Megéled

Élet a szórványban

Világ életemben szórványban éltem. Mindig volt valami, ami miatt a „kisebbséghez” tartoztam. Gyerekkoromban, Erdélyben mi voltunk azok a magyarok, akik közé román családokat kellett telepíteni. Egy idő után megszokottá vált, hogy a boltban azt kapom válaszként, hogy nem tud magyarul, kérjem románul. Idővel pedig nem csak az emberek keveredtek, hanem a nyelv is változáson ment keresztül. Természetessé vált, hogy „szukkot” iszunk és nem üdítőt; hogy a boltba „pungát” viszünk, de ha több a csomag már „plásza” kell. Pontosan úgy, mint ahogy ma „bekövetünk” valakit a facebookon vagy egy ismeretlen dalt „meggúglizunk” esetleg „beshazamozunk”. Ami korábban idegen volt, beleolvad a mindennapok gyakorlatába és már nem is tűnik fel a kezdeti furcsasága. Sőt, elhisszük, hogy mindig is így volt.

Aztán amikor a Rábaközbe költöztünk, megtapasztaltuk, hogy reformátusként megint csak a kisebbséghez tartozunk. Azt hallani, hogy: „Ebbe a faluba ne költözzenek, itt csak katolikusok laknak!”, azon túl, hogy sokat elárult a helyiek vendégszeretetéről, jól szimbolizálta, hogy a szórványban igencsak meg kell küzdeni a fennmaradásért. A Kisalföldön reformátusnak lenni, bizonyos helyek kivételével, olyan, mintha egy nagy tál zöldborsóhoz néhány szem lencsét kevernénk.

Ennek persze van előnye és hátránya is. Egyértelmű hátrány, hogy kevesen vagyunk, de a hátrány, előnyünkre is válhat. Ahogy a lencse kitűnik a tál borsó közül, úgy a szórványban élő reformátusok is kitűnhetnek a sok felekezet között. Mivel kevesen vagyunk, szorosabb kapcsolatok alakulnak ki, erős a megmaradás és református identitás megőrzésének vágya. Rendszeresen imádkozunk azokért, akiket nem ismerünk, akiknek nevét még nem hallottuk, arcát még nem láttuk, de az óriási szórványunk lakói; és mérhetetlen öröm, amikor valaki jelentkezik, hogy itt van és szeretne közénk tartozni. Hatalmas erőforrás ez a gyülekezet magjának is, mert tapasztaljuk, hogy Isten meghallgatja imáinkat. Megáldja munkánkat. Nem hiábavaló a fáradozás!

Hálás lehetek, hogy amikor a szórványgyülekezet fogalma kerül elő, nem egy vegetáló, elfogyó és minden motivációját elvesztő közösség jut eszembe, hanem olyan emberek tekintetét látom magam előtt, akik szívvel-lélekkel küzdenek azért, hogy fennmaradjunk, gyarapodjunk és maradandót alkossunk.

Mindez pedig abból a felismerésből fakad, hogy Isten nélkül mindannyian elveszett emberek vagyunk, akik önmagunk erejéből nem tudunk megszabadulni nyomorúságainkból. Mindenért Neki tartozunk hálával. A hála érzete hozza magával mind a létszámbeli mind pedig az anyagi növekedést. A Rábaköz szívében, Csornán ezt éljük meg. Gyülekezetünknek a hitén kívül gyakorlatilag semmije nincs, ami kézzel fogható, mégis örömmel fogjuk meg egymás kezét és kérjük az áldást jövőbeni terveinkre, mert a legfontosabb, Isten jelenléte és országának ígérete már a miénk. Minden egyéb e mögé sorakozik fel.

Viszont ahogy az éremnek két oldala van, úgy anyaegyházközséggé válni sem tudunk csupán egy bizonyos szempont szerint. Nyilvánvalóan minden a hitbeli meggyőződéssel kezdődik, de amikor gyülekezeti státusztól beszélünk, nélkülözhetetlen, hogy számadatokat csatoljunk hozzá. Hányan vannak egy istentiszteleten, milyen mértékű az adakozás, hány református családot tartunk nyilván? Enélkül nem megy. Itt pedig fontos megjegyezni, hogy mindenki lehet gyülekezeti tag, aki jelen van, akit ismerünk, akiről hallottuk, hogy református vagy talán az is lehet, hogy semmilyen felekezethez nem tartozik, de egyháztaggá az válik, aki konfirmál és vállalja az egyházfenntartást is. Identitása részévé válik a hitvallás és elköteleződés. A presbiterválasztás évében ennek fontos szerepe van nem csak a szórványban, de minden gyülekezetben.

Szórványban élni türelmet, bizalmat, elfogadást és ráhagyatkozást jelent. Olyan állapot ez, amire nagyon is igaz, amit Pál apostol ír „Én plántáltam, Apollós öntözte, de a növekedést Isten adja. (1Kor 3;6.) Tragédia esetleg kudarc, ha nem a mi időnkben válik anyaegyházközséggé egy gyülekezet? Nem. Gyülekezetté válni cseppet sem hiúság kérdése. Hitünk, Isten iránti hálánk nem csorbul, ha más templomában vagyunk vendégek csupán. Imádkozunk, legjobb tudásunk szerint végezzük mindennapi feladatainkat és Istenre bízzuk magunkat. Ha ezt meg tudjuk tenni, hogy teljesen Rá bízzuk életünket, a legnagyobb kincs már a miénk. Ezt adjuk tovább, ebben a szellemben neveljük gyermekeinket, így indulunk szolgálatba reggelente. Isten adja a növekedést és az övé a dicsőség mindenkor.

A szerző

Írások

Kislánykènt a járdán sètálva gyakran ütköztem neki lámpaoszlopnak, annyira el voltam foglalva a világ működèsènek megèrtèsèvel. Kerestem a Teremtőt, a cèlt ès az èrtelmet minden mozdulatban. Ma már óvatosabban közlekedem, de a cèl mèg mindig ugyanaz. Haladni az Ő kegyelmèről a teljesség felè úgy, hogy lelkèszkènt egyre inkább èrzem a felelőssègèt szavaimnak ès tetteimnek.