Mikor hétfő éjjel e sorokat írom – és a sötét égen fölöttünk időnként átrepülő, “csak gyakorlatozó” honi harci gépek hangját hallgatom – immár öt napja nem igazán tudok rendesen sem gondolkodni, sem dolgozni, még csak lenni sem. A szívem és figyelmem ott jár a keleti határunkon túl.
Lesem a híreket, szedegetem a híradások morzsáit, olvasom a kifejtett szakértői véleményeket, akkor is, ha már rég rájöttem, hogy mindegyik egyik vagy másik oldalról hangolt, még a fényképeknek is fele sem igaz. A közösségi médián olvasható megnyilvánulásokról már nem is beszélve. Indulatok, odavágott vélemények és „biztos” értesülések, mocskolódások mocsara lett.
Megrendít, ami történik. Az értelmetlen és kíméletlen katonai agresszió. Akkor is, ha nem vagyok hajlandó feketén-fehéren látni és egyoldalúan ítélkezni. Ennek az egésznek nem egyetlen felelőse van csupán és sokkal tágabb összefüggésrendszer következménye. Felbőszít és elkeserít a magukat ártatlannak láttató felelőtlenek hergelése. A fegyverszállítmányok ígérete, a diplomáciai megoldások belehajítása a visszavonhatatlan és beláthatatlan következményű döntések pöcegödrébe.
És mélységesen elszomorít, ami emberek százezreivel történik, fiatalokkal és idősekkel, nőkkel és férfiakkal, kicsi gyerekekkel. Felfoghatatlan élet-széthullások és értelmetlen halálok. Menekülés a pokolból, ami néhány nappal azelőtt még az élet, a család, a vagyon és biztonság, a jövőbeli reménység, a jelenbeli boldogulás volt. De elnyelte az emberi-földi pokol.
És elszomorít az is, hogy semmiről sem tehető sportolókat rekesztenek ki, semmiről sem tehető embereket is megbélyegeznek. Hogy a pusztítás hullámai – mint egy gigantikus cunami – körbefutják az egész földgolyót és rombolnak valójában most már minden országot. Nemsokára nyilvánvalóvá és keserűen megtapasztalhatóvá lesznek a globális gazdasági következményei is.
Mégis megjelent valami, ami vigasztal, amibe a lelkem bele is kapaszkodik. Megjelentek az angyalok.
„Budapesten a Nyugati pályaudvaron a hajnali óráktól kezdve egészen a késő esti órákig megtalálják a segítségkérők a reformátusokat. A szervezet munkatársai azt tapasztalták, hogy a vonattal utazók közül sokan már útközben azt az iránymutatást kapják, hogy az állomásra érkezve keressék a „zöld angyalokat”. Hétfőn a reformátusok részéről újabb segítők csatlakoztak a csoporthoz: a Magyarországi Református Egyház fenntartásában működő Bethesda Gyermekkórház orvosai és asszisztensei napközben egészségügyi ellátást biztosítanak szükség esetén a helyszínen. A Magyar Református Szeretetszolgálat munkájához rengeteg önkéntes segítő csatlakozott: magánszemélyek, gyülekezetek…” (jobbadni.hu)
Hát igen, ezek az angyalok nem tündöklő fehérek, ahogy gyermekkoromban elképzeltem őket, hanem színesek. Máltai vörös, baptista narancs, ökumenikus kék, református zöld angyalok. És tarkabarka ruhába öltözött akármilyen színű angyalok. Istennek e földön jelenlévő küldöttei, erői. A hétvégén jelentek meg és egyre többen láthatók, hallhatók, ahogy köztünk és főleg a szükséget szenvedők között járnak.
Vagy éppen a láthatatlan háborúban „nem test és vér ellen harcolnak, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen” (Ef 6,12), és vívják otthonaik belső szobáiban és a templomokban az imaharcot. Igen, fohászkodó hétköznapi emberek, imádkozó kicsi és nagy gyülekezetek, közösségek.
És emberek ezrei, akik önkéntesnek jelentkeztek már az első felhívásra, akik már százmilliókat adtak össze az elmúlt pár napban, akik tárgyi- és élelmiszer-segélyt ajánlottak fel, vagy pakoltak-dobozoltak, vagy szállítottak, vagy szétosztottak, és csinálják most is rendületlenül, pályaudvarokon vagy határátkelőknél őrködnek, szerveznek, segítenek, biztatnak-vigasztalnak.
Akik szálláshelyeket szabadítanak fel intézményekben, vagy fogadnak be menekülőket a sajátjukba, szállítanak ingyen tovább családokat. Akik a határon át együtt menekülve egyszer csak egymás angyalaivá válnak és ismeretlen idegenként mentenek át magukra maradt kisgyermekeket.
Angyalok jelentek meg ezen a hétvégén, nem a nagypolitika ostorcsattogtatós de idomíthatatlan oroszlános porondján, hanem ott, ahol egymás szemébe néznek, vagy „csak” egymással együtt éreznek emberek, istengyermekek. Angyalokat lehet látni, olvasni róluk és őket már a médiában is, de bárhol magunk körül. Angyalokká válhatunk magunk is.
És ha komolyan vesszük az Ige szavát, rádöbbenünk, hogy angyalok lehetnek a pokolból menekülők is:
„A testvéri szeretet legyen maradandó. A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg. Ne feledkezzetek meg a foglyokról, mintha fogolytársaik volnátok; a gyötrődőkről, mint akik magatok is testben vagytok.” (Zsid 13)
