Napjainkat mostanában egy szó határozta meg: a műtét. Sokat – majd 4 évet – vártunk rá, hogy férjem boka problémáját orvosolják. Végre túl van az operáción, de az élmény még nagyon friss. A műtét után következő 6 hét fekvő, majd ki tudja hány hét járógipsz még sokáig nem engedi, hogy elfelejtsük a február 1-én történteket. Mondhatni ez most a viszonyítási dátum számunkra. Mivel magam is átestem már nem egy műtéti beavatkozáson, jól tudom, hogy milyen sokat számít a szakmai felkészültség mellett az emberi tényező. Értem ezalatt nemcsak az operáló orvos személyét, szaktudását, az összes egészségügyben dolgozó ember lelkiismeretes munkáját, hanem a beteg együttműködő és a hozzátartozó támogató viselkedését is.
Akkor remélhetjük, hogy az Úr gyógyulást ad, ha mindenki a tőle telhető legjobban látja el a feladatát. Minden szereplő esetében fontos, hogy ne csak végezze a munkáját, meglegyen az adott tevékenységhez a tudása, hanem azt, amit tennie kell, szívvel-lélekkel tegye. Férjem elmondása alapján az ő kórházi tartózkodása alatt és műtétjénél végig olajozottan kapcsolódtak egymásba a nagy gépezetben az emberi fogaskerekek. Hadd szóljak néhányukról a teljesség igénye nélkül.
Meg kell említeni Tímeát, akivel a műtét előtti teendőket egyeztettük Rodler doktor úr utasítására. Türelmesen és kedvesen válaszolt minden ilyenkor felmerülő kérdésre akár telefonon, akár e-mailben kerestük. És ami nagyon lényeges, hogy amit mondott, az úgy is volt. Nem ígérgetett a levegőbe, nem áltatott bennünket. Ugyanakkor időben megtudtunk mindent, amit kellett.
De tette a dolgát Gábor, a beteghordó is, aki férjemet a műtőbe fuvarozta. Jóllehet kinézete egész érdekes volt -nyakában egy indián tollból készült nyakék, és rajta egy kör alakú, álomcsapdára emlékeztető valami, amit állítólag betegség ellen hordott – mégis kiderült, hogy a különös külső ellenére mélyen érző lélek lakik benne. Amikor a lifthez ért a betegével, néhány műtős hölggyel találkoztak. Az egyikük kezében egy pár hónapos kisgyerek volt. Együtt szálltak be a liftbe, ahol Gábor elkezdte dicsérni a kicsit: „Te egy valódi hős vagy! Egy valódi dalia! Egy igazi Sámson!… – sorolta az érdekes dicséreteket, míg a végén az apróság barna szemei is felcsillantak, és elkezdett ő is mosolyogni. Kiderült, hogy nem ismerte ugyan a picit, de mivel a szomszéd műtőbe vitték, tudta, hogy kell a dicséret, a jó szó, a biztatás. Még akkor is, ha a kis páciens a szavak értelméből nem sokat foghatott fel, de a gesztus eljutott hozzá. Ez a Gábor mesélt arról, hogy micsoda borzasztó esetekkel lehet itt a műtőnél találkozni. Őt is megviselte, hogy nemrég egy, a mostanihoz hasonló korú pici kezét daganat miatt kellett amputálni. Talán azért is volt olyan kedves most ezzel a csöppséggel. Mindenesetre szívmelengető volt látni, hogy nem érzéketlenül, lelketlenül tologatja az embereket.
Amikor Misit betolták az operáció színhelyére, ott jókedvűen fogadták a műtősök. Viccelődtek is, hogy ezzel is oldják a betegben felhalmozódó nem kevés feszültséget. Amikor kiszolgáltatottan, tehetetlenül fekszik a beteg, minden emberi megnyilvánulásnak duplán is tud örülni, minden gesztus jól tud esni.
A műtét előtti néhány jó és emberi szó a nyugalmat sugárzó Rodler doktortól azt erősítette meg benne, hogy nemcsak egy szakmailag nagyon hozzáértő, felkészült orvosra bízta bokája rendbetételét, és egyben jövőbeli járóképességét, hanem egy olyan valakire, akinél a beteg is ember, nem pedig egy munkadarab csupán. Nem kell ehhez sok, nem kell mézes-mázasnak lenni, litániákat zengeni. De ez a nem sok a valami, és ha elmarad ez a pár jó szó, akkor mégis fájdalmas hiányérzet marad a betegben.
Aztán az asszisztencia kezeibe került az én műtétesem. Az egyik műtős leborotválta a lábáról a szőrt. Az aneszteziológus segítői megmértek a vérnyomását, aztán feltették a tappancsokat a mellkasára, melyek a gépeknek továbbították az információt a műtét alatti aktuális állapotáról. Megkapta az érzéstelenítést a gerincébe valamint a térdébe is két oldalról. Aztán már csak arra vártak, hogy mikor fejtik ki hatásukat a kemikáliák. A várakozás során Misi megkérdezte az aneszteziológust, hogy hívő ember-e. Igenlő választ kapott. Férjem megkérte, hogy mondja el vele a Miatyánkot. A fiatalember megfogta a kezét és együtt imádkoztak. Utána kezdődött el a majd 3 órás műtét.
Nem sokkal azután érkeztem fel Pestre, hogy kihozták férjemet a műtőből. Amikor a nővérektől kérdeztem, hogy hol van, mosolyogva mutatták az utat, hogy csak menjek, mert már nagyon vár engem. Egy nagy mosoly fogadott a bekötözött, gipszelt láb tulajdonosától. Hirtelen bennem is feloldódott a görcs, az elmúlt napok, órák feszültsége. Igyekeztem hasznossá tenni magam, mindent elrendezni az ágya körül. Még a nem túl minőségi kórházi ebéd is jobban esett Misinek, hogy nem volt egyedül, volt, akire támaszkodhatott.
Sokat beszélgettünk, töviről hegyire elmeséltettem vele mindent. Közben az operáló orvos is bejött ellenőrizni a betegét. Megint nem mondott se többet, se kevesebbet, mint amennyire szükség volt, de ahogy mondta, és ahogy reagált a látogató jelenlétére, a beteg kérdéseire, abban benne volt a szakma mellett az ember is. Megtudtuk, hogy addig jó, amíg hat az érzéstelenítő, utána azért nehezebb percek következnek a beteg számára. De ne várja meg a nagy fájdalmat, kérjen fájdalomcsillapítót a nővérektől.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy Misit kiveri a víz, elszürkül. Nem is kellett mondani, látszott, hogy nagyon rosszul van. Rohantam a nővérért. Ő gyorsan riasztotta az osztályon lévő doktornőt, aki jött is. Kiderült, hogy ilyenkor az érzéstelenítő nemcsak ott hat, ahol elengedhetetlenül fontos lenne, ezért meg kellett katéterezni a beteget. Míg kinn vártam idegesen a beavatkozás eredményét, az egyik nővér megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, ilyen elő szokott fordulni a gerincinjekciósoknál. És valóban, nemsokára visszatért a megkönnyebbülés mosolya az én drága férjem arcára. Hál’ Isten, mire mennem kellett a vonathoz, már nem volt semmi baj, és vacsoráját is meg tudta enni.
Miután késő este otthon lepakoltam, felhívtam Misit, hogy rendben hazaértem. Érdeklődtem hogyléte felől, hogy vannak-e fájdalmai. Beszélgettünk még egy kicsit, majd együtt imádkoztunk, csakúgy, mint a műtét előtti napon. Ekkor mondta el, hogy még előző nap miután letettem a telefont, felnyitotta az itthonról vitt kis Bibliáját, mely a Példabeszédek könyvénél nyílt ki, és a 16:3-ban a következőt olvasta: „Bízd az Úrra dolgaidat, akkor teljesülnek szándékaid.” Pont ez a bátorítás kellett ahhoz, hogy el tudjon aludni a nagy nap előtt.
S mint kiderült, ez a bátorító Isten mindent elrendezett, hogy a műtét napján ne csak a szakmai tudás, hanem minden emberi tényező is egymással harmóniában tudja végezni feladatát a gyógyulás érdekében.
