El tudod-e fogadni a tehetetlenséged? Hogy bármennyire szeretnéd, nem tudsz változtatni a helyzeten? Képes vagy ezzel a tehetetlenséggel mégis egy kis derűt, kedvességet és szeretetet árasztani az elmenni készülő felé? Hiszed-e, hogy Isten jelen van akkor is, ha nem teljesült az imakérésed?
Rengeteg kérdés, belső vívódás vezetett egészen a Tábita gyermek hospice házába, hogy egy kis teázás során megéljük a nap ajándékát. Az időt, amit még együtt tölthetünk, a szeretetet, ami évek óta összeköt. Mindig megdöbbentő látni az elmenni készülő szemében, hogy már jóval előrébb tart, mint mi a minden élők útján, de különösen szívfacsaró ez egy gyermek szemében. Nincs benne semmi logika, nincs értelme az egésznek, még kevésbé érezzük igazságosnak, mégis megtörténik. Valóban igaz, hogy a legkisebb koporsó a legnehezebb, de azt is nehéz sokszor elviselni, ahogy a környezet mindenáron igyekszik segíteni. A tolakodó kegyesség, ami nem engedi át Istennek az élet történéseit, nagyobb károkat tud okozni, mint gondolnánk. Vannak szép és igaz mondataink a Szentírásban, amikhez ragaszkodunk, jóval többször emlegetjük, mint másokat. Ilyen például a: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Kérjetek, és adatik nektek! Ami az embereknek lehetetlen, az Istennek lehetséges.”
Minden mondatnak megvan a maga létjogosultsága a Szentírásban, máskülönben nem került volna bele, de nem mindegy, hogy mikor és hol hangzik el. Isten szeretetéhez hozzátartozik az is, hogy az emberekhez alkalmazkodva mindig úgy időzítette üzenetét, hogy azt a hallgatói elbírják, megértsék és megváltozzon az életük. De bármennyire szépek és igazak ezek a mondatok, egy rossz időzítéssel pont az ellenkezőjét érjük el és a legkevésbé képviseljük azt a krisztusi lelkületet, amire hívattunk.
Vajon közelebb viszi Istenhez a tehetetlen hozzátartozót az az sms, amiben azt mondja feladója, hogy gyermeke bocsásson meg tanárainak és osztálytársainak és akkor elindul a gyógyulás útján? PERSZE, HOGY NEM!!! Már-már bicskanyitogató az Isten nevével való visszaélés, az ilyen szintű érzéketlenségről és lélektiprásról nem is beszélve. A legnagyobb jóindulat vezérelte biztosan, aki ezt mondta, de kérdezem én, hol van a hitünk, amikor nem tudjuk elfogadni, amit Isten kimért nekünk? Azt mondjuk, Isten országában lenni, nála megpihenni a sok szenvedés után a lehető legjobb, ami életünkben történhet velünk, és reménységet jelent a nehézségek közepette. Akkor ne féljünk odaadni mindent Neki! Hogy hihetjük a test feltámadását, ha a halált tagadjuk? Nincs feltámadás halál nélkül. Ha Jézus nem halt meg, nem is támadhatott fel. Pedig keresztyénségünk alapja Jézus feltámadása és annak örömhíre, hogy Isten megkegyelmezett.
Annyi fájdalom és nehézség van ebben a világban! Annyi értelmetlen szenvedés! Szándékosan vagy véletlenül, de megsebezzük egymást, ez pedig katasztrófához vezet. Ez az, amit Isten is lát, és megesik rajtunk a szíve. Ez az, amit látunk Jézus munkásságában is. Megesik a szíve a szegényeken, a nyomorultakon, a betegeken, mindazokon, akiket a törvény, egyéni kegyességük mércéje alapján kitaszítanak. Mi más lehet hát egyéni és közösségünk kegyes magatartásának alapja, mint ez a jézusi együttérzés? Ami nem okoskodik bibliai idézetekkel, nem ítélkezik Isten nevében, hanem kezdésnek annyit mond: „Ne félj! Veled vagyok.”
Hagyni az életet történni a maga útja szerint a legnehezebb kihívás, amivel szembe nézünk utunk során. Főleg abban a tempóban, amiben mi élünk. De amikor a holnap eljövetele bizonytalanná válik, minden együtt töltött perc kincs lesz. A szavak és csend összehangolt ritmusa mint valami gyengéd tánc sodor az időtlenség felé, ahol már nem számít az a sok sallang, amivel eltereljük figyelmünket a lényegről. Akkor és ott, a halálos ágyon megszületik a színtiszta élet, ami tele van örömmel és szeretettel. Ez az örömhír!
