„Jézus pedig ezt mondta nekik: »Nem kell elmenniük: ti adjatok nekik enni!”
(Máté 14:16.)
A tanítványok helyében valószínűleg én is zavarba jöttem volna. Egyre többen gyűlnek Jézus köré. Hallgatják. Nem sietnek haza. Valami fontosabbá vált számukra az időnél, az ételnél, a napi teendőknél. Aztán, ahogy estébe hajlik az idő, feltűnik a fizikai valóság is: az emberek éhesek.
Itt kezdődhetne egy egészen ismerős vita. Ki gondolta ezt rosszul? Miért nem készültünk fel? Miért nem szólt valaki előre? Kinek lett volna a dolga? Mennyi pénz kellene hozzá? Miért jöttek ennyien? Könnyű ilyenkor a hiányt számolni, a mulasztásokat keresni, a felelősöket megnevezni. Jézus azonban egyetlen mondattal egészen más irányba fordítja a tanítványok figyelmét: „Ti adjatok nekik enni.”
Lehetetlen feladatnak tűnik. Ennyi embert jóllakatni a semmi közepén? Mivel? Mégis érdekes, hogy a történet ettől a pillanattól kezdve már nem arról szól, hogy mi hiányzik. Kiderül, hogy van öt kenyér és két hal. Szinte nevetségesen kevés. Nem oldja meg a problémát. De odaviszik Jézushoz.
A csoda akkor kezdődik, amikor valaki odaviszi azt a keveset, amije van. Nem mentegetőzik, nem bizonygatja, hogy ez úgysem lesz elég, nem vár addig, amíg többet tud felmutatni, hanem egyszerűen Jézus kezébe teszi azt a keveset, amije van.
Ma is sokféle éhséggel találkozunk. Van, aki valóban kenyérre szorul. Másokat betegség kínoz vagy magány emészt. Van, aki reményre, bátorításra, figyelemre, megbocsátásra, feloldásra éhezik. És ezeket látva bennünket is könnyen magával ragad a kérdés: hogyan jutottunk idáig? Ki mulasztott? Mit kellett volna másképpen csinálni? Ezek fontos kérdések lehetnek, de Jézus mintha előbb mindig valami mást kérdezne: mit tudsz most adni?
Lehet, hogy csak néhány perc figyelmet. Egy bátorító szót. Egy imádságot. Egy látogatást. Egy beszélgetést… Vagy pont azt, hogy el tudjunk hallgatni, amikor nagyon is tudatában vagyunk az igazunknak. Kevésnek tűnik. Ahogyan az öt kenyér és a két hal is kevésnek tűnt. Mégis ezekből a kevésnek látszó dolgokból születnek a legnagyobb csodák. Ha Krisztus kezébe kerülnek.
Talán ez az egyik legnagyobb kísértésünk: annyira leköt bennünket a hiány, hogy közben észre sem vesszük azt a keveset, amit Isten már ránk bízott. Addig időzünk a hibáknál, a mulasztásoknál, hogy szem elől tévesztjük a feladatot, amire Jézus épp küld. Pedig a hit nem abból indul ki, hogy egyszer majd minden feltétel adott lesz, majd minden a legnagyobb rendben lesz. A hit Jézus kezébe teszi azt az öt kenyeret és azt a két halat.
A történet végén azt olvassuk, hogy „Ettek mindnyájan, és jóllaktak.” És ez a legfontosabb kérdés. Nem az, hogy ki mondta ki a legtalálóbb kritikát. Nem az, hogy ki látta át legpontosabban a helyzetet. Hanem az, hogy jóllakhatott-e valaki Jézus által.
