Közhely szintjén mondjuk egymásnak, hogy a közlés sorsa csöppet sem azon múlik, aki azt indítja – csomagolja akármilyen cizelláltan is – hanem azon, aki fogadja. A „veled van az Úr” a szerelmesnek azt fogja mondani, hogy igent mond majd a szerelme és bátorodjon meg, a munkahelyi konfliktuson gondolkodónak azt, hogy neki van ám igaza a főnökével szemben, a szenvedőnek pedig azt, hogy nincs egyedül. Sokszor talán nem is bűn az efféle applikáció, ha egy életre kevés is az ilyesfajta Istenkapcsolat.
Egy bencés fiatal tanár, akivel nem rég interjúztam, aki amellett, hogy maga a hibákat és elakadásokat nagyon értékeli, mert segít fényt deríteni arra, hol kell még tanítani és mit, a mesterséges intelligenciát is szeretné a tanulás szolgálatába állítani. Úgy értékeli ki az AI a különböző kitöltött teszteket, hogy személyre tudja szabni az abban vétett hibák alapján, kit hogyan kell tanítani, mi lesz a neki való szókincs, közelítés, tudásszint. Akár még diagnosztikában is segíthet a különböző tanulási nehézségek beazonosításához.
Személyre szabott tanulás. „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon”, mondja a Példabeszédek. Sokszor elgondolkodom, mennyire tudunk mi ilyen személyre szabottan odafigyelni a gyülekezeti tagjainkra, észrevenni az elakadásokat, azt, ahol esetleg a hitigazságok megértése vagy befogadása bicsaklik, vagy maga az élet, mert esetleg szenvedés, nehézség lép az illető életébe.
Felnőttként a tanulásnak ez a specializált, előéletünkhöz alkalmazkodó formája, gyermekként még drága különórák luxusa. Örvendetes, mert motiválttá tesz, megkímél sok kudarctól, ugyanakkor bennünk gyülekezeti emberekként megszólal a vészcsengő, hogy a személyre szabott oktatásból kijövő ember, hogy fog egy nem a személyére szabott társadalomban viselkedni, hogy érteti meg magát egy nem személyére szabott munkahelyen, vagy olyan „konstruktumban”, ami számunkra a két legfontosabb szövetség: hogy fog Istenhez idomulni a hitéletében és a párjához a házasságban?
Sokat gondolkodom folyton azon, hogy az Isten akkomodációja, alkalmazkodása az emberhez mennyire kell, hogy bátorrá tegyen bennünket az emberekhez való közelítésben? Van-e határ és hol? Hol van az a láthatatlan vonal, amiről Pál már úgy beszél, hogy magam alkalmatlanná ne váljak..?
Ha az új normalitás az, hogy nincs norma, hogy nincs meg az az elképzelt legnagyobb közös osztó, vagy mértani közép, amihez igyekszünk igazodni egy osztályban, vagy más közösségben, akkor az nem tesz-e együttműködésre képtelen nárciszokká? „Engem látogasson a lelkész, nekem prédikáljon, az én gyászomban legyen segítségül. Engem segítsen meg az Isten, adja meg az én igazságom, perelje peremet!”
Egyre nagyobb az igény a személyes lelkészre vagy lelki szakemberre, aki tart velem, aki csak rám figyel, aki engem coachol, lát el szupervízióval és a vallási életem is kíséri, tanácsolja, mederbe segíti.
Ha forgatom a Biblián, azt látom, hogy Isten bár tudja, látja a személyes élettörténeteket és személyre szabottan hív el, ad látást, küldetést, azt sosem légüres térben teszi. Mindig ott van az a közösség, akinek az érdekében ez történik, és ahova integrálni szeretné az egyént.
Nincs is azzal baj, hogy a zártosztálytól a romkocsmák mélyéig elmegyünk egy-egy mély beszélgetésre, kitesszük magunkat a papoknak beszólni vágyóknak, fesztivált szervezünk tele lehetőséggel a kérdezésre, gondolkodásra, vagy épp tényleg fülbegyónós magán hitéleti edzők vagyunk valaki életében. A kérdés, hogy ez légüres térben mozog-e? Lehet, hogy az adott helyen az adott gyülekezeti viszonyok között abban marad. De legalábbis érdemes mégis gravitálni egy létező közösséghez.
Jézusnak milyen könnyű volt: ő maga már a jelenlétével is Istent vitte el Lévihez, meg a Bethesda mellé, meg minden egyes találkozásába. A gond az, ha mi csak a szimpátiánkat, együttérzésünket, esetleg tudat alatt a saját magányunkat visszük oda ezekbe a helyzetekbe. A saját sérüléseinket. Mert akkor nem fog onnan a kettőnktől továbbvezetni az út a közösségbe.
Ha végképp nincs körülöttünk olyan gyülekezet (urambocsá más felekezetű sem) ahol az illető személyre szabott lelkibeszélgetések után közösségi megéléseket is kereshetne, akkor is nagyon fontos tudatosítani nagy keresztény fesztiválokkal, vagy épp eszkatologikus kijelentésekkel, hogy egy nagy közös történet részese. Hogy nem egyedül hozzá szól az Úr, hogy nem egyedül vele van ügye, terve.
Osztozunk a teremtettségen, a megváltottságon, azon, hogy mint a vektoroknak, nem csak ereje, Isten kegyelméből iránya is lehet az életünknek. Ha ebben egymásra találunk és nem csak magunk akarunk egyszemélyes haszonélvezői lenni, abban erő van. Nagyobb erő, mint az egyszemélyes Don Quiote küldetésekben, nagyobb, mint az egy a világ ellen egocentrikus képletében.
Így szükséges, hogy közelítsünk és ne féljünk, még a legelítélendőbb emberrel se közösséget gyakorolni, de közben végig kapaszkodjunk a saját közösségeinkbe, az ott megtapasztalt erőbe. És őt is afelé vezessük, van itt több mint a személyes életút és üdvözülés ügye. Személyre szabottan szeret az Úr, mégis az ő kiválasztott népének lehet lenni. Ez a lehetőség pedig bármilyen énmárka építés és influenszersorsnál nagyobb távlat. Nem kell félni próbát tenni az Istenfélők közösségében!
