Vasárnap nálunk két istentisztelet is van egymás után, sőt a mostani esetben még egy harmadik is. És mivel jelen lehettem a prédikáció megszületésének nem rövid szakaszában is, így nem hatott rám az újszerűség varázsával. De ez szerintem természetes a dolgok menetét követve. A 2. istentiszteleten ezért felmentem a templom karzatára, és leültem a legutolsó padsorba. Néha-néha gondolataim elkalandoztak. Néztem, hol mállik le a vakolat, hol pereg le a festék, és közben a padokon visszaköszönt a múlt. Kis szívecske, beleróva, hogy szeretlek Mari, vagy egy másik szívben két sokat sejtető monogram. Vágyak-e, vagy vallomások ezek, nem tudhatom. De megtalálhatók a nemiség valóságát ábrázoló rajzok is. Valaki csak a tényt rögzítette, hogy X, Y, vagy Z itt járt.
Kik is lehettek eme „templomszépítő bizottság” illusztris tagjai? Biztos, hogy nem a közép vagy az idős korosztály soraiban kell keresni a delikvenseket, mert ők biztosan nem másztak fel a karzatra, ha lent is helyet tudtak foglalni. Másrészt elképzelhetetlen számomra az a kép, ahogy Jóska bácsi kinyitja csontnyelű bicskáját, és belekarcolja a padba a szívecskét, és azt, hogy szeretlek Mari, és teszi mindezt – mondjuk – házasságuk 35. évfordulója alkalmából. Ugye milyen életszerűtlen lenne!? Tehát nem kell a colombói (nyomozói) logika, hogy eme vétségeket a „fiatalság bolondság” terhére írjuk. Bizonyára azok a fiatalok voltak, akik a szülői, rokoni vagy a lelkészi figyelem lanyhulását kihasználva közlésvágyukat a padokon élték ki. De a neveken és a rajzokon túl sokkal beszédesebbek a dátumok. Egy karcon azt lehet olvasni, hogy „Tóth Gy. Miklós”, és felette „Fehér Tibor IIII /B”, mindez 1938-as dátummal rögzítve.
Belegondoltam, hogy mennyi minden is történt 1938 óta, és mi is történhetett ezekkel a fiatal gyerekekkel? Hány és hány sorscsapáson kellett nekik átmenniük. Voltak, akiket a világháború a legszebb éveikben ragadott el az élők sorából, de sokakat a kommunizmus terrorja pusztított el, vagy nyomorított meg egy életre. Borzalmas, amikor az ember kivetkőzik önmagából, és a gonosz diadalmaskodik. Remélem, hogy többet nem lesz ilyen szörnyűség hazánkban. Gondolom, és szerintem joggal feltételezem, hogy ezek az ifjak, ha megtehették volna, kicsit idősebb fejjel bizonyára eltávolították volna eme „bűnjeleiket” a padokról. Nagyon valószínűtlen, hogy azzal dicsekedtek volna az unokáknak, hogy a tisztes nagypapa fiatal korában milyen nagy csirkefogó volt ám.
Lépten-nyomon észre lehet venni az embereken, hogy valamilyen nyomot szeretnének hagyni a világban maguk után, hogy sokan vagy legalább néhányan emlékezzenek rájuk. Számtalan példa létezik erre, mint például amikor egy szószékbe vagy úrasztalába belefaragják az adományozó nevét. De vannak olyanok is, akik a tetteikkel próbálnak nyomot hagyni, mert például rendszeresen kitakarítják a templomot, vagy friss virágot hoznak vasárnaponként. Vannak olyanok, akik mindig hűségesen ugyanabban a padban foglalnak helyet az istentiszteletek alkalmán, hogy hallják az Igét. Ők a névtelen szürke eminenciások, akiket a jelen többnyire nem lát meg, csak a hiányukat érzékeli majd, mikor az Úr magához veszi őket.
Te belegondoltál már, hogy milyen nyomot hagysz magad után Krisztus követőjeként?
Nézem tovább a padot, „Tóth Gy. Miklós”, felette „Fehér Tibor IIII /B”(sic!) 1938-as dátummal rögzítve. Mi lett velük? A templomban ennyi maradt utánuk. A csendben a szú lassan és ütemesen elkezdett percegni, mintha egy óra ketyegne.
És az idő halad tovább és tovább.
