Megértettük

Szentség Covid idején

Egyre nehezebben viseljük a járványt, nemcsak azért, mert egyre súlyosabb fizikai értelemben, rohamosan nő a betegek és elhunytak száma, erősebbek a tünetek, gyorsabb a fertőzés, hanem mert mindezt mentálisan is nagyon nehéz elhordozni. A bezártságot, a távolságtartást, de a fenyegetettség érzését, a szeretteinkért való aggodalmat vagy az eltávozottak miatti személyes gyászt is.

Ezért, bár érthető a szigorítás, közülünk sokakat nagyon elszomorított a templomoknak, a lelki feltöltődés helyeinek bezárása. Ezt megelőzően többször hallani, olvasni lehetett a közösségi médiában az indulatos követelést, hogy hát akkor zárják be a bevásárló központokat és a templomokat is. Csakhogy míg egy bolt, legyen akármekkora is, mindig arról szól, hogy rengeteg különböző helyről érkező ember a szoros sorok közt jön-megy, árukat tapogat, addig a „templom” fogalma nagyon sokféle valóságot jelenthet. Teljesen más egy nagyváros agglomerátumában élő nagy létszámú, fiatal gyülekezet modern kis temploma, ahol a liturgikus tér akkora, mint egy nagyobb terem, és mondjuk egy vidéki kis falu régi építésű, giga légköbméterű istenháza, amiben tizenegy-néhányan üldögélnének, ha kell, egymástól akár öt méterre is.

Az országos bezárás bevállalásában ezért egyfajta sorsközösség és hívő testvéreinkkel való egység vállalása is van, és egymás iránti felelős szeretet. Akkor is, ha nagyon hiányzik a hely szentsége, az együtt éneklés és együtt imádkozás bensőségessége és ereje. Meg az is fontos tényező, amit úgy mondunk, hogy mi az „Ige egyháza” vagyunk. A testté lett Igében, Krisztusban hiszünk, az írott Igének, a Szentírásnak a kijelentésére építünk, és a hirdetett Ige, a prédikáció által épülünk. Az pedig elérhető olvasott vagy online hallgatott formában is.

Nagyon rossz üres templomban igehirdetést mondani egy kamerának vagy egy mobiltelefonnak. De lehetséges mégis, azzal a hittel, hogy Krisztus ott van velünk, és azokkal is, akik majd nézik vagy hallgatják, vagy olvassák a kinyomtatott és buzgó szervezettségben kézbesített prédikációt.

A katolikus templomokat – tudom, furcsa a megfogalmazás – sokkal nehezebb „bezárni”. Ezért történik meg most újra ez a különös helyzet, hogy ők javarészt igen, mi meg nem. Mert egy misének szerves része az „áldozás”, ami nélkül – amilyen a protestáns alkalmak többsége, az úrvacsora nélküli istentiszteletek – az nem is ér a katolikus felfogás szerint semmit. Legalábbis nem sokat.

Néhány katolikus egyházmegyében így is zártak, és a közösségi médiában nagyon őszinte és elkeseredett reakciókat lehet olvasni a híveiktől, hogy ezt „Krisztus-fosztottságnak” élik meg. Mert a katolikus hit szerint a kiszolgáltatott jegyekben van jelen az Ige, a bor és az ostya a megszentelés folyamán átlényegül Krisztussá. Így aki nem élhet vele, Jézustól szakíttatik el.

Az eucharisztia, vagyis az úrvacsora vagy áldozás az Úr Jézus rendelése az Ő mindenkori tanítványai számára. Az Ő értünk való halálára, értünk hozott áldozatára mutat. Amikor vesszük, Isten az Ő Szentlelke által tényleg ott van velünk és bennünk, a Jézussal való személyes kapcsolat mintegy testet ölt. Előképe ez annak a teljes közösségnek Istennel, amiben majd a mennyekben lesz részünk.

Ez ugyanolyan emberileg megmagyarázhatatlan misztérium, nem lematekozható titok, akárcsak Jézus megszületése, Isten Fiának testté létele. Krisztusban Isten önmagát hozza közel és akarja nekünk adni, és kész. A miért és a hogyan lényegét tekintve az Ő érthetetlen és szuverén szeretete.

Ezért is ez az az érzékeny pont, ahol a felekezetek felfogása a leginkább – sajnos megosztó módon – eltér egymástól. Míg a katolikus felfogás szerint az ostya és a bor valóságosan és végérvényesen Krisztus testévé és vérévé válik a szent igék pap általi kimondásakor, olyannyira, hogy a mise utáni „maradék” ostyát a tabernákulumba, az oltáriszentség tárolására kialakított szekrénykébe zárják, és onnan viszik házhoz például betegekhez áldoztatni, addig a református felfogás szerint a kenyér és a bor jegyeiben ugyan Jézus valóban személyesen van jelen az úrvacsorában a Szentlélek által, de ott és akkor, a szent cselekményben. Az istentiszteletről kivitt maradék kenyér és bor pedig már csak kenyér és bor, semmi több.

Teológusként sokat tanultunk erről, meg az ellenreformáció alatti keserves következményekről, és értettem is a különbséget, megértettem, hogy katolikus testvéreinknek ma is miért jelent mást az áldozás. Viszont sokáig volt egy dolog, amit nem igazán értettem. A szentségimádás. Ez egy misén kívüli, többnyire nagyon csendes templomi alkalom, amikor a tároló szekrénykéből kiveszik a mise során „átalakult” ostyát, és az oltárra teszik, a jelenlévő hívek pedig imádkoznak, elmélkednek.

Az évek hosszú során át igazi mély barátságaim lettek katolikus szerzetesekkel, és így egy idő után volt kit megkérdeznem arról, hogy igazából ilyenkor mi van: Neked miért fontos ez, ilyenkor mi történik? Az őszinte és mély válasz ez volt: „Ilyenkor nem gondolok másra, csak Jézus értem hozott áldozatára. Az Ő jelenlétében tudom magam, és engedem, hogy ez teljesen körbeöleljen és betöltsön. Eltűnik a kis életem minden nyűge-baja, és csak a végtelen hála van bennem. Csak az Ő szeretetére figyelek.”

Protestánsként számunkra elfogadhatatlan bármilyen tárgyhoz kötni Jézus jelenlétét. Őt nem lehet belezárni vagy hozzákötni maradék kenyérhez vagy borhoz. Nekünk Ő a minket megszólító Ige, a hozzánk szóló szava és Szentlelke által van jelen. Mégis végtelenül elcsendesített és elgondolkodtatott ez a válasz.

Krisztus a sákramentumokat, a szentségeket azért rendelte, azért hagyta ránk, mert tudta Isten, hogy mennyire testi valóság vagyunk. Mennyire szükségünk van kézzelfogható dolgokra, még a felfoghatatlanban való hitben is. Reformátusként nem köt minket a tabernákulum maradék ostyája, de ebben a bezárt, karanténos időben miért ne lehetne az otthonunkban egy kialakított kis hely, egy sarok, ahol igazán el tudunk csendesedni, és kenyérdarabka nélkül is nem gondolni másra, csak Jézus értünk hozott áldozatára. Az Ő jelenlétében tudni magunkat, és engedni, hogy ez öleljen teljesen körbe és töltsön be. Hogy kimosódjon belőlünk minden egyéb, és csak a végtelen hála legyen bennünk. És ne figyeljünk másra egy kicsi ideig, mint az Ő szeretetére…

A szerző

Írások

Református lelkipásztor, teológus. Lelkigondozó. Lelkészfeleség. Édesanya. Alföldi lány voltam, akit Isten kunsági szelei átfújtak a Dunán, és végül itt lettem azzá, aki vagyok. Először a somogyi vizek és erdők mentén, most pedig már régóta a Balaton partján. Szisztematikus gondolkodás, pontos fogalmak, de empátia és költészet egyformán fontosak nekem. Talán segítenek meglátni, igazán látni és láttatni...