De megesik, hogy éppen ebben a földi életben az utolsó pillanatokban döbben rá valaki, hogy ezek lehetnek az utolsók. Az előbbiekben még lehet mód változtatni az életen, de az utóbbi esetben már nem. Nem változtatjuk már meg a világot. Semmi különös nem történik már velünk. Csak annak a folytatása, ahogy addig éltünk. Ami elmaradt, már úgy marad. A kimondatlan szavak, a meg nem tett cselekedetek. Nincs döntés, nincs változtatás. 

A testről tudunk valamit. De mi történik az emberrel, az agyában lejátszódó folyamatokkal, az érzéseivel, identitásával, jellemével, magával az öntudatos emberrel? Nem tudjuk. De az biztos, hogy nem vagyunk rá hatással többé.

Ezt a pár pillanatot, percet, valamennyi időt úgy kell „végigjárnunk”, ahogy éltünk, döntöttünk, hittünk, reméltünk addig. Úgy halunk meg, ahogy éltünk.

Nem akarok senkit sem megingatni a tuti biztos halálreceptjében. De biztosan van az a pillanat, amikor a valóság kiderül Istenről, élet értelméről – nevezzük, aminek akarjuk.

Bár a kvantummechanika területére értette Schrödinger a macskás gondolatkísérletét, azért érdemes elgondolkodni rajta. „…tegyük fel, hogy van egy macskám. Ezt beteszem egy ketrecbe és a ketrec mellé odateszek egy radioaktív készítményt, amely percenként 50%-os valószínűséggel bocsát ki egy alfa részecskét. Egy számlálót is odateszek, ami egy percre bekapcsol. Ha ez alatt a perc alatt jön egy alfa részecske, akkor a számláló megindul, kinyit egy kis ajtót, bejön egy kémiai méreg, amitől a macska meghal. Ha pedig nem jött alfa részecske ebben a percben, a macska életben marad. Én ezt nem figyelem. A kísérlet végén a macska állapotfüggvénye olyan, hogy a macska egy fél valószínűséggel él, és egy fél valószínűséggel halott.” (Teller Ede)

Erre az állapotra mondja Schrödinger, hogy a macska szuperpozícióban van. Amíg nem nyitják ki a ketrec ajtaját, addig nem lehet tudni, hogy élő vagy holt. De ha kinyitják, akkor kiderül, és a megfigyelő a megfigyelés által az egyik állapotba löki. Ezt az elektronok fémen belüli viselkedésére írta. Ezek egyszer részecske és egyszer hullámtermészetet mutatnak. De ha megvizsgálják, akkor az egyik állapotba kerül. Mert éppen azt figyelték meg. Akkor éppen eldől, hogy melyik. De ugyanakkor lehetne a másik is. De a szuperpozíció állapotnak vége.

Wigner Jenő ebből az elméletből levezette Isten létezését. Minden megfigyeléshez kell lennie valamilyen tudatosságnak, amely figyel tudatosan, szempontok szerint. Ezért fel kell tételezni Isten létezését.

Ebben az esetben a megfigyeltek mi vagyunk. Teszem azt, az ember a dobozba zárt macska, és amíg nem figyeli meg Isten, amíg nem tudatosan, időben és térben is adott pillanatban, addig az ember bármi lehet. De az adott megfigyelési pillanatban kiderül minden, azaz Isten dönt róla, és kiveszi a szuperpozíció állapotából és lesz kárhozott vagy üdvözült.

De van egy másik, egy kicsit gőgösebb gondolkodásmenet is, amikor Istenről nem tudjuk, hogy van vagy nincs. Csak az életünk végén nyílik meg az ajtó, amely mögött ott van Isten, vagy nincs. De addig Isten van a szuperpozíció állapotában. Azaz, amíg nem figyeljük meg, addig nem tudunk semmit.

Egy lovag kopogtat a Versailles melletti Port Royal kolostor kapuján, egy Blaise Pascal nevű férfival szeretne beszélni. Ez a szerzetes felfedezte a differenciál- és integrálszámítás struktúráit, és megalapozta a valószínűségszámítást. Ez utóbbi miatt van itt a lovag. Biztos választ remél arra a kérdésre, hogy létezik-e Isten.

Pascal azonban nem könnyíti meg számára a választ. Azt feleli, Isten létének a valószínűsége 50-50 százalék. A kérdés tehát haszontalan. Az értelem nem oldja meg az istenkérdést. De van egy viszontkérdés: miért akarja ezt tudni?”

A lovag elmondja, hogy ők meglehetősen könnyelmű életet élnek – nők, ivászat, verekedések. Valahogy nem boldog, mert keresztyénként nevelték, és amikor igazán élvezné az életet, mindig eszébe jut az Isten, és oda az egész nyugalma. Nyugodtan szeretne élni úgy, hogy nem befolyásolja őt egy régi történet Istenről, vagy kész lenne változni, ha Isten valóban van. 

Pascal szerencsejátékos volt. Nem volt büszke rá, de eljutott arra a pontra, hogy kimondta: Istenre kell fogadnia, Istenre kell tennie a tétet, és ezt a szerencsejátékból vette.

Hosszú párbeszéd veszi kezdetét a lovag és Pascal között. A lényege ennek az, hogy az embernek esélye egy boldogabb és jobb életre a hit. Ezért az embernek tennie kell. Nem elég elméletileg keresni Istent, és ha logikusan megtalálja, akkor majd változtat az életén. Tegye fordítva. Élje úgy az életét, mintha igaz lenne, és meg fogja látni, hogy valóban az.  Valójában egy döntésről van szó. Ráadásul arról a döntésről, hogy Isten döntött. Ő mutatta meg magát először, jött közel, és keresi az embert.

Amikor Jézus Krisztus odaadta az életét a kereszthalálban, és magányosan, elhagyottan meghalt, akkor megtalálta Isten az embert. Megtalálta az önmagát feláldozó Jézus Krisztusban.

Az ember részéről az igazi kérdés az, hogy kié a döntő szó az életében? Ki határozza meg az élethez való viszonyulását? Ki vagy mi alapján éli az életét?

Az értelmével Istent kereső lovag számára kiderülhetne, hogy van Isten, de át kellene adni a döntést az életére nézve Istennek. Ez gyakorlatilag az életének valóságos megváltoztatását jelenti. A lovag ezt nem akarta.

„Igen, ezt át tudom érezni – mondja Pascal – Ezután senkinek se mond, hogy elméleti hitproblémán jutottál zátonyra. Hited sokkal inkább abban a rendkívüli gyakorlati kérdésben mondott csődöt, kié legyen az utolsó szó az életedben. Nem az istenkérdés, hanem az életed megváltoztatásának kérdése vált számodra botránykővé! Kérlek, soha többé ne mondd, hogy Isten nem mutatkozott meg neked. Légy őszinte a jövőben, és fejezd ki magad helyesen: Megtapasztalhattam volna Istent, de ez ellenkezett volna érdekeimmel. Nem akartam, hogy Isten valójában Isten legyen az életemben, ezért elvetettem őt.”

Szóval mi a hit szerepe?

Az emberi logika többféle lehetséges válasza közül az ember Istenre fogadjon, mellette döntsön. Amikor kinyílik az ajtó, akkor ott az élő Istent találja meg.

Isten meglássa, és döntsön az ember mellett. A lehetőségek közül az üdvösség állapotát válassza az életére nézve. Amikor kinyílik az ajtó, akkor az élő Isten, az életrevaló, Őt kereső, az életét Istenre feltevő embert találja meg.

Attól a pillanattól kezdve, hogy tudatosul az emberben a halál ténye, hogy az ember addig ismert életének van vége, segítse vezetni abba az ismeretlenbe, ami majd az ajtó nyílásával tárul fel.

Végső soron a hit kiválasztódás Isten számára. Mindezt abból a pozícióból írom le, hogy az utolsó pillanatainkban már csak Isten lesz azok mellett, és már csak azok mellett lesz Isten, akik még az utolsó pillanatok előtt úgy döntöttek, hogy ők a halál kapujának nyílásakor Istent fogják ott találni. 

Isten alatt a Szentháromság Istent értem, aki Atya, Fiú, Szentlélek, Teremtő Atya, Megváltó Jézus Krisztus, és megszentelő, kiválasztó Szentlélek Isten.

Sola Fide!

(Boritókép:Joshua Eckstein on Unsplash)